1968

1968

Mikor én még legény voltam
A kapuba kiállottam
Egyet-kettőt kurjantottam
Mindjárt tudták, hogy én voltam.

(népdal)
No nem egészen, de lényegét tekintve ez történt velem is.
Életem legszabadabb korszakát éltem. Nappali főiskolás koromban. A még elköteleződés nélküli társkeresés lengte be ezt az időszakot. Nem kurjantottam, de a szünetekben előkaptam szájharmonikámat, kirándulásokon a gitárt, és lubickoltam a létezés időtlen valóságában. Akkor már kezdtem megismerni őt, aki később a feleségem lett.
Bejártunk tanulni. A társaság kedvéért? A kötetlen dumcsizgatások miatt? Ki tudja. Vélem, mindezekért együtt.
1968-ban kicsit oldódik a belpolitikai nyomás. Indul az Új Gazdasági Mechanizmus nevű tákolmány, mely akkor igen nagy port vert fel (olyat mint később a peresztrojka). Arról volt szó, hogy a központi tervlebontásos módszert felváltotta az egy kicsit decentralizáltabb vállalati tervezés. Az árképzés is helyben történt meglehetősen sok megkötéssel. Kötött árak, maximált árak, szabad árak. Némileg az üzletformák is változgatni kezdtek. Önkiszolgáló boltok nyíltak. Hogy mit jelentett ez, próbálom két példán bemutatni. Kaptam egy orosz kéziszerszámot. A szerszám vasába öntve találtam az árát: 4p. 16ҝ: négy rubel 16 kopejka. És ez volt az ára a moszkvai GUM-ban, és Kamcsatkán is, függetlenül attól, hogy az országnak melyik részén készült, és hányszor tették más fuvareszközre közben. Vagy tíz évvel később még ugyanezt találtuk az NDK-ban: A hegy tetején lévő étteremben a torta ára ugyanaz volt, mint a restiben vagy Berlin közepén.
Más. 1968. A Prágai tavasz, majd ősszel a Varsói Szerződés tagállamainak a bevonulása. Mi magyarok is ott tébláboltunk, talán így köszönve meg a csehszlovák államnak a négy vagon gumibotot, melyet állítólag 1956-ban küldött a baráti Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány megsegítésére.
De vissza a főiskolához. Még nem volt „beadandó”, akkor még házi feladatnak hívtuk. Volt viszont zéhá, mely helyben készült (zárthelyi).
Találtam otthon egy könyv vastagságú üres füzetet, egész évben ezt hordtam magammal. Minden tárgy kapott egy-egy részt, ahova jegyzeteltem a hallottakat. Akkoriban szerettünk sakkozni. Volt rá alkalom, hogy reggel előszedte padtársam a minisakkot és egyfolytában játszottunk ebédig. Közben néhányszor kicsöngettek, meg becsöngettek, a tanárok váltották egymást, mi meg rendületlenül sakkoztunk. Azért a „fél eszünk” jelen volt, a szaktárgyakra is figyeltünk.
A vizsgák.
– Teát ittam este, egész éjszaka jogot tanultam. El se tudtam aludni, bár egyre kevésbé voltam „jelen”. Reggel kábán indultam vizsgázni. Útközben egy antikváriumban vettem két National Geographic-ot. Azokat nézegettem. Ladys first – szólt az egyik képaláírás. Menetelő szarvasokat mutatott. Az állatcsorda előreengedte a nőstényszarvasokat valóban. Nos, megérkeztem. A szokott zsongás fogad. Megőrültél? Képes újságot olvasol? Már ötöt rúgott ki a prof. Képzeld, a leglinkebb tétel az első, mely sokkal szélesebb papírcsík mint a többi. De mindenki azt húzza. A többi meg rohadt nehéz – mondták el egy szuszra. – Ki akar bemenni, kérdeztem? – Senki, jött a válasz. – Jó, majd én megyek.
Bementem.
Az első padban ülök szemben a katedraasztallal. Előttem a tételek. – Húzzon egyet, szólított fel a prof. Én meg nézem a három vékonyka papírcsíkot. Észrevette a prof hezitálásomat, és egy laza mozdulattal elém tolja az egész kupacot mondván: Az a néhány tétel már nem igazán választék. Kihúztam a legszélesebbet. Csakugyan az első tétel. A könnyű. Eldaráltam neki. Ő még rákérdezett a teleki szolgalomra. Azt is vágtam. Elég hamar végeztünk. Jövök kifelé. – Na mit húztál?
– Az egyes tételt. Kaptam egy ötöst – mosolyogtam.
– De szemét vagy – kedveskedtek a haverok.
Alig tudtak napirendre térni az eset fölött a vizsgára várakozók.
Még 3 vizsgáról röviden.
1. Lélektan. Rám néz a pszichológus. A lélektan felosztása lesz a tétele.
Előszedtem zsebemből az általa írt könyv tartalomjegyzékét, melyet azért téptem ki, hogy legalább a könyv szerkezetéről legyen fogalmam. Igazából tartalmazta a felosztást. Sorolom neki. Benne volt, amit kérdezett. Máig nem értem, miért adott négyest. Hisz a könyvet ő írta.

