A gyerekkori karácsonyaim mind egytől egyig szépek voltak. Néha ugyan beárnyékolta valami azt az estét - például, amikor beteg voltam és csak a vacsora idejére emeltek ki az ágyamból, majd pedig azonnal vissza is fektettek, vagy amikor pár nappal a szenteste előtt jött a távirat bácskai nagymamám halálhírével - de a legtöbbjéről ugyanaz az izgalom, a csillámló réteggel beragasztott, vastag papundekli díszek, a cirádás alumíniumcsipesszel felerősített kicsi gyertyák, meg az arannyal festett pici keménypapír jászolban vattán fekvő, aranysárga selyemtakarós picike gipsz Jézuska jut eszembe. A kisded karja, sőt feje időnként letört, akkor Apu enyvvel mindig megragasztotta és szolgált tovább hosszú évekig.
Eleinte persze én semmiféle készülődésben nem vettem részt és ahogy emlékszem, a karácsonyfaállítástól mindig nagymamám tiszte volt engem távoltartani. Azt már nem tudom, rájöttem-e akkoriban, mi történik valójában a szobában azalatt, míg Nagymama azt játssza velem, hogy mindketten bújjunk el a kamrában és csak várjunk türelemmel, mert hamarosan meghalljuk, ha megjön a Jézuska, de emlékszem, ez volt a szokásos menetrend évekig. Kacarászva és kifelé fülelve ücsörögtünk kettesben a szűk kamrában, aztán egyszercsak tényleg megszólalt odabent a csengettyű és akkor mi is bementünk.
Hogy a leeresztett redőny és kilincsre zárt ablak ellenére hogyan kerülhetett oda a feldíszített karácsonyfa és az ajándékok, ez persze szöget ütött a fejembe, de érdekes, hogy nem próbáltam meg a végére járni a dolognak, sőt arra sem emlékszem, hogyan és mikor derült ki számomra az igazság. Mindenesetre iskolás koromban már együtt díszítettem a fát Apuval, díszeket eszkábáltam, angyalkát festettem, fényes papírból füzért ragasztgattam.
Az ajándék nekem akkortájt főleg valamilyen könyv volt, esetleg egy flanellruha. Amíg élt a bácskai nagymama, decemberben rendszeresen megérkezett egy boríték a levélpapír közé finoman összehajtogatott széles, hol fehér, hol halványkék, rózsaszín vagy piros selyemszalaggal - ez volt az ő karácsonyi ajándéka az addig sosem látott egyszem unokájának (akit tulajdonképpen igazán akkor sem láthatott, amikor '57-től kezdve már mehettünk hozzájuk látogatóba, mert addigra szegény majdnem teljesen megvakult).
De volt egy maradandóan emlékezetes karácsony, amikor a fa alatt valami egészen szokatlan ajándékot találtam. Csak feltételezem, hogy másodikos lehettem, abban az évben vágták ugyanis le a majd' derékig érő hosszú hajamat. Volt egy elég kicsi, ámde alvós, porcelánfejű hajasbabám, már nem új, néhány éves, ennek megfelelően kissé viharvert jószág, nagyon szerettem. Hogy miképpen sikerült "őt" úgy eltüntetni mellőlem, hogy nem tűnt fel a hiánya, fogalmam sincs, de tény, hogy azon a karácsonyestén a fa alatt ott feküdt az én babám, fején az én saját hajamból készített vadonatúj hosszúhajú frizurával, melyet egy pesti babaklinikán (volt akkor néhány ilyen a városban) szereltetett rá anyukám. És ez még semmi, hanem a baba egy méretének megfelelő gyönyörű kiságyban feküdt, mely tökéletes mása volt az én ágyamnak, rácsokkal, leereszthető elülső oldallal, csak éppen nem fehérre festett ágy volt, mint az enyém, hanem barnára lakkozott, komoly darab. Az ágyat természetesen Apu készítette. Ebből az esetből azért sejtem, hogy ekkorra már tisztában voltam a karácsonyi ajándékok eredetével, mert jól emlékszem, hogy ott azonnal kiderült, hogy a baba metamorfózisa Anyu műve, az ágy pedig Apué.
Eleinte persze én semmiféle készülődésben nem vettem részt és ahogy emlékszem, a karácsonyfaállítástól mindig nagymamám tiszte volt engem távoltartani. Azt már nem tudom, rájöttem-e akkoriban, mi történik valójában a szobában azalatt, míg Nagymama azt játssza velem, hogy mindketten bújjunk el a kamrában és csak várjunk türelemmel, mert hamarosan meghalljuk, ha megjön a Jézuska, de emlékszem, ez volt a szokásos menetrend évekig. Kacarászva és kifelé fülelve ücsörögtünk kettesben a szűk kamrában, aztán egyszercsak tényleg megszólalt odabent a csengettyű és akkor mi is bementünk.
