Karácsony, amikor akarom

Én sem szeretem a karácsonyt. Nem szeretem a kötelező, szeressük egymást, érezzük jól magunkat, most van itt az ideje típusú elvárásokat.
Robottá silányuló, süssünk-főzzünk -mosogassuk, már meg esete van vacsorára terítsünk, mosolyogjunk, együk magunkat degeszre, zuhanjunk be az ágyba, mert holnap is nap lesz, ez még csak az első nap volt...

Gyerekkori emlékem, hogy anyámmal meg nagyanyámmal sürgünk forgunk a konyhában, levesfőzés, töltött káposzta, sült húsok, kelt kalácsok, darázsfészek, hurka kolbász, disznótor - ezt kapjuk a disznótól.
A nővérem a férjével éppen ebédre érkezik meg, mikorra már meg is van terítve...

Pár évvel későbbi emlék, hogy felnőttként, de még gyerektelenül, szent délután, a Tisza Szálló halljában ülünk, nagy baráti körben, kedélyesen beszélgetve, szolid koccintásokkal és időben indulunk haza mindannyian, gyertyagyújtásra, kész vacsorára.

Aztán még pár évvel később, saját karácsonyaim, amikor én szervezem, már a két gyerekemnek, előre tervezve, örömmel várt vendégekkel, de hiába van kész a karácsonyesti vacsora, de mégis várunk, várunk, mert körösztnagyanyánk még nem érkezett meg, a férjem meg a sógorom még szintén nem értek haza a délutáni " sétából".

A kicsi a becsomagolt ajándékot, kétévesekre egyáltalán nem jellemző módon, akkurátusan bontja ki, a papírt szépen lehajtogatja és ügyesen nyitja ki a dobozt is, és úgy, de úgy ragyog az arca, amikor a régen áhított legós doboz kerül elő...
A nagy csillogó szemmel, boldog mosollyal öleli a bújós babáját, mintha igazi baba lenne.

Pár év még eltelik, a karácsonyesti vacsora kész, a rokonok még sehol, a gyerekek ünneplőbe öltözve, már rajtam a tűsarkú is, ülünk a terített asztal mellett hármasban, igyekszem a gyerekeket elfoglalni, mert tűkön ülnek, a fa alatt ott az összes becsomagolt ajándék. Fényképezek, ülnek a fal felől, az asztal mellett, hülyéskednek, egyszer csak azt látom, hogy a szék két lábán hintázó ötévest a szék támlája nyakon csapja, álla felakad az asztallapon, és nagyon csodálkozó képet vág. Szerencsére annyira közel volt a falhoz az asztal, hogy nagy kárt nem tudott a gyerekben tenni a szék támlája. A röhögéstől alig tudjuk kiszabadítani. Aztán megjön mindenki, Tonton áradozik, hmmmmm Klári, hmmmm, ez ám a valami, nagyon finom!

Aztán az évek során fogyatkozunk az asztal körül, mindig kevesebb teríték kell.
Anyámra is csak minden második évben tudok szert tenni, mert a nővérem aki nem hajlandó eljönni hozzánk karácsonyestére mindig megsértődik, hogy anyám nem hozzájuk megy. Így aztán kétévente még szűkebb a létszám.

Amikor elváltunk, komoly harc folyt, hogy hol lesznek a gyerekek karácsonykor. Kezdetben vállaltam, hogy a látszat kedvéért a régi közös lakásban tartjuk a karácsony estét a gyerekek kedvéért, közösen. Nem volt jó ötlet, szomorú, és feszült este volt.
A következő évben a karácsony este velem, de első nap reggel utaztak a gyerekek haza apjukhoz.
Következő évben váltás.

Aztán elegem lett, hogy mindenkivel harcoljak a karácsony estéért, a karácsonyi ünnepekért, ezért vagy négy-öt évvel ezelőtt azt mondtam: ELÉG!

Én ekkortól, december 23-án este tartom a családi szentestét.

Ezen az estén legyen ott velem mindenki, aki csak együtt akar ünnepelni. Gyertyagyújtás, vacsora, ajándékosztás, meghitt hangulat, laza fesztelen boldog este. Együtt.
Aztán onnantól kezdve eshetőleges a jelenlét. Nem görcsölök semmin, nem osztozok senkivel, nem konkurálok senkivel. Aki akar, marad 24-én estére is, első napra, második napra. Ahogy tetszik.

Nekem azóta akkor van Karácsony, amikor akarom.

Hát, ez az én gordiuszi megoldásom karácsonyra.