2. Gazdasági földrajz. Ide estefelé kerültem be. Addigra már kiszórt elég sok kollégát a tanárunk. (Egyik vizsgázótól megkérdezte: hány köbméter fát dolgoznak fel évente Magyarországon? Az rávágta: kb. 100 köbmétert. – Dohányzik? Kérdi a tanár. – Igen, válaszolta a vizsgázó: – Kolléga, akkor magának a feldolgozott fából egy szál gyufa se jutna a rágyújtáshoz. Persze kirúgta) Nos bekerülök. Rám néz. Magyarország vízrajza. Előttem a padban a vízrajzi térkép. Felírom a két nagy folyóba jobbról és balról beömlő mellékfolyókat. Bölcsen megnevezem három nagyobb tavunkat. Még megkérdezi az üres térképre bökve: innen mit szállítanak vízi úton. Mondom: kőolajat. Mire ő: ötös.
3. Államvizsga. A tételek alapján összeszedem a jegyzeteket. A kupac kb. 80 cm magas volt. Mondom magamban: Ezt a kásahegyet nem rágom át. Ha olyan hülye vagyok, hogy az itt eltöltött évek kevésnek bizonyultak ahhoz, hogy továbbjussak, akkor bukjak meg. Ettől kezdve többé nem foglalkoztam a tételekkel. Nem is volt rá szükségem.
A diplomát megkaptam, soha nem kérte senki (munkahelyem személyzetise megkért, hogy írjam fel egy papírra a sorszámát, és vigyem be hozzá). Csak én tudtam, miből hányasra vizsgáztam. Később már engem se érdekelt. Mivel ma nyugdíjas éveimet töltöm, nyugodtan kidobhatnám minden végzettségem írásos dokumentumát. A zenei bizonyítványtól a menedzsmentvizsgáig, s az összes elvégzett tanfolyamról szólót.

Kit érdekel ez ma?
Meg tudná mondani valaki, hogy miért nem szabadulok meg tőlük?
Talán identitásom részei, kupálódásom fázisainak igazolásai?
Nem tudom.
Súlyuk ma már semmi.
Hogy miért őrzöm őket: egy mesével válaszolok. Öreganyám megkérdezte egyik unokáját: Milyen lett a bizonyítványod? Alig négyes – válaszolta az uncsi. Nahát, én mindig tiszta kitűnő voltam – horkant fel a nagyi (lám mire jó a bizonyítvány: Megnéztük, sose volt kitűnő. Csupán emlékezete szépítette meg eredményeit.). – És mi lett belőled? – kíváncsiskodott az unoka. – Mi lett? Hát nagymama. Mire a kislány: – Ha tehát nagymama lett belőled, minek tanultál egyáltalán? Különben nem lehettél volna nagyi?