1968. Életrészletek

Hogy mi-minden rejtőzik a sorok között és a szavak mögött, az maradjon meg nekem...

Keservesen indult az év. Akkor már férjnél voltam és kíváncsi boldogsággal, szeretettel vártuk az első csemeténket. Januárban, túl korán, hat hónapra meg is született, két nap jutott neki a földi létből. Légzéselégtelenség... Én nagyon nehezen nyugodtam bele, sokat sírtam, utána még sokáig álmodtam róla..., kislány volt...

Odakint forrongott a világ – ezt már többen is említették előttem – én is tudtam, de valahogy nem egészen jutott el a tudatomig, túlságosan lefoglalt a saját életem.

A szülés után hat héttel visszamentem dolgozni és látszólag folytatódott az élet úgy, ahogy azelőtt. Nagyon jó munkahelyem, akkor még úgy hittem, hogy jó kollégáim és valóban nagyon jó főnököm volt, segítettek felejteni. Megsúgom, hogy az akkori főnököm szerint, ma én vagyok az ő főnöke, bizony! Sok év, sok kerülő, feleslegesnek tűnő kapcsolat után ma ő az én Apókám. Álmomban sem jutott volna ez az eszembe, ha valaki akkor ezt mondja nekem, hát én annak azt feleltem volna, hogy nem normális! (Jaj, ne szaladjak már ennyire előre!)

N-val házasságunk első két évében a szüleimnél laktunk, a régi lányszoba lett az otthonunk. Spóroltunk, mert épült a lakásunk és az OTP-nek még be kellett fizetnünk 30 ezer forintot a költözés előtt. Kosztot, kvártélyt tehát kaptunk, sőt, a mamám mosott is ránk, nekem maradt annak a kicsi szobának a takarítása. Így elég könnyen összejött a pénz és még egy jugoszláv szobabútort is tudtunk venni ami akkor nagyon menőnek számított. (Még a két fotel most is szolgálatban van a Balatonon.)

Egy épülő KISZ-lakótelep lakásaiból kaptunk (kaptunk? - vettünk!) egyet, elég nehezen, sok utánjárás után. Sokszor elmentünk megnézni, de pont a mi házunkat hagyták utoljára, így aztán néztük a másokét és ismerkedtünk a leendő lakókkal. Mindenki fiatal volt, a legtöbb házaspár a beköltözés utánra tervezte az első babát, de akadtak kisgyerekesek is. A házak között füves területek, sok fa, bokor és egy picike játszótér is lett. Mivel magánterületnek számított, be is kerítették, két kapuja volt, az egyik kocsibejáró is volt egyben. Kilenc 3 emeletes épület, emeletenként 4 lakással és egy szárító helyiséggel. Igazán ideális lehetett volna, csak egy baja volt, hogy ez az egész Angyalföldön, gyáraktól körülvéve, pár megállóra Újpest szívétől, tehát eléggé kint és messze a szüleimtől, épült fel. Akkor még nem nagyon búsultam emiatt, de mikor később a függönyökből zsíros kormot mostam ki, hááát..., sokszor eszembe jutott a budai lányszobám. Egyébként nagyon szerettem ott lakni, olyan volt, mint egy kis falu. Mindenki ismerte egymást és később, amikor egymás után születtek a gyerekek, szinte mind egyidősek voltak, együtt játszottak és az anyukák, apukák nem csak a saját gyerekükre figyeltek, de vigyáztak az összes gyerekre. Nyugodtan le lehetett engedni őket, tudtuk, hogy biztonságban vannak. Mikor aztán iskolába mentek, ott is egy osztályba kerültek. Tényleg jó volt, most is jó emlékezni rá.

A házasságunk - rövid idő után kiderült - már nem működött olyan jól és közel sem azt hozta, talán egyikünknek sem, mint amit vártunk tőle. Ennek ellenére folytattuk együtt az életet, még hittem benne, hogy majd minden rendbe jön és a jövőt N-val képzeltem el.

Ősszel kiderült, hogy megint babát várok. Velem madarat lehetett volna fogatni, N. nem volt elragadtatva a hírtől, de miután rájött, hogy hajthatatlan vagyok és a szüleim is mellém álltak, beletörődött, hogy az új lakásban már hárman leszünk. Veszélyeztetett terhesként jó volt, hogy még anyukáméknál laktunk, mert nekem másfél hónapig szigorú ágynyugalmat rendelt az orvos. Már akkor magas volt a vérnyomásom és az év elején elvesztett baba miatt nem kockáztattunk semmit. A mamám segített, vigyázott rám. N-ról ugyanezt nem mondhatnám.

1968 eleje a bánatot hozta, a vége a várakozást, a féltést, hogy őt már nem engedem, neki élnie kell! Él is, hála az égnek, ő lett az én okos kis buksi lányom, de majd csak 1969-ben. :)