1984. Életrészletek

Nahát, akkor vágjunk bele!

Lányom ebben az évben töltötte be a 15. évét.

Előző év tavaszán elballagott az általános iskolából a középiskolába.

Befejeződött egy korszak és elindult egy másik, a jövőre nézvést nagyon is meghatározó négy év. Ekkor járta a gimnázium első osztályát.

Azzal indítottam el az új iskolába (az ELTE egyik gyakorló gimnáziumába), hogy nem baj, ha az elején nem megy olyan jól, majd megismeri az ottani követelményeket, és év végére már ugyan olyan jó tanuló lehet, mint az általánosban. Ebbe mindketten beletörődtünk, aztán jött a nagy meglepetés! Az első, még inkább csak a tanulók tudását felmérő matekdolgozat egyedül neki lett ötös. Akkor még úgy gondoltam, mint előtte már számtalanszor, hogy ez lehet akár véletlen is, de múltak a hetek és bizony az én okos lányom bizonyított, hogy nem véletlen az ötöse, jött utána a többi is.

Később, az első fogadóórán, nem győztem hallgatni, hogy milyen „szuper”, aztán már nagyon ritkán mentem be a suliba, mert a többi szülő előtt szabályosan kellemetlenül éreztem magam, még azt hihetik, hogy azért járok be, hogy a lányom dicsőítését hallgassam, pedig hát bevallom, zene volt füleimnek. Nem tartozott a csöndes, jó gyerek kategóriába, a magatartásával időnként gondok voltak, de a tanulással soha. 17 éves volt amikor angolból megszerezte a felsőfokú nyelvvizsgát úgy, hogy soha nem járt különórákra, csak az iskolában tanulta a nyelvet. De ez már egy másik év, más téma...

A fiam 13 éves, őszi születésű (idén, ebben a hónapban már a 39. születésnapja lesz és három gyerek „komoly” apukája), évvesztes volt, de ez valóban nagyon jól jött, mert akkoriban a játékon kívül nem vett komolyan semmit. Bocsánat, tévedtem, mert egy dolgot mégis nagyon szeretett volna, és ez nem vicc, ez nagyon is komoly, cirkuszi bohóc akart lenni. Aztán kiderült, hogy az artistaképző iskolába nem olyan könnyű ám bejutni és nem árt, ha valaki szereti tanulni a nyelveket, mert ott az az egyik legfontosabb tantárgy. Ellentétben a lányommal, ő nem szerette a nyelveket, tán érzéke sem volt hozzá..., így szomorú szívvel, de lemondott a cirkuszról. Később még előjött ez a téma, de mire elvégezte az iskoláit, meggondolta magát, másképp döntött és már csak otthon bohóckodik a gyerekekkel.

Hogy velem mi volt 1984-ben?

Utána kéne nézni, hogy éppen hol dolgoztam, de előkotorni a hivatalos papírokat..., jaj, csak azt ne! Dolgoztam, az biztos! Miután elváltam az első férjemtől, elég kicsi volt a fizetésem és a tartásdíj sem verdeste az egeket, rájöttem, hogy úgy tudom feltornázni a „béremet”, ha gyakrabban váltok munkahelyet. Addigra az elítélő „vándormadár” jelző már nem létezett és 11 év egy helyen, nem tett jót a pénztárcámnak. Vállalkozó szelleműnek kellett lenni és menni tovább, ha jobb állást, több fizetést kínáltak, mert a két gyerek nőtt, nőttek a ruhák, az adagok, amiket megettek, az igények, hisz akkor már kamaszodtak, nőtt a rezsi és akkor már az árakat is emelgették, egyszóval másképp nem tudtam volna boldogulni.

A nagyon személyes magánéletem épp összeomlóban volt, egy majdnem négy éves kapcsolatból igyekeztem a lehető legkisebb lelki sérüléssel kikecmeregni. Ahogy azt Móricka elképzeli! - naná, hogy nem úsztam meg. Ilyen szempontból nagyon nehéz év volt, akkor döntöttem úgy, hogy egyedül élem le a hátralevő életem. (Nem egészen, mert a két gyerek, hála az égnek, velem volt, mindenben számíthattam rájuk, és a szüleim is mellettem álltak mindig, csak épp egy társ hiányzott, de nagyon! Később megtaláltam a társamat is, de őt majd egy másik év hozza el.)