Apám 1920-as évei

Péterrévén ebben a házban született Apu és ott, a szülőfalujában kezdett iskolába járni 1921-ben. Az a vidék is szenvedő alanya volt a versailles-i szerződésnek, de falujukban a sok magyar és a kevés számú szerb egymással békességben élt. A gyerekek közt nem volt nemzetiségi ellentét, ő maga is szerzett szerb barátokat, például Mitót, akivel barátságuk életük végéig megmaradt. (Később még a hetvenes években sem tudtunk hazalátogatni anélkül, hogy Mitó, a falu másik végén hírét véve, hogy ott vagyunk, meg ne jelent volna biciklijén nagy vidáman, hogy aztán egész délután az "előházban" kvaterkázzanak a régi iskolatársak.)

Nagyapám eredetileg bognármester volt, de másféle kenyérkeresettel is próbálkozott, ekkoriban már szeszfőzőt és malmot is működtetett a telken lévő különálló épületekben, a nagy ház elejében pedig kocsmát alakított ki. Hat élő gyereke közül csak a legidősebb lány nem lakott otthon, aki Zomborban kalocsai iskolanővér lett, de a többieket etetni kellett, szükség volt a pénzre.


Ez a kép 1924. július 27-dikén készült, egy falubeli fiatalember újmiséjét követő ünneplés során, amikor a szomszéd faluból áthívott fényképész lefotografálta az összegyűlt vendégsereget. Nagyon szeretem ezt a fotót, mert ezt a sok személyt, arcukat, testtartásukat, ruházatukat elnézegetve annyi minden kiderül belőle és annyi mindent hozzá lehet még képzelni, hogy egy íróember egész kis regényt kanyaríthatna csak e köré az egyetlen kép köré. (Nagyapám a középső sorban balról a harmadik, aki a borospoharas tálcát tartja maga elé, nagymamám pedig az ülő asszonyok sorában balról a harmadik és a térde előtt ülő kis kopasz, na az volt Apu.) Nagyapám Zomborba a nagylánynak küldte ezt a képeslapot, hátuljára pedig a következőket írta:

"Kedves lányunk! Tudatjuk veled, hogy vasárnap nagy napunk volt, papi lakodalomban voltunk, amiről a jelen kép is tanúskodik. Az Abonyi bácsi Nándor fiának mint ferencrendi szerzetesnek a lakodalmát ültük. [...] Semmi újságot nem írhatunk, helyzetünk tűrhető. VII. 30. Szüleid"

Ez volt 1924 július végén. Aztán úgy három hét múlva, Szent István ünnepén, nagyapám neve napján egy pillanat alatt minden összeomlott: a pálinkafőző kazán épp akkor robbant fel, amikor nagyapám odaért melléje. Hiába húzták ki azonnal a helyiségből, szegény annyira összeégett, hogy még aznap meghalt. Ötvenéves volt.
Ettől kezdve megváltozott a család élete. Anyjuk magára maradt három kisgyerekkel: Apu kilenc, Irén 7 éves volt, Aranka pedig épp hogy egy éves múlt. A két nagyobb fiú sem állt még igazán a saját lábára, még csak asztalosinasok voltak. Nagymamám a kocsmával még elkínlódott egy darabig, aztán bérbeadta, de utóbb már képtelen volt a magas adót fizetni. A malomhoz fogadott munkások úgy csapták be az özvegyasszonyt, ahogy csak tudták, az őrlésből befolyt pénz másnapra valahogy mindig megcsappant, mert elitták. Több volt a kár, mint a haszon, így aztán hamarosan azzal is fel kellett hagynia.
Amikor Apu 1925-ben, tízéves korában befejezte a negyedik elemit, Zomborba került a zárda gimnáziumába. Az első osztályt még ott járta ki, de a másodikat már otthon, pontosabban a faluhoz vagy tíz kilométerre lévő kisvárosban, Óbecsén kezdte el. Internátusra nem volt pénzük, ezért bejáró diák lett. Minden nap kora hajnalban kelt, jó negyedórányit gyalogolt sárban, hóban a vasútállomásig, majd felkapaszkodott az ócska, füstszagú vagonba és a vonat vitte-hozta nap mint nap oda-vissza, hogy tanuljon, hogy vigye valamire. Zenei tehetsége korán megmutatkozott, tisztán, szépen énekelt és a muzsika mindig különleges élményt nyújtott neki. Nagyon szeretett volna valamilyen hangszeren is játszani, de ebből csak annyi jutott, hogy mivel vasárnaponként a templom karzatán lábatlankodott, a kántor megengedte, hogy kezelje, vagyis hát kemény munkával tapossa az orgona fújtatóját. Ott látta a kántortól a bonyolult mozdulatokat a billentyűsor fölött sorakozó kapcsolókon, csapokon és gombos rudacskákon, amitől a hangok változtak, alakultak, zengőbbé vagy fojtottabbá váltak. Érezte, hogy valami rendkívüli jelenség szem- és fültanúja, bár nem sejtette, hogy ez egész sorsát meghatározza majd.
Negyedikes volt, amikor a tanév vége felé kihirdették az iskolában, hogy másnap fényképész érkezik. Levetetkezés lesz - így mondták egymás közt. Anyja kiöltöztette, rövidnadrágos sötét öltönyt, fehér inget, csíkos nyakkendőt adott rá és kezébe nyomta az egyen-tányérsapkát, melyen elöl ott virított a római négyes, ország-világnak hirdetve, hogy mire jutott a gyerek.
Amikor a negyedik gimnáziumi év véget ért, világossá vált, hogy nincs tovább, nem bírják pénzzel. A nyár végén ugyan beiratkozott a zombori tanítóképzőbe, de rögtön a tanév elején ki is maradt onnan, mert annak a költségeit se tudták volna fizetni. Se gimnázium, se képző, nem maradt más hátra, dolgoznia kellett, mindent elvállalt, amit bírt.
Amikor nekem ezekről az évekről mesélt, mindig elképzeltem azt a vézna, elálló fülű gyereket mint részaratót, meg mint lótifutit a járási újságnál, de ez mind annyira hihetetlen volt és annyira nem illett sem az ő fizikumához, sem a természetéhez, hogy ezekhez képest a későbbi segédkántorkodás már maga lehetett a Kánaán.
De az 1920-as évek végén még messze volt a hepiend, nagyon is messze.