Karácsonyi sütés'98

Fülöp Jánosné (született Pásztor Krisztina) csendben dolgozott a konyhában. Aludt az egész család: munkától, tanulástól, kamaszkodásoktól elcsigázottan. Csak ő formálta, sodorta a kis aprósüteményeket a téli éjszakában. Szerette ezt a vanília, -kajszi, -szegfűszeg illatú csöndet. A sütés amúgy nem az ő műfaja volt, itt nem lehetett improvizálni, hirtelen ötlettől vezérelve fűszerezni az ételt, ahogy és amilyenre már soha többé nem sikerül majd. A főzés, legyen az egy kis rittyentett vacsora, vagy egy ünnepi ebéd sok-sok fogással, mindig izgalomba hozta – gyorsan dolgozott, sokat, a pillanatra, az ízekre és a fantáziájára koncentrálva. Ezért félt régen a sütéstől. Mert túl pontos, gondos, nyugodt műveletek sora.

De aztán lassacskán észrevette, imádja ezt is. Másképp, másért. Értük. Akik már nem kóstolják, nem hasonlítják, nem dicsérik. De vele vannak, kint a pici konyhában. Körbeveszik emlékekkel, régen dúdolt dallammal, igazi karácsonyi hangulattal. Már a fióknál kezdődik, a receptkereséssel. Van ott annyi papír, füzet, cetli, gépelt, abc-rendbe szedett, dőltbetűs, kifakult, a mamáé, Nagyanyié Anya megjegyzéseivel, anyós anyjáé, Böbe nénié, Ecsedinétől kapott (nincs már megmondhatója, kinek a kije is volt ő), no meg egy csomó ismeretlen eredetű cédulka. De Pásztor Kriszti ilyenkor karácsonytájt pontosan tudja, mit keres a "kincses" fiókjában. A sajtost, Mamicét, kis kockás jegyzetlapon, a kranczlit, a vaníliást nagyanyja szép szálkás írásával, a "kipróbált-jó" narancstortát – bár az majd csak az ünnep előtt sül ki, de jó, ha időben előkerül, mit kell venni hozzá – és Mama méteres kalácsát a lefűzött füzetből. A többit majd meglátja.

Mert a karácsonyi sütés nem mindennapi. Átölel évtizedeket, összefon családokat, őrzi a régi-régi ízeket. A karácsonyi sütés a biztos pont, a változatlan. Minden, ami régen volt és ahogyan régen volt.

S miközben rendben sorakoztak egymás után - az oroszoktól ittmaradt "Kenese" feliratú tálon – a kis habos tetejű, halványra pörkölt diólapocskákkal megtűzdelt kranczlik, csokiba mártódtak a recés-lekváros linzerek, porcukorban fürödtek az omlós vaníliás kiflik, hűlt a csokiszalámi, pirult a mandula (amit aztán az ünnepig a legeslegbombabiztosabb helyre kell majd rejtenie az éj leple alatt!), ő gondolatban, csapongva, emlékidézőn járt ki-be az elmúlt évtizedekben.

Ez már a negyedik este, a negyedik éjszaka volt, jól haladt nagyon. S ha valaki a kinti fagyos feketeségből belesett volna a konyhaablakon, nem látott volna mást odabent, csak egy máskor oly' sietősen sürgő-forgó asszonyt, aki egyedül, kitartóan, most nyugodt, megfontolt mozdulatokkal dolgozik a gyúródeszka fölé hajolva.

Pedig mennyien voltak odabent! És micsoda jókedvük volt!

Ilyenkor múltbanézés közben irigykedve gondolt I-re, a fájdalmaiban, veszteségeiben is hozzá hasonló sorsú jóbarátra. Milyen jó neki, hogy írhat. Hogy tud írni!
Bárcsak kiírhatná magából ő is mindazt, ami benn kavarog. Apáról sokat, sokat, mert annyi minden volt benne, ész és tudás, hit, lángolás és költészet, játék és mérhetetlen humor. És erő. Igen, Anyában is, mennyi-mennyi erő volt még alig 30 kilósan is, annyi szenvedés után is. Meg mosoly és huncut gúnyolódás velük meg önmagával. Mind-mind a többiekről is írna, akik ott múlatták vele gondolatban az időt, belekóstoltak a krémbe, apróbbra vágatták a diót, viccet meséltek, verset olvastak fel, csentek a mandulából, mint rég, s rászóltak szigorún, hogy most már elég, tessék aludni menni.

Erő és humor… Mikor a Fehérhajú Dédiből (ahogy a gyerekei hívták Nagyanyját) mindez elfogyott, és már semmi sem maradt belőle. Csak az, amit Pásztor Krisztibe, - akarta, nem akarta -, belésulykolt. Hogy csinálni kell. Tovább, bármi is van. Mert van. Betegség, honvágy, kudarcok, csalódások. Mindig van valami ebben a családban. Bármi.

Írni volna jó, igen. Talán könnyebb lenne, mint most már I-nek. Sokat kiírt magából, sokáig tartott ugyan, de egyszercsak elmúlt a múlt. A sorok közé lassacskán bekúszott végre a jelen. A ma. A kutya, a város, a mostani, persze még tele emlékekkel, emlékezéssel. De végre ő is magáratalált, a saját életére, újra.

Pásztor Kriszti elmélázott ezen kicsinykét. Közben rendbekapta a konyhát, a sütés utánit, ezt már gyorsan végezte, mosogatott, liszttelenített, sepert, pakolt ripsz-ropsz.

Talán megy ez így is, írói tehetség híján. Aki tud, az írhat. Ő meg kisüti magából…

***
Fenti sorok sütőpapírra íródtak, gyúródeszkán, valóban 98-ban, a karácsony előtti napokban :) A gimis verselgetős időt leszámítva, addig sosem volt késztetésem, ráadásul prózában mesélni, akármiről is. De tényleg annyi minden szorult ott bent, talán ezért lett ez a kis iromány, "saját használatra".
És valóban annyian vettek körül a konyhában... Szeretek éjjel, egyedül sütni, a mai napig így van ez. Mert sejthetitek, nem vagyok egyedül. Jön a Nagyanyikám, kicsit dirigálni, mit nem csinálok elég jól, Anya hogy visszafogjon, minek ennyi minden, Apa persze zenét csinál meg berohan egy-egy verset felolvasva, anyósom fejcsóválva néz, miért nem alszom éjjel, Laci nagybátyám megnevettet és kicsit filozofálgatunk is persze, drága unokatesóm, Mikikém meg nem érti ezt az egészet, hogyhogy tudok sütni? -hisz olyan hamar elment. Mert elmentek mind, csak a receptek maradtak itt. Meg az emlékek...