1968

BUM!
Ez volt abban az évben az újévi jókívánság.

Boldog Új Mechanizmust! Ekkor vezették be az Új Gazdasági Mechanizmust.
Ez volt tulajdonképpen a tervgazdálkodás vége.
Itt írnak róla:
"A reform három területen hozott lényeges változást:
(1) csökkent a központi tervezés szerepe és nőtt a vállalati önállóság a termelés és a beruházások terén;
(2) liberalizálódtak az árak, vagyis a hatóságilag rögzített árak mellett egyes termékek árai a piaci keresletnek megfelelően alakulhattak;
(3) a központilag meghatározott bér­rendszer helyét egy flexibilisebb, bizonyos korlátok között a vállalatok által meghatározott szabályozás váltotta fel.

Az új rendszer a piacgazdaság haté­konyságát nem érte el, de az addigi és a szomszédos szocialista országokban továbbra is normának tekintett tervutasításos rendszerét felülmúlta.

Nyers Rezső volt a főkoordinátor, és ennek a rendszernek volt köszönhető, hogy mi lettünk a legvidámabb barakk.

A világ forrongott.

Párizsban diáklázadás tört ki, errefelé pedig a Varsói Szerződés tagállamai mintegy 600 ezres katonai csapatlészámmal megszállták a Csehszlovák államot és leverték Dubcek elszakadási kísérletét.

De a világ nagy hírei nem nagyon érintettek bennünket. Párizs messze volt, Prágáról meg nem beszéltünk. Arról keveset írt a megyei néplap, mert nem nagyon fért el a sok jó hír mellett.

Mi éltük azt az életet, amit előtte is éltünk. A tévében hétfőn még mindig nem volt adás, nem volt szabad szombat, mindenki dolgozott még szombaton is.

Ebben az évben már majdnem egyke voltam, mert a nővérem már a debreceni egyetemre járt, és csak ritkán jött haza. Amikor hazajött, akkor kirándulni jártunk az országba mindenfelé, gyakran mentünk a hegyekbe, mert apámék szerették a Bükköt meg a Mátrát.
Amikor nem jött haza, akkor mi vittük be neki a vasárnapi ebédet, termoszba zárva a forró tyúkhúslevest, a másik termoszba meg a csirkepörkölet galuskával. És indultunk 11 óra előtt, hogy beérjünk vele Debrecenbe a harangszóra.
Persze nyilván nem mindig tyúkhúsleves és csirkepörkölt volt az az ebéd, de nekem ez jut eszembe, ha ezekre a vasárnap déli Debrecenbe autózásokra gondolok.
Hogy mi mikor ebédeltünk? Az nem volt lényeg. Lényeg, hogy Marikának időben ott legyen az ebéd, mert ő szegény annyit tanul, és olyan sovány...

Általános iskolába jártam, szerettem iskolába járni, olyan osztályfőnökünk volt, akinek mi voltunk az első osztálya, fiatal volt, szeretett bennünket, mi is őt, a gyerek gyerek volt, a tanár meg tanár. Tettük a dolgunkat, ő tanított, nevelt, mi meg tanultunk. Volt úttörő csapatunk, amit az a tanárnő vezetett, aki jelenleg a város Fideszes képviselője, és ugyanolyan lelkesen szervezi választókerületének a programokat, mint annak idején nekünk a foglalkozásokat.

Abban az évben tavasszal az egyik nap az utolsó óra előtti szünetben az udvaron fogócskáztunk. Már divatban voltak a műanyag talpú cipők, és nekem egy helyes kis fehér spanglis kis cipőm volt, ami sok mindenre volt alkalmas, de arra nem, hogy betonozott iskolaudvaron szaladgáljanak benne. A fogócska során egy gyors balra csel eredményeként a bal lábam alám bicsaklott, és úgy maradtam. A csengőszóra sikerült felállni, és bebicegni a terembe. Mikor 10 perc múlva háromszorosára dagadt a lábam, akkor szóltak apámnak, hogy ugyan jönne már értem, mert valami nem stimmel a lábammal.
Apám rohant is, hozta el otthonról az autót, és az osztályból már ölben kellett kivinne.
Vitt a kórházba anyámhoz, aki röntgenben dolgozott, és már a folyosón vártuk a leletet, apám vigasztalgatott, hogy ne búsuljak, most vasárnap majd nem a hegyekbe megyünk kirándulni, hanem majd fürdőbe megyünk, az biztosan jót tesz majd a lábamnak.
Aztán jött anyám, hozta a lelet, meg egy tolókocsit toltak mellette, és már láttam, hogy baj van, mert nem akar mosolyogni az istennek se. Láttam én, hogy nem lesz ebből nemhogy hegyekbe kirándulás, de fürdő se...
Vittek a traumatologiára, ahol olyan szép fehér fekvőgipszet kaptam, hogy ihaj. A kocsiba se tudtam beszállni, mentővel kellett hazavinni. Még hat hét múlva is viselem a gipszcsizmát, ami akkora már sok minden volt, de fehér az nem!
Az osztályképen se vagyok rajta...


A következő hónapokban bottal jártam, és nagy mosófazékban gyógyfürdőztettem a lában, amibe a gyógyvizet műanyag kannákban hoztuk haza a Berekből.

Fél nyáron az eperfa alatt ültem a nyugágyban. Az alatt az eperfa alatt, amiről hat évvel ezelőtt azért estem le, és azért törtem el a jobb kezemet, mert az odavitt háromlábú suszterszék elborult alattam, pedig arról akartam fellépni az első villás ágra, hogy feljebb másszak a fán, mert a nővérem fent lógázta a lábát a fa tetején, ahol a legszebb szem eprek teremtek. És az mégse járta, hogy én csak azt az epret ehettem meg, amit ő ledobott nekem onnan fentről.

Hát így elsőre, most ez jutott eszembe 1968-ról.