1980 Bp-Párizs-Bp

Akkor folytassa kedves Kanga...:o)
A „nem is emlékszem” 79-es Szilveszter után a következő év első hónapjai nem hoztak sok változást kissé zilált magánéletembe.
A volt férjem elég gyorsan megnősült a válásunk után és nemsokára a gólya is megjelent náluk. Barna Hangú a gyakori sitúrái során megismert újabb ’szomorú’ teremtést vigasztalt, s az én bús-bánatos Titkosom meg csak szenvedett a régebben meghozott döntése miatt.

Ilyenkor a legjobb kifutni a világból, amit életemben először meg is tettem. Egyedül, nem munkából kifolyólag, nem egy 100 tagú zenekarral a hátam mögött, egyes egyedül elutaztam Párizsba.

Persze bizonyos szerencsés körülmények is közre játszottak, például, hogy egy régi kollégám-barátom Gy. (egy időben kezdtünk a Kiadóban, én 18 évesen az érettségi és egy sikertelen felvételi után a könyvelésen, ő pedig francia-magyar szakon végzett bölcsészként, mint szerkesztő, s mi voltunk a legfiatalabbak a magunk csoportjában) akkor már két éve Párizsban dolgozott az egyik egyetem (na jó, a Sorbonne-on) magyar tanszékén, ahol magyart tanitott.

A jó barátság egyébként arra is jó volt, hogy a válásom után kétszer is lakhattam a budai lakásában (amikor épp szabad volt a kégli más régi barátok, barátnők, külföldi barátok és egyéb rokonoktól, mert mindig lakott ott valaki Gy távolléte alatt..). Szóval kaptam az alkalmon, hogy látogassam meg Párizsban: lakás, kaja ingyen, az utazásra és egyéb költségekre épp futotta a kis spórolt pénzemből.
Mikor a főoszt.vezetőm megtudta, hogy 3 hétre elutazom Párizsba, behivatott magához és kerec-perec megkérdezte, disszidálni akarok-e? Én meg kerec-perec megmondtam: nem, csak elutazom szabadságra. Ebben maradtunk.

Május 2-án szálltam le a vonatról Párizsban, ahol Gy várt, s metróval mentünk a lakására. Akkor már együtt lakott a későbbi feleségével, egy mosolygós, vékony, hatalmas szemű francia lánnyal, Odile-lal, egy ötödik emeleti manzárt lakásban, az Odeon állomásnál, egy utcával a St. Germain Boulevard mögött.
Kaptam egy pótágyat, mindennap finom reggelit, esténként pedig még finomabb vacsorát. Odile Gy. tanitványa volt, aki azon kevés franciák közé tartozott, akik magyarul akartak tanulni, ugyanis a bábművészet érdekelte és akkoriban a Bp-i Áll. Bábszinház nagyon hires intézmény volt, ahol O. akart tanulni (meg is tette, egy év múlva 3 hónapot töltött Bp-en).

Enyém volt hát 3 hétre a világ egyik legcsodálatosabb városa és én éltem is alkalommal, mert minden áldott nap végkimerülésig talpaltam utikönyvvel a hónom alatt. Az egyetlen üröm a múzeumi munkások maraton sztrájkja volt, ami miatt a túra utolsó három napján kellett végigloholnom a Louvre-on, az impresszionista múzeumon (Musse d’Orsay) és kimenni Versailles-be, de azért volt sok-sok kisebb múzeum és köztudottan ezernyi egyéb látnivaló.

