Sokat gondolkodtam azon, hogy miért kötelező ilyenkor mindenkinek, - ha van értelme, ha nincs- összeborulni rokonaival, ha tényleg szeretik egymás, ha nem? Miért kell szomorúnak lenni annak, akinek nincs gyereke, vagy tőle távol van, miért jut eszünkbe Domján Edit, meg mások, miért olyan képmutató a világ, hogy azt sulykolja beléd, semmi és senki vagy egyedül, ha nem tolong körülötted számos és számtalan ember? Miért büntetjük ezzel az estével azt, akinek az élete valami miatt úgy alakult, hogy egyedül maradt, vagy magányos lett? Ha tehet róla, hogy így alakult, ha nem. Miért kell neki rettegve gondolni az évnek erre az egy estéjére?
Hát ezért sem szeretem a karácsonyt.
Mert a kötelező-örülni-boldognak-lenni elvárást az évtizedek múlásával egyre kevésbé tudjuk teljesíteni. Egyre többen lesznek, akik fájóan és véglegesen hiányzanak...
Meg azok jutnak eszembe, akik egyedül vannak a nagy össznépi boldogságban, és talán emlékezni sem adatott meg nekik olyan karácsonyra, mint amit a szentimentális, szirupos amerikai karácsonyi filmek ilyenkor nyakló nélkül tolnak az arcunkba.
A magány ilyenkor sokkal fájóbb. Még az egyedül lét is. Pedig a magányt és az egyedül létet fényévek választják el egymástól!
És ezen nem változtatott az a tányér sütemény se, amivel évekig bekopogtam a magányos szomszéd nénihez.
Meg azok jutnak eszembe, akik már hónapokkal előtte kétségbe esve kezdik szervezni az életüket, hogy legyen valaki, bárki, aki karácsonyra jut nekik.
Meg azok jutnak eszembe, akik nem vállalták tovább...
Jobb szeretem a békés, kiszámítható hétköznapokat. Akkor kell normális, tisztességes, becsületes, kedves embernek lenni.
Mert több nap, mint karácsony...
1 megjegyzés:
A hétköznapi jóságról K. M. Remarque-nál olvastam.
Persze.
Ha nem belülről jön az ünnep, akkor nem az, legyen az családi, egyházi avagy állami.
Akkor kényszeres, amit a legtöbb ember rosszul tűr.
H. Böll foglalkozik ennek a témának a boncolgatásával a Bús a képem és az Örök karácsony c. novelláiban.
Megjegyzés küldése