Abban az évben éppen nagyon elegem lett az aktuális munkahelyemből. Hét éve hagytam ott a tanítást és ezt mindvégig jó döntésnek tartottam. Élveztem, hogy ha délután ötkor kilépek a kapun, elfelejthetem a munkát, ha nem akarok, rá se kell gondolnom másnap reggelig, ez nagy különbség volt valóban. Nem zakatolt a fejemben állandóan a problémák, tennivalók sora, nem kellett hazavinnem magammal gondolatban sem azt, ami odabent történt. Hogy a gyerekek hiányoztak, különösen az első hónapokban, ez kétségtelen, de valamit valamiért, gondoltam, minden nem lehet tökéletes.
Aztán valahogy beleuntam és egyre jobban kezdtem elégedetlenkedni amiatt, hogy csak papír, élettelen lapok kerülnek a kezembe, ez pedig oda vezetett, hogy egyszercsak levontam a nagy, falrengető konzekvenciát, miszerint a gyerekekért, igen, a gyerekekért mégiscsak jobban megérné fáradozni. És ettől kezdve nem volt nyugtom, mert bár alkatilag nehezen szánom rá magam változtatásra, de ha egyszer megfogan egy gondolat a fejemben, akkor már nem engedek belőle. Kitaláltam, hogyan kezdjem korszakalkotó ötletem megvalósítását és felvettem a kapcsolatot volt gimnáziumi osztályfőnökömmel, aki akkoriban éppen igazgatóhelyettes volt a giminkben. Persze volt ebben némi romantikus árnyalat is, mert hát ugye ott tanítani, ahová jártam, ez már önmagában véve is vonzó perspektíva. Elmentem tehát az iskolába, a tanár úr nagyon örült nekem, bemutatott az igazgatónak és hármasban hosszan társalogtunk. Felmerült mindenféle lehetőség, későbbi továbbképzések, meg a rám váró feladatok sokasága, de én annyira akartam váltani, hogy minden tetszett. Akkor még azt is elfelejtettem, pontosabban valahova hátrasöpörtem a tudatomban a tényt, hogy soha, de soha nem szándékoztam középiskolás korosztályt tanítani. Szegeden még a gyakorló tanításomra is általános iskolába kértem magam és az öt év alatt mindössze egy év volt, amikor középiskolásokkal kellett foglalkoznom: hetenként egyszer a Déri Miksa Gépipari Technikumba jártam gyakorlatra, ahol nyelvtanból korrepetáltam a fiúkat. Ez rendben is volt, a kölykökkel jól kijöttünk egymással, ők meg voltak illetődve (hihetetlenül más világ volt az még, kérem szépen), én pedig nagy erőfeszítéssel igyekeztem a fejükbe tölteni a mondatelemzésnek legalább az alapjait, meg persze egészen más hetenként egyszer vendégként odaállni, vagy életvitelszerűen oda tartozni. Szóval, amikor a saját gimnáziumom vezetői vázolták jövendő feladataimat, amolyan ide nekem az oroszlánt is életérzés uralkodott el rajtam és meg voltam győződve arról, hogy jó lesz ez nekem, az biztos.
Szerencsére az állásnak a közlönyben való megjelenéséig még hetek voltak hátra, mindent függőben hagytunk azzal, hogy majd még visszatérünk rá, ha aktuális lesz, tehát volt időm gondolkodni. Persze elég sokat nyomott a latba Apu véleménye, aki időközben hazajött a füredi kórházból (nem volt akkor semmi baja, csak mint szívbetegnek, néha jutott neki beutaló, leginkább télen) és akkor szembesült az én nagy tervemmel. Igyekezett közömbösen fogadni a hírt - ráadásul neki mindig is az volt a családon belül alkalmazott nevelési módszere, hogy amit a gyerek meg akar próbálni, hagyni kell, ha betörik a feje, majd megtanulja, hogy tévedett - tehát eleinte szeme sem rebbent, amikor lelkendezve meséltem gimnáziumi terveimről, de aztán halkan és mintegy mellesleg elejtett pár mondatot. Én pedig kezdtem fölébredni.
