Micsoda év! Micsoda halottak!
Még ugyanazon az úton
Íme, itt a recept
(elolvashatók a Digitális Irodalmi Akadémián)
Ide mégis ezt a versét választottam:
(nem éppen rózsaszín, bájos és csupa-derű sorok. Sajnos valóság-ízűek...)
A jövő szemétdombja
Gyűl, gyűl, a jövő szemétdombja: a nyerset
pukkanó vagy a finoman elfojtott versek,
a semmiről se szóló betűsivatag regények,
a nadrágba csináló dacok és remények,
a jegyszedőknek vetített kólikás filmek,
a szobrok, melyek rózsaszínt pisilnek,
zenék, mik révült némaságba fúlnak,
döglött képek, mik maguktól lehullnak,
a kimondhatatlan mondatok, s mint részeg
automaták, a bármit eljátszó színészek,
a befőttesüvegben a rég megromlott álmok,
a havi fixes, nyugdíjjogosult lázadások,
a hajnal, melyből nem lett se dél, se este,
s lóg az égen avas függönyként keresztbe,
gyerekevő vén hitek, mik nem tudnak megöregedni,
szakállas embriók, kik nem tudnak felnövekedni,
a szerelem, melyre álszenten óvszert húznak,
s a magot atomreaktorba zárják túsznak,
a nem cserélt levegő, mely öngyulladást okoz,
és rád dől a lakásnak csúfolt szűk doboz,
s mivel mást már nem tud küldeni az ég,
a napként fejünknél lógó televíziókészülék…
(Elképzelem, szegények, ha megélik, hogy fintorognak
ott a jövőben gőzölgését szagolva e szemétdombnak.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése