Tanulóévek...

Újév napja…

Ott kezdődött, hogy első éves ipari tanulóként (szakács) dolgoztam a Béke szállodában… közölték, hogy szilveszter éjjel dolgozni kell…

kupola terem, sárga terem, söröző, borozó… mindben teltház… sőt a szálloda halljában is megterítettek… minden szék, és asztal le volt foglalva, olyan szinten, hogy a pótszékek és asztalok is elfogytak, amit a szállodában fel lehetett lelni…

neves fellépők voltak a műsorban: Korda Gyuri, Aradszky Laci, Mátrai Zsuzsi, Medveczky Ila…

kiadtuk a vacsorát… de nem is ez volt a lényeg…

a tanulók „bulija” a malacozás volt…

az állatvédők most csukják be a szemüket!... J

a malacozás azt jelentette, hogy kaptunk igazi szakács kabátot, kötényt és sapkát (addig csak olyan munkaruhánk volt, mint a segédmunkásoknak)… megfürdettük a két malacot, amit külön-külön betekertünk egy nagy abroszba, hogy csak a feje, és a farka látszott ki… ezzel mentünk körbe az éttermekben…

aki meghúzta a malac farkát, és az visított neki egyet, annak szerencsét hozott a következő évre… persze trükk volt az egészben, hiszen szegény malacok megmozdulni nem bírtak, ráadásul rettenetesen félhetek, így egy ceruza volt a kezemben (a terítő alatt), amivel a kellő időpontban megböktem a szerencsétlent, és erre felvisított…

a lényeg a dologban az volt, hogy ketten mentünk párban, egy malaccal… az egyikünk a malacot tartotta (én) oda a vendégnek, a másik egy letakart habüstöt tartott a kezében, amibe a „szerencsepénzt” dobták a farok-húzogatók… mert anélkül nem volt húzogatás… (ez volt Feri barátom, aki vagy egy fejjel magasabb volt nálam… azért ő volt a „pénzes”, mert nála nagyobb biztonságban volt az esetleges „támadás” ellen)…

amikor végigjártuk az összes éttermet, már nem csekély lóvé gyűlt össze…

de kitaláltam a „frankót”…

mondtam a többieknek, hogy öltözzünk be a szakácskabát alá (úgyis vagy két számmal nagyobb volt, mint kellett volna)… és sétáljunk végig a körúton… benne voltak a buliban…

mi ketten Ferivel az Emke felé indultunk, majd vissza a körút másik oldalán…

a másik csapat a Margit híd irányába indult…

amikor visszaértünk a szállodához, megszámoltuk, mennyit is kerestünk… az osztozkodás után kiderült, hogy a séf úr havi fizetésének a duplája volt fejenként a bevétel…

és ez a miénk volt… a tanulók malacpénze…

mi akkor már mehettünk haza…

fáradt voltam és nem akartam „bumlizni”… így leintettem egy taxit…

amikor beültem a taxiba, a sofőr rámnézett (akkor voltam 14 és fél éves), és megkérdezte…

- kisfiam, van pénzed?...

megmutattam neki.. a taxis nem kicsit csodálkozott… meg se merte kérdezni, egy kölyöknek honnan lehet ennyi pénze… simán hazavitt Kelenföldre…

annyi pénzem gyűlt össze, hogy megvehettem életem első igazi erősítőjét (Marschall… igaz használtan)… és még maradt is belőle…

a Béke szálloda egyébként fantasztikus hely volt… olyan emberektől tanulhattam a szakmát, akik tényleg mesterek voltak…

a séf, Glázer Józsi bácsi… hatalmas „medve”, hatalmas szakács sapkában, Csongor szivarral a szájában, és az elmaradhatatlan boroskancsójával…

róla írtam is a blogomban úgy öt éve, most ide másolom:

A fiú a szakmát tanulta egy nagy szálloda konyháján… a konyhafőnök… Józsi bácsi a mester… hatalmas medve termetű ember… mogorván elküldte maga mellől… igaz, soha senkinek sem mutatta meg, hogy mi az az apró trükk, amitől olyan fenségesek lettek az ételek… mindent ő fejezett be, és a zsebe mélyéről elővarázsolt fűszereket rakott a lábosokba, mikor senki nem figyelt oda…

Józsi bácsi a mester ráadásul nagyon szerette a bort… amit a söntésből felhoztak az ételekbe, mindig megitta… tudta ezt az igazgató is, és egy alkalommal bejött a konyhába ellenőrizni… megállt a tálalópultnál, Józsi bácsi a mester mellett…

a fiú a hátsó tűzhelynél dolgozott… épp egy ötven literes, hatalmas lábosban kevergette a mártást…

gyere ide fiam… mondta az igazgató… látni akarom, hogy ezt a bort beleöntöd a mártásba… és a fiú kezébe adta a kétkancsónyi, háromliternyi bort…

a fiú hátrament a tűzhelyhez… és jó magasról, hogy messziről látni lehessen, beleöntötte a bort a nagy lábosba… utána lassú mozdulatokkal jól megkeverte…

az igazgató diadalittas mosollyal ment ki a csapóajtón…

Józsi bácsi a mester lila fejjel közeledett a fiúhoz, és üvöltött vele… mit csináltál te szerencsétlen!...

a fiú elmosolyodott… belenyúlt a nagy lábosba… levette a mártás tetején úszó kisebb lábost… és felmutatta…

mester… csak egy kicsit le kell hűteni… itt a bora…

Józsi bácsi a mester egy pillanatig szóhoz sem jutott… aztán hatalmas nevetésbe tört ki… mekkora csibész vagy te fiam!… mondta… mától te leszel az én kis segédem…

mindent megmutatott, megtanított szépen sorban a fiúnak… az összes szakmai titkot…

ez is ’70-ben történt…

aztán ott voltak a helyettesei…

Verrasztó Gábor…a híres úszógyerekek apukája (Zoli és Gabi) és nagypapája (Evelyn és Dávid)… 84 évesen is emlékezett rám, amikor Zolival üzentem neki egy évvel ezelőtt…

Szepesi Iván (Ivánka)… vele most is tartom a kapcsolatot…

Aztán…

Auspitz Emil…

Losits Antal…

Körmendi Jancsi…

sajnos róluk nincs információm…

mindegyikükkel imádtam dolgozni… rendkívüli emberek, jó emberek voltak…

egyébként munkával és tanulással telt az év…

akkoriban szakmunkástanulóként heti két napot (hétfő-kedd) jártunk iskolába, és négyet a gyakorlati helyen töltöttünk…

igen, csak heti egy szabadnap volt…

egy évben csak 30 nap szabadság járt (tehát iskolaszünetben hétfőn és kedden is „gyakorlatoztunk”)… meg is tanultuk a szakmát… tisztességesen…

a szabadidőmben meg gitár… gitár… gitár…

na meg strand (télen uszoda)…

ugyanis apám munkahelyet váltott, és a Fürdőigazgatóság munkaügyise lett…

előző év októberben költöztünk Kelenföldre, a vadiúj lakótelepi lakásba… ezek némi változást jelentettek a családunk életében…

nekem viszont ingyen belépőt az összes budapesti strandra és uszodába… ki is használtam rendesen…