Na de ez még nem volt elég, jól van, ne legyen középiskola, akkor jött a következő tuti tipp: visszamegyek szeretett iskolámba, ahonnan eljöttem hét évvel azelőtt. Visszamentem, szükség is lett volna rám, mindenki örült - már persze akik még ott voltak a régiek közül. Merthogy az évek során az iskola már csak jogutódja volt a réginek, ugyanis pár telekkel odébb hatalmas új épületet építettek számára, a tantestület háromszorosára nőtt, tehát maga az iskola már nem volt ugyanaz, de a régi kollégák tényleg örömmel fogadtak és azt is örömmel vették, hogy visszamennék közéjük. Azonban még mindig volt bőven idő a hirdetés közzétételéig, ez pedig az én nagy tervemet sikeresen aláásta. Mert ha nekem van időm valamit alaposan átgondolni, pro és kontra érveket felsorakoztatni, rágni, csűrni-csavarni, abból az eredeti gondolat rosszul szokott kijönni, mondhatnám, hogy árt nekem a gondolkodás, na. Úgyhogy végül szépen elült bennem a nagy lelkesedés, kezdtem reálisan látni a dolog várható kimenetelét és visszakoztam. Maradtam az élettelen papírok között még sok évig.
Az 1984-es évről ezen kívül csak arra emlékszem, hogy akkor kezdtem pénzt keresni a varrástudományommal. Szériában, minden szabadidőmben, este, hétvégén, szemrontóan és gerincszaggatóan, de varrtam, persze titokban és illegálisan. Szoknyákat, blúzokat, nadrágokat, nyáron vászonból, télen szövetből és persze vasalva kellett mindent leszállítani, pedig azt mindig utáltam, hát még huszasával-harmincasával vasalni például szövetnadrágokat, borzasztó volt. És a cipekedés, az se volt kutya, mert hát hozni-vinni kellett idefelé a kiszabott anyagot, vissza meg a kész cuccokat. Kis szünetekkel évekig gyűrtem az ipart és a kapott pénz nagyon kellett, de azt hiszem, akkor lett elegem a varrásból örökre.
Aztán valahogy beleuntam és egyre jobban kezdtem elégedetlenkedni amiatt, hogy csak papír, élettelen lapok kerülnek a kezembe, ez pedig oda vezetett, hogy egyszercsak levontam a nagy, falrengető konzekvenciát, miszerint a gyerekekért, igen, a gyerekekért mégiscsak jobban megérné fáradozni. És ettől kezdve nem volt nyugtom, mert bár alkatilag nehezen szánom rá magam változtatásra, de ha egyszer megfogan egy gondolat a fejemben, akkor már nem engedek belőle. Kitaláltam, hogyan kezdjem korszakalkotó ötletem megvalósítását és felvettem a kapcsolatot volt gimnáziumi osztályfőnökömmel, aki akkoriban éppen igazgatóhelyettes volt a giminkben. Persze volt ebben némi romantikus árnyalat is, mert hát ugye ott tanítani, ahová jártam, ez már önmagában véve is vonzó perspektíva. Elmentem tehát az iskolába, a tanár úr nagyon örült nekem, bemutatott az igazgatónak és hármasban hosszan társalogtunk. Felmerült mindenféle lehetőség, későbbi továbbképzések, meg a rám váró feladatok sokasága, de én annyira akartam váltani, hogy minden tetszett. Akkor még azt is elfelejtettem, pontosabban valahova hátrasöpörtem a tudatomban a tényt, hogy soha, de soha nem szándékoztam középiskolás korosztályt tanítani. Szegeden még a gyakorló tanításomra is általános iskolába kértem magam és az öt év alatt mindössze egy év volt, amikor középiskolásokkal kellett foglalkoznom: hetenként egyszer a Déri Miksa Gépipari Technikumba jártam gyakorlatra, ahol nyelvtanból korrepetáltam a fiúkat. Ez rendben is volt, a kölykökkel jól kijöttünk egymással, ők meg voltak illetődve (hihetetlenül más világ volt az még, kérem szépen), én pedig nagy erőfeszítéssel igyekeztem a fejükbe tölteni a mondatelemzésnek legalább az alapjait, meg persze egészen más hetenként egyszer vendégként odaállni, vagy életvitelszerűen oda tartozni. Szóval, amikor a saját gimnáziumom vezetői vázolták jövendő feladataimat, amolyan ide nekem az oroszlánt is életérzés uralkodott el rajtam és meg voltam győződve arról, hogy jó lesz ez nekem, az biztos.
