Bittersweet 2

Aztán ősszel annyit változott a helyzet, hogy bejártam Szolnokra az ottani ügyvédi munkaközösségbe lettem jelölt. Ez azzal járt, hogy minden nap hajnalban keltem, pontban negyed hatkor, és az anyukám által odakészített kakaó bedöntése után magamra kaptam a még este kikészített ruháimat, és rohantam a fél hat után három perccel a posta elé érkező buszhoz, ami kivitt a vasútállomásra, és onnan vonattal mentem Szolnokra. Minden nap nyolc előtt öt perccel ott voltam az irodában.
Na ott aztán izgalmas volt az élet! Tizenkét ügyvédre volt legfeljebb két ügyvédjelölt. Örökké tárgyaltunk, rendőrségre rohangáltunk, beadványokat vittünk a bíróságra, illetékhivatalba, tanácshoz. Büntető kirendelésekben láttuk el a sokszor a fiatalkorú vádlottak védelmét, és lassan megismertünk minden bírót, ki hogyan tárgyal, és még akkor az ügyvédek mellett is ültünk egy-egy ügy tárgyalásán, és néztük, hogy mit hogy csinálnak, és figyeltük, hogy mit miért csinálnak úgy. Sokat és alaposan tanultunk ezek alatt az évek alatt.
Persze annak idején még az apám engem azzal indított útnak, hogy ha alaposan kikérdezed az ügyfeledet, és ő mindent elmond neked, és nem hazudik, akkor nagy biztonsággal meg tudod mondani, hogy mi lesz a jogerős ítélet.
Nahát ez ma már messze nincs így.Manapság a jogszabályok között mindig lehet találni egy olyat, ami éppen ellentétes az összes többivel, és a bírónak is lehet olyan ideája, hogy a tutira nyerő ügyből bukott per lesz. De ez persze már nem 1980-hoz kapcsolódik.

Ennek az évnek a második felében sok új barátot szereztem a kollégák körében is.
A napi vonatozás olyan rítus lett, ami megszokottá vált, bár nagyon fárasztó volt.
A vonatok akkor még zsúfoltak voltak, örültünk, hogy találtunk egy-egy helyet, ahová leülhettünk. Persze rövid idő alatt befogadott engem is a Szolnokra járók csapata, és reggelenként már ismerősként üdvözöltük egymást, sőt a busz kicsit várt is egy megállóban, ha éppen még nem volt ott, az ott felszállni szokott utastársunk.
Hazafelé aztán már eshetőleges volt, hogy ki melyik vonatot érte el. Egy ilyen hazafelé utazós alkalommal egyedül utaztam, és megtelt a négyes üléses rekesz a vonaton. Szokás szerint elővettem az újságomat, és tudtam, hogy mire a végére érek, már haza is ér a vonat.
Velem szemben egy fiatal fickó üldögélt, láthatóan nem tudott mit kezdeni magával, és engem bámult. Mivel én olvastam, ügyet sem vetettem rá. Egyszercsak megszólal, hogy "egész úton azt figyeltem, milyen gyönyörű a szája".
Már éppen nagy levegőt vettem és már szólásra nyitottam volna azt a gyönyörű szájamat, de a vonat éppen fékezett, és megállt egy állomáson, a fickó meg csak annyit mondott: jó-jó, bocsánat, már szállok is le. És kapta a táskáját és tényleg leszállt.
Az ilyen esetek akkoriban nem voltak rendkívüliek, sűrűn megesett, hogy valakinek megakadt a szeme az emberen, és tetszésének hangot is adott. Nem is tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, de amikor a következő héten ott várt a vasútállomáson, és még egy csokor virág is volt nála, hát akkor már nem lehetett csak úgy elzavarni...
Egyébként is fiatal, jóképű fickó volt, mint kiderült neki is többször kellett egy héten Szolnokra mennie, így aztán sokszor utaztunk együtt haza. Addig addig tette a szépet, hogy szilveszterkor már együtt mentünk bulizni a szolnoki pilótákhoz,- mert akkor még Szolnokon állomásozott egy egész repülős alakulat, és az egyik irodai titkárnő-barátnőm férje repülős százados volt.
És ezzel eljutottunk 1980. december 31-ig.
(A kíváncsiak kedvéért nem, nem volt ez hosszú kapcsolat, de még egy jó félévig kitartott.)