Elmesélte egyszer, valaki szívemnek kedves, hogy az ő gyerekkorában karácsony előtt fölkerekedtek és elindultak kóringyálni. Még szerbül is tudták, hogyan kell beköszönni az ünnepváró házhoz, Ószentiván ugyanis vegyes lakosságú volt.
Gondoltam én akkor, erről az elferdítettnek tűnő szóról, hogy a koledálásra utal a falu nyelvén.
koledálás: énekszóval történő adománygyűjtés. - 1. a vízkereszti →házszenteléssel kapcsolatos adománygyűjtés. - 2. népszokások, melyekkel a tanító számára gyűjtöttek alamizsnát (→Gergely-járás, →Balázs-járás). - 3. a →karácsonyi szokások része. Szeged vidékén nevének variánsai: kóringyálás, angyali vigasság. Fiúgyermekek mentek házról házra, ill. ablakról ablakra, s beszóltak: „Möghallgatják-e az angyali vigasságot?” Ha kedvező választ kaptak, rázendítettek az énekszóra. A ~ a régi →rekordáció világát idézi. Hagyománya Erdélyben, főleg a Székelyföldön, valamint a palócoknál az →ostyahordás kíséretében más-más adventi időponthoz tapadva él. A →betlehemezéssel való műfaji, ill. kultikus összefüggése nem tisztázott. **
MNL III:310. - Bálint 1989:161.
A kóringyálás tehát nem egészen koledálás, hanem angyali vigasság, ahogyan azt Bálint Sándor professzorunk összefoglalta a katolikus lexikon szócikkében.
Tovább kutatva a különös szó után, Dömötör Teklánál ezt találtam:
„A koledálás elnevezés tehát hazánkban inkább a vízkereszti alamizsnagyűjtésre, mint a karácsonyi köszöntőkre vonatkozik. Karácsonyi köszöntőket azért bőségesen ismer hazánk katolikus és protestáns lakossága egyaránt.
Bod Péter részletesen emlékezik a karácsonyi köszöntés szokásáról: ’Nevezetes vólt az, hogy Karátson előtt harmad nappal ajtónként járkáltak 's valami verseket éneklettek a' Kristus születéséről, jó és szerentsés inneplést kívántak; 's ekképpen magoknak pénzt, gyümöltsöt s hólmi enni-valókat gyűjtögettek; akarván ebben követni a' Kristus Születéséről hirt tévő Betlehemi Pásztorokat. Innen maradott a' mi Nemzetünknél-is az a' szokás hogy Karátson éjtzakáján a' gyermekek, szólgák 's akár-kik énekelnek, dudolnak, zerépatélnak ajtóról ajtóra, hogy magoknak valami pénzt és ennivalót gyűjtsenek, mellyet az után elvesztegessenek.’*
Sokszor emlegetik régi forrásaink a karácsonyi ostyahordás szokását is. Már idéztük Tessedik adatát, aki felemlíti, hogy az ostyahordásért begyült pénzt a tanítók rendes évi jövedelemforrásai közé számították és a szokás betiltásakor a tanítókat évi 4 forinttal kárpótolták.* A hatósági tilalom ellenére az ostyahordás szokása egyes vidékeken századunkig fennmaradt.
Karácsonyi köszöntőket, karácsonyi népénekeket szerte az országban mindenfelé ismernek. Közöttük sok igen szép régi ének van, és történeti múltjukat néha egészen a XV–XVI. századig tudjuk visszavezetni. A legrégebbi karácsonyi népénekek közé tartozik például a Csordapásztorok… kezdetű, ma is népszerű ének. A XVI. századi Batthyányi kódex is megőrizte egy karácsonyi „congratulatio” szövegét.”
A Szeged környéki - a régiségben torontáli – kóringyálás szokása tehát a legarchaikusabb formában őrződött meg egészen az ötvenes évek végéig, legalábbis abban a faluban, ahol ezt a szót életemben először hallottam.
7 megjegyzés:
Nagyon tetszik a finom néprajzi árnyalatok felderítése. Való igaz: a hitek és szokások áramlási útját, az elnevezések kialakulását a valláson kívül a kulturális-szociális tényezők is erősen befolyásolták. Egyetlen apró megjegyzés: Banner János néprajzkutató szerint az ószentiváni szerbek 1783-ban új községet alapítottak Újszentiván néven. Ez persze semmit sem változtat azon tényen, hogy maga a környék, az egymástól 2-3 kilométernyire található két község vegyes lakosságú volt nemzetiségi szempontból.
avaly írtam (ápr 18.) egy szpotot rokon témáról. Idézem: „Lázár Ervin egy helyen említi, hogy azt olvasta valahol: Úgy szájon vágom, hogy attól koldul. Emlékezete szerint az ő gyerekkorában így emlegették a szólást: „aarúkódú”, azaz arról koldul. Ez pedig – mint kifejti – jogos, mert a koldulás szóban az éneklés értelmű kántálás, koledálás rejtőzködik. Utóbbi hangzásra csakugyan közeli a koldulás szóhoz. A koledálás pedig az értelmező szótár szerint legények kelet-európai szokását jelöli, akik karácsony, újév táján csoportosan házról házra járva énekeket mondtak, és pénzt kértek érte. (Ilyesmi volt a betlehemezés, a regölés stb.) Csakugyan énekléssel egybekötött kéregetésfélék voltak szokásban. Bennem is ez visszhangzik gyerekkoromból a fülembe: Arról koldulsz, azaz arról énekelsz (amiről én akarom, hogy énekelj). Bár attól is lehet „énekelni”, ha az embert jól fültövön sederítik.”
Jaj, elnyelte a világűr a hozzászólásomat.
Mick: írtam egy kicsit a gregoriánról mint aktuálisról:
http://akimoto.devians.hu/2010/12/19/a-dallam/
Különben nagyon tetszik, hogy népszokások révén is gazdagodik az identitásunk, anélkül, hogy tudnánk róla.
Karcsi: lehet, hogy az "adatközlő" gyermekkori emléke nem Ószentivánhoz kapcsolódik, én értettem félre. De a történet valódi.:) Sőt, úgy mesélte, ahogy Bod Péter írja. Még nem néztem utána, mi ez a "zerépatélnak", csak előbb mézest kell sütnöm.
A harmatozzatok egek...et meghallgattam a mutatott helyről. Ez szuper.
Hozzám közel áll még a magyar gregorián I. sz. lemeze. benne kétszólamú latin szövegű karácsonyi gregoriándallamok.
Köszönöm a zenét.
De jó, hogy van, aki szereti!
De örülök ennek a bejegyzésnek! Gyógyír több évvel ezelőtt egy internetes fórumon szerzett sebeimre. Sokáig nem jutott eszembe a dolog - az idén valamiért előjött, olyannyira, hogy előkerestem...
Majd egyszer megírom, most nem akarok ilyesmivel ünnepet rontani.
O Sapientia! Már én is rájöttem, nem mindegy, milyen társaságban adjuk közre, ami a fejünkben megfordul.
Megjegyzés küldése