Főiskolás voltam. Az egész csoportunk (kb. 30 fő) vizsgát halasztott, mert Csillebércre kellett mennünk képzésre, hogy később csapatvezetők is lehessünk. (Voltam is). Ezért augusztus végén vizsgáztunk, előtte együtt tanultunk a kollégiumban. Mivel még csak mi tartózkodtunk ott, a portán mi adtuk a telefonügyeletet is.
Egyik alkalommal én voltam a soros. Egy fiatalember hívta fel a kollégiumot, mondván ő is telefonügyeletes, s unatkozik. Kiderült, hogy kiskatona. Nagyon jót beszélgettünk, repült az idő. Szinte mindennap felhívott. Barátságosan elcsevegtünk. Találkozásról nem volt szó, pedig egy városban voltunk.
Utolsó jelentkezésekor elköszönt, s elmondta, hogy Csehszlovákiába mennek, nem tudja, mikor jönnek vissza.
Körülbelül egy év múlva (még mindig főiskolásként) egy társaságban futottunk össze. Odajött hozzám, s rákérdezett, én vagyok-e. Hogy miből gondolta, hogy velem beszélgetett telefonon, nem tudom.
5 megjegyzés:
És a boldog végkifejlet?
Happy end nincs? :)
Azt szeretném megkérdezni én is, hogy aztán hozzámentél feleségül? Hoppá. Lehet, az már nem '68-ban történt.:)
Igen, én is azt hittem, ez lesz a poén. :)
...az utolsó mondat kurtán - furcsa.
...hogy miből gondolta???? Szerintem tudta, mert ilyeneket telefonon keresztül is meg lehet tudni :))))
Nagyon aranyosak vagytok! Nem ő lett a férjem. Nem volt ez szerelem, csak egy kedves, izgalmas barátságféle. A férjemről a '84-es bejegyzésben írtam. (Évforduló)
Megjegyzés küldése