Hogy a leeresztett redőny és kilincsre zárt ablak ellenére hogyan kerülhetett oda a feldíszített karácsonyfa és az ajándékok, ez persze szöget ütött a fejembe, de érdekes, hogy nem próbáltam meg a végére járni a dolognak, sőt arra sem emlékszem, hogyan és mikor derült ki számomra az igazság. Mindenesetre iskolás koromban már együtt díszítettem a fát Apuval, díszeket eszkábáltam, angyalkát festettem, fényes papírból füzért ragasztgattam.
Az ajándék nekem akkortájt főleg valamilyen könyv volt, esetleg egy flanellruha. Amíg élt a bácskai nagymama, decemberben rendszeresen megérkezett egy boríték a levélpapír közé finoman összehajtogatott széles, hol fehér, hol halványkék, rózsaszín vagy piros selyemszalaggal - ez volt az ő karácsonyi ajándéka az addig sosem látott egyszem unokájának (akit tulajdonképpen igazán akkor sem láthatott, amikor '57-től kezdve már mehettünk hozzájuk látogatóba, mert addigra szegény majdnem teljesen megvakult).
De volt egy maradandóan emlékezetes karácsony, amikor a fa alatt valami egészen szokatlan ajándékot találtam. Csak feltételezem, hogy másodikos lehettem, abban az évben vágták ugyanis le a majd' derékig érő hosszú hajamat. Volt egy elég kicsi, ámde alvós, porcelánfejű hajasbabám, már nem új, néhány éves, ennek megfelelően kissé viharvert jószág, nagyon szerettem. Hogy miképpen sikerült "őt" úgy eltüntetni mellőlem, hogy nem tűnt fel a hiánya, fogalmam sincs, de tény, hogy azon a karácsonyestén a fa alatt ott feküdt az én babám, fején az én saját hajamból készített vadonatúj hosszúhajú frizurával, melyet egy pesti babaklinikán (volt akkor néhány ilyen a városban) szereltetett rá anyukám. És ez még semmi, hanem a baba egy méretének megfelelő gyönyörű kiságyban feküdt, mely tökéletes mása volt az én ágyamnak, rácsokkal, leereszthető elülső oldallal, csak éppen nem fehérre festett ágy volt, mint az enyém, hanem barnára lakkozott, komoly darab. Az ágyat természetesen Apu készítette. Ebből az esetből azért sejtem, hogy ekkorra már tisztában voltam a karácsonyi ajándékok eredetével, mert jól emlékszem, hogy ott azonnal kiderült, hogy a baba metamorfózisa Anyu műve, az ágy pedig Apué.
Ahogy teltek az évek, később egyre több szomorú karácsony rémlik fel, betegségek, veszteségek árnyékolta szentesték, amikor a Mennyből az angyal is csak remegő hangúra és könnyesre sikeredett és amikor kimondva vagy kimondatlanul ott volt a fejekben a gondolat, hogy vajon még hány lesz így, együtt. Most pedig már évek óta csak a túlélésre játszom: ha eltelik az éjszaka, az ünnep többi napja már kibírható.
5 megjegyzés:
A karácsonyi emlékek fénylő-pirosak, örömátjárta emlékeihez oly nagyon ragaszkodik az is, akinek nem múló szomorúság jut osztályrészül ezen az ünnepen...
(Áldom a sorsot, hogy körülvesznek Szenteste, elűzni a bánataimat, a hiányt)
Ági, a keresztanyámat hiába hívtuk, szentestére nem jött el hozzánk. Másikunk meg, az ünnepi fényben, számos ajándék között zokogni szokott. Neki az az egy hiányzik, hiába vagyunk körülötte harmincan.
Hogy is tudnánk kibírni azt, ami kibírhatatlan?
Talán nem volna túlságosan nehéz, hogy 24-én egy villanásnyira egymásra is gondoljunk. Kár volna időpontot kikötni, mert nincs jelentősége. De a szolidaritásnak igen. Én mindenesetre megajánlom minden blogger(iná)nak/nek.
Boldog karácsonyt mindnyájatoknak!
Megríkattál!Szép emlékezés volt igazán.
Akinek ilyen emlékei vannak, soha nincs egyedül.
Békés, emlékekkel teli Karácsonyt kívánok.
Ó, Iduska, nem akartam senkit megríkatni. Köszönjük a jókívánságot, Neked is szép karácsonyt kívánunk!
Mick, az egymásragondolásnak szerintem sincs semmi akadálya, köszönjük. :)
Megjegyzés küldése