Az Újvilágban

Mint többeknek, nekem is egy utazásról emlékezetes ez az év. Nagymamám testvéréék, akiket sose láttam, hiszen 1947-ben mentek ki, hívtak meg magukhoz két hónapra. Az előkészületek simán mentek, szabadságot is kaptam, útlevelet is, vízumot is, a repülőjegyet is megküldték. Nem is nagyon féltem, huszonévesen az ember nem fél annyira, angolul sem lehetett már éppen eladni, addigra többéves idegenvezetői gyakorlatom is volt már, tehát maga az utazás sem volt ismeretlen dolog. Mégis, amikor egyszerre csak ott álltam, egyszál magamban, a hatalmas amszterdami repülőtéren, ahol a KLM-gépre kellett átszállni, biztos alábbhagyott egy kicsit a bátorságom. Emlékszem, milyen megdöbbenés volt egy Boeinget belülről látni, hát még kilenc órát benne ülni! Egy idős holland házaspár volt az ülésszomszédom, semmit nem lehetett velük egész úton beszélgetni, végig sós mogyorót rágtak és valami szójátékot játszottak papíron. Viszont a gépen láttam először James Bond-filmet.

Atlantában szállt le a gép, ahol a fényképek alapján könnyen felismertük egymást. A bácsi már hosszú útra nem vezetett, az egyik utcabeli jött el velük a vagy száz kilométerre fekvő repülőtérre. Így hazaútban már rögtön elkezdhettem angolozni, no, de az amerikai angol! Kérem szépen, mi nem ezt tanultuk!

Hét órát elveszítve végül megérkeztem Tamás bátya kunyhójának a földjére, a georgiai Maconba. Amerikai léptékkel kisváros volt, nekem mégis valóban új világ. Ámulva csodálkoztam rá mindenre, ami ma már számunkra is oly természetes: a bankkártyára, a dobozos üdítőre (a Sprite lett a kedvencem, hoztam is haza egy dobozzal, hogy megmutassam), a nagy bevásárlóközpontokra, a légkondira, a száz tévécsatornára, a McDonald's-ra (itthon majd 88-ban nyílik az első), az amerikai konyhára (nem gasztronómiailag, hanem elhelyezésében, micsoda ötlet!), az otthoni számítógépre, amin a naplót írtam és egyáltalán, úgy az életükre.

Ők meg, az igazi amerikaiak, rajtam csodálkoztak. Hogy lehet autó nélkül élni, hogy mi sétálni is szoktunk és nemcsak a belvárosban van járda, hogy nem a hűtőből vesszük ki a tósztot, hanem szeljük a kenyeret és naponta megyünk a boltba. Meg egyáltalán, úgy az életünk.

Számtalan emlék, élmény még a szabadság hazájából, ami korántsem annyira az, mint amilyen képet mutat magáról.

Kézről-kézre adtak az ismerősök, vittek vagy egyedül utaztam (ma már ezerszer meggondolnám) végigautóztuk a keleti partot New Jersey-ig, megállva Atlantában, Bostonban, Washingtonban és eljutva New Yorkig. Ha választani kellene várost, egyértelműen Washington lenne az; ha élményt, hogy a holdkomp másában ülve én is "leszállhattam" a Holdra; ha szépséget, akkor New Yorkba megérkezni hajóval, párás hajnali órán, ahogy a ködből lassan bontakozik ki a város a két égrenyúló toronnyal (voltam fönt, brrrrrr... 107 emelet, lent a hangyák /meg a hátamon/), ha embert..., nem tudom, idegenek maradtak.

Hazautazás előtt nem sokkal a rokonok elkezdték mondogatni, hogy ne legyek buta. Gondolkoztam egy éjszakát. Itthonról azzal bocsátottak el, hogy döntsek belátásom szerint.
Aztán fölültem a gépre.