"Vágjunk bele!"

    Mindjárt dél lesz. Nekifogjak-e ilyen kevés idő birtokában az idáig halasztgatott téma megírásának, így "zárás előtt" vagy egyszerűen ejtsem az amúgy is nehezen megfogalmazható gondolataimat?... Hiszen pont ezért lett olyan hosszú a vajúdás és tűnik olyan nehéznek a szülés...

    Fő oka az, hogy nem is tudom, milyen példákat hozhatnék elő, melyeket esetleg más címszó alatt már meg nem írtam volna. Éva, Endi és Mick sok-sok példával illusztrálták mondanivalójukat, én meg még mindig azon rágódok, hogy ez és ez az esemény eléggé témába vágó-e, esetleg nyilvánosság elé kerülhet-e?... S nem utolsó sorban : nem ismétlem-e vele magamat?...

   Na mindegy, "vágjunk bele!", ahogy a vakmerő fodrász mondaná, ollóját csettegtetve... S ahogy eszembe jut.

   Tudvalevően nem teng túl bennem az önbizalom. Ezért a sikerélményt valahogy sosem vártam el : nem számítottam rá, inkább arra koncentráltam, hogy megfeleljek a feladatnak, kihívásnak, amennyire csak tőlem telik. Emiatt gondolom, hogy a siker mindig valamennyire váratlanul ért, és azt hiszem, ez adta meg különleges ízét, zamatát, s ugyanakkor megmentett a nagyobb csalódástól, hiszen nem vártam el. Sőt, ha tovább görgetem a témát, az is lehet, hogy az "el nem várást" is azért fejlesztettem ki belső használatra, hogy öntudatlanul megóvjam magam a csalódástól... Efféle katartikus érzésnek nevezném (utólag) azt az epizódot, amikor még általánosban (7-8?) magyar órán egyszuszra felmondtam a "Toldi" mind a 12 énekét, melyet Bódai tanárnő kérésére - mintegy kihívására - tanultam meg... Jó érzés volt, mintha magamat, kételyeimet győztem volna le! Vagy amikor a felnőtt esti rajzszakkörben mindenki előtt megdicsért a modell portréjáért - mintegy felfedezésként - a szakkörvezető festő, mint egyetlen (14 éves) gyereket... Hogy jobb, mint a felnőtteké...

   Más téren - pl. az érzelmek játszóterein - sem vártam el különösebb sikereket, mivelhogy a "szépség" mint olyan, nem is volt téma otthon. Ilyen irányú elismerésre nem emlékszem senkitől sem a családban, ezért majdhogynem súroltam magamban a "rút kiskacsa" státuszát... Senki sem tett ugyan rá célzást, egyszerűen nem volt téma! Gimnazista, majd egyetemista koromban fedeztem fel, hogy egy-két fiúra tettem bizonyos hatást, bár bennem volt a halvány gyanú, hogy úgyis hamarosan rájönnek a tévedésükre...Talán ezért maradtam meg az óvatos, játékos flörtölésnél. 

   Találkozásom Gilbert-rel annyi véletlen összejátszásán alapult, hogy végül a sorsszerűség képét öltötte fel. Itt most nem is részletezem; amit felfedhetek belőle, már megírtam magyarul is, franciául is blogjaimon. Valóban sorsszerű lett, nagyon is intenzív 33 év, melynek intenzitása főleg neki köszönhető, jóban, rosszban. Voltak benne nagyon katartikus pillanatok pozitív és negatív előjellel egyaránt, nem mondhatom, hogy egyszer is unatkoztam volna! Fiam születése az egyik kiemelkedő esemény, mondanom sem kell. Nagy betegségek, a halállal szembesülés, majd szembenézés szintén ilyen sorsdöntő pillanat, mely után az ember nem egészen olyan lesz, mint addig volt.

3-4 évesen

2 hónap híján 78 ezen a képen...

?

 ERRŐL A TÉMÁRÓL REGÉNYT TUDNÉK ÍFRNI ... VAGY SEMMIT

MINDNYÁJUNK ÉRDEKÉBEN AZ UTÓBBINÁL MAADOK

DE AZ évértékelőre már gyűlik az anyagom (csak múljon el az év:::)

Be happy

A téma nyitása -á la Mick - megadta az alaphangot. Hasonló élmények és felszabadultság-érzések voltak az eszemben nekem is, majd az első bejegyzés hatására sok egyébre is asszociáltam.

Próbálom rendszerezni, de valószínüleg csapongó leszek (mint mindig...)

Először arról, hogy a katarzis nekem lehet nagyon mélyen fájdalmas és szívbemarkoló is, sosem múló bánattal a lélek mélyén. Voltak olyan események, apróbb vagy nagyobb történések az életemben,amikor az általuk kiváltott érzések a szomorúság olyan magas fokát érték el, aminek átélése után mégis követte azt valamiféle megkönnyebbülés, megnyugvás. Ez a felszabadultság egész más irányú, mint amit mondjuk egy megrázó filmélmény generál. Ezt nehéz szavakkal elmondanom. Olyan érzés, ami -miután a nehéz, súlyos és mély fájdalmat kibírtam, le tudtam győzni- rámtör, hogy túljutva tovább tudok majd lépni. Erősségben olyan érzelem ez is, mint az örömből, szeretetből font katarzis.

* Ide be kell szúrnom, hogy az alábbi kis történeteimet leírogattam, de majdnem ki is töröltem, nem azért mert túl személyes, hanem mert a katarzis azért mégiscsak valamiféle felszabadító örömforrás kellene legyen. Végül mégis itt marad, hála Éva bejegyzésének, aki a leírt negatív katarzisaival hatott rám. Tehát:

Kezdem is mindjárt a szomorú-katarzisaimmal, hogