1984.január 9.

Először persze Orwell jut eszembe, de "készültem" sajáttal is :) - van egy rövid kis mesém, amolyan visszaemlékezés 1984. egy téli hajnalára. Személyes, nagyon is, hiszen ha dátumhoz köthetők lennének életünk fordulópontjai, az a januári nap volt a változások kezdete.

Fapados

December közepén, (mikor már gyűltek a titkos kis csomagok polcok rejtekén, fiókokban, és mindenki a venni, -tenni, -sütni, -főznivalókkal foglalkozott), késő este Pásztor Kriszti egy váróteremben ült.

Két dolgot lehet ilyes helyen tenni. Indulásra várni, vagy ellenkezőleg. Várni valaki, valakik érkezését. Mindkettő lehet kellemetlen, unalmas, rossz, de lehet nagyon-nagyon jó, sőt gyönyörűséges is. Pont ez utóbbiban volt éppen része. Többedmagával ugyan, de önmagába, múltjába felejtkezve mégis.

Mert különös helye volt ez neki, ez a váróterem.

Elsőre szokványos a kép – emberek lézengenek, kisebb-nagyobb csoportok beszélgetnek, látszólag felszínesen, céltalanul. Magányos álldogálók, ténfergők figyelik lopva egymást, néznek előre bambán vagy kapják fejüket minden kis mozgás, zaj, változás irányába, ki-ki vérmérséklete, kedve szerint.

Lehet tippelgetni, ki kicsoda, ki kire vár, fiúra, lányra, szülőre, titkos szeretőre talán, üzletfélre, becses vendégre-e. Játszogatni lehet ezzel, múlatni ott a hosszú perceket. Nos, ezt tették ők is nevetgélve, fecserészve, készülődve közben az örömre, viszontlátásra. Hogy itthon legyen az ünnepre, megjöjjön végre a nagyobb gyerek, a lány, a testvér, az év közben és mindig oly' nagyon hiányzó családtag.

A szóban forgó hely bizony egy reptéri váróterem volt hát. Ha vasútira is hajadzik inkább. Mert itt nincs nagy felhajtás, sürgés-forgás, nem akkora a nyüzsgés, mint pár kilométerrel odébb. Mert ez az 1-es -ahogy most hívják – a fapadosok Ferihegye. A nagy, középső váróterem le is van zárva. Oldalról azért át lehet látni az üvegfalon: semmi mozgás, csak félhomály és üresség.

Pásztor Krisztinek elég volt egy pillantás oda túlra, már a múltban járt, emlékek között. Felvillant egy ködös novemberi reggel 1966-ból (akkor repültek először Algéria felé a szüleivel, még együtt, hármasban) és az a szívének olyan nagyon kedves, szép-szomorú hajnal 84 januárjából. Az utolsó meglepetés, amit apjának szerezhetett.

Mikor, melyiküknek jutott eszébe, ki tudja már, de meglepetést akartak, örömöt lopni az indulás előtti percekbe. Nehéz volt titkolózni, hiszen egy utazást, főleg évekre tervezettet nem akármilyen készülődés előz meg. Hetekig, hónapokig tart, erről folyik mindig a szó. Figyelni kellett hát, el ne szólják, el ne árulják magukat, ha időpontokról, indulásról, búcsúzásról beszéltek.

Aztán jött az utazás előtti utolsó karácsony, újév, az utolsó intézni-valók, az utolsó napok és a csomagolás, az utolsó hétvége, az utolsó közös ebéd, az utolsó együtt töltött vasárnap délután, fényképezkedéssel, sok-sok beszéddel, nevetéssel. No és eljött a búcsú pillanata is, volt sok ölelés, meghatódás, izgalom, kezek szorítása, meg mosoly, könny, nevetés.

Másnap korán keltek, hajnalok hajnalán, sötétben, kopogós hidegben, mint a titokban járó, cinkos összeesküvők. Felnyalábolták az alvó gyerekeket, az aranyhajú kislányt és a kisbabát, a karonülő fiúcskát, be a kölcsönautóba, és uzsgyi, irány Budapest.

A nagyszülők, az Afrikába másodjára indulók előtt értek Ferihegyre. Ott, az üvegfalon túl, az akkor még fényárban úszó teremben vártak rájuk. Hogy mégegyszer lássák egymást, hogy pár percre még együtt legyenek mindannyian, még egy kis utolsó örömük legyen utazás előtt.

Ki tudhatta, mit jelent a szó: utolsó?

Ki tudhatta, több ilyen pillanat sose lesz már.

Se ebéd, se karácsony, se fotó, se közös öröm. Se meglepetés.

Csak búcsú jött még, végső búcsú. De az már egy másik emlék.

Pásztor Kriszti hirtelen visszazökkent a valóságba: megérkezett lányuk. Újra együtt a család, együtt a két gyerek, mint akkor, 20 évvel ezelőtt.

S mintha a félhomályból, az üvegfalon túlról egy fekete kabátos, szakállas árnyalak intett volna át nekik vigasztalón - itt vagyok én is veletek.