Szerencsére az állásnak a közlönyben való megjelenéséig még hetek voltak hátra, mindent függőben hagytunk azzal, hogy majd még visszatérünk rá, ha aktuális lesz, tehát volt időm gondolkodni. Persze elég sokat nyomott a latba Apu véleménye, aki időközben hazajött a füredi kórházból (nem volt akkor semmi baja, csak mint szívbetegnek, néha jutott neki beutaló, leginkább télen) és akkor szembesült az én nagy tervemmel. Igyekezett közömbösen fogadni a hírt - ráadásul neki mindig is az volt a családon belül alkalmazott nevelési módszere, hogy amit a gyerek meg akar próbálni, hagyni kell, ha betörik a feje, majd megtanulja, hogy tévedett - tehát eleinte szeme sem rebbent, amikor lelkendezve meséltem gimnáziumi terveimről, de aztán halkan és mintegy mellesleg elejtett pár mondatot. Én pedig kezdtem fölébredni.
Na de ez még nem volt elég, jól van, ne legyen középiskola, akkor jött a következő tuti tipp: visszamegyek szeretett iskolámba, ahonnan eljöttem hét évvel azelőtt. Visszamentem, szükség is lett volna rám, mindenki örült - már persze akik még ott voltak a régiek közül. Merthogy az évek során az iskola már csak jogutódja volt a réginek, ugyanis pár telekkel odébb hatalmas új épületet építettek számára, a tantestület háromszorosára nőtt, tehát maga az iskola már nem volt ugyanaz, de a régi kollégák tényleg örömmel fogadtak és azt is örömmel vették, hogy visszamennék közéjük. Azonban még mindig volt bőven idő a hirdetés közzétételéig, ez pedig az én nagy tervemet sikeresen aláásta. Mert ha nekem van időm valamit alaposan átgondolni, pro és kontra érveket felsorakoztatni, rágni, csűrni-csavarni, abból az eredeti gondolat rosszul szokott kijönni, mondhatnám, hogy árt nekem a gondolkodás, na. Úgyhogy végül szépen elült bennem a nagy lelkesedés, kezdtem reálisan látni a dolog várható kimenetelét és visszakoztam. Maradtam az élettelen papírok között még sok évig.
Az 1984-es évről ezen kívül csak arra emlékszem, hogy akkor kezdtem pénzt keresni a varrástudományommal. Szériában, minden szabadidőmben, este, hétvégén, szemrontóan és gerincszaggatóan, de varrtam, persze titokban és illegálisan. Szoknyákat, blúzokat, nadrágokat, nyáron vászonból, télen szövetből és persze vasalva kellett mindent leszállítani, pedig azt mindig utáltam, hát még huszasával-harmincasával vasalni például szövetnadrágokat, borzasztó volt. És a cipekedés, az se volt kutya, mert hát hozni-vinni kellett idefelé a kiszabott anyagot, vissza meg a kész cuccokat. Kis szünetekkel évekig gyűrtem az ipart és a kapott pénz nagyon kellett, de azt hiszem, akkor lett elegem a varrásból örökre.
1 megjegyzés:
Hétévente kell a mondás szerint megújulni ugye? /lakás, munkahely, társ?/ :))
Megjegyzés küldése