Eljutottam Y. Menuhin koncertjére is, igaz a kakasülőre, de bekerültem, mert sorba kellett állni a jegyért. Gy pedig elvitt az operába (belül nagyon hasonlit a mi operánkra, pazar, csupa pompa, arany és bársony, de a Chagall festette plafon freskók mégis beleillenek a képbe..). Egyik nap meg a Champs Elysee közelében volt Gy-nek dolga, ahova elkisértem és közben betértünk a Givenchy divatházba, ahol egy idős hölgyismerőse dolgozott, s akitől kaptam ajándékba egy kis üveg Givenchy III-at, csak úgy (biztos mert helyes kislány voltam,).. Aki ismer (mint pl. Bikfic) tudja, hogy milyen kölni mániás vagyok, illetve már akkor is az voltam, majd elájultam a boldogságtól!!! (Azért vettem ám lemezeket is például, szóval nemcsak mindig a flanc volt kérem..)
Mindössze 4-5 szót tudtam franciául, de jól elboldogultam. Ha enni akartam napközben, csak ráböktem a péknél a bagett szendvicsre és néha leültem egy kávézó teraszára inni ’un petit café’-t, ahol szinte párizsinak éreztem magam, nézegetve az elhaladó forgalmat, járókelőket.
Három hét alatt szinte mindent meg lehetett nézni a városban, s mivel helyieknél laktam, piacoztunk is, amit nagyon élveztem. Ekkor ettem először nyers osztrigát és lóhúst (vendéglátóim mindketten remekül főztek), s a könnyű, finom francia borokat is természetesen kipróbáltam.

Egyik este elmentünk egy közeli kisvendéglőbe és néhány asztallal arrébb, megláttam valakit.. Alig akartam hinni a szememnek.. A korombeli lányoknak biztos mond valamit a név: Jean Sorel. Hát kérem, ott ült, néhány méterre tőlem.. Világitó kék szemekkel, elegánsan. Gy. nem ismerte fel, de Odile igen... És képzeljétek el, néhány nappal később, pedig az utcán botlottam bele, a boxer kutyusát sétáltatta.. Ott lakhatott valahol. (Ha még azt is elmondom itt, hogy a Germinal c. filmet Mo-n forgatták 1965 körül, aminek ő volt a főszereplője, és a sulinkba jöttek gyerekszereplőket keresni, s engem is kiválasztottak, de a filmgyárban már nem kerültem sorra... akkor a mellékágakon eltévedek és az év elmesélének soha nem lesz vége..)
Még egy aranyos élményem volt: egyik kora délután egy pizzáshoz tévedtem be, megint mutogatás, mit akarok. Olaszok voltak, igy némi próbálkozás után angolul értettünk szót. Kérdezték honnan vagyok stb, s mikor mondtam Mo-ról, a pizzás tulaj azt mondta, nem kell fizetnem, ingyen adja a pizzát. Az értetlen pofimat látva aztán elmagyarázta, hogy a magyarok szocialisták, meg ő is, szóval...
Életemben először és utoljára volt előnyömre, hogy ’cocilizmusban’ éltem:o).

Lassan eltelt a három hét. Elmetróztunk a pályaudvarra és engem szépen hazavitt a vonat. Nehéz volt a szivem. Imádtam Párizsban lenni, néhány hétig gondtalanul mászkálni, nézelődni, de tudtam véget ér, aztán megyek haza, ahol.... Igaz imádtam a munkámat, utaztam is sokat, de valami, illetve valaki nagyon hiányzott az életemből.

A Nyugatiban az öcsém várt és mellette – nagy meglepetésemre ott állt... Titkos. Na gondoltam, itt valami történt.. Alig tudtam leszállni a vonatról az izgalomtól és kiváncsiságtól. Öcsikém valahogy gyorsan, a bőröndömet cigölve eltűnt a képből, én meg ott álltam T. előtt, aki a karjába kapott és ölelt, ölelt.. és ott a külső 15-ös vágánynál (becs szó valami külső részre ért be a vonat) megkérte a kezem.

Most irjam azt, hogy lám-lám érdemes volt felszállni a hazafelé vivő vonatra? Valóban nem foglalkoztatott a kint maradás, egyrészt mert nem beszéltem a nyelvet, másrészt a legjobb barátaim egyikének sem akartam a nyakára ülni. Túristának mentem, túristaként utaztam haza, mert igy kellett lennie:o). Valami „titkos” erő húzott hazafelé:o)...

Már nem emlékszem pontosan miért is novemberben költöztünk össze J-vel, rémlik sokáig kerestük a megfelelő albérletet (végül a Kékgolyó utcában találtuk meg), ahol elkezdtük közös életünket, ami a mai napig is tart.. Immár harminc éve. A következő év nyarán összeházasodtunk, vagyis jövőre lesz a harmincadik évfordulónk. Aki olvassa a blogomat, meg tudja, hogyan is alakult az életünk a 80-as évek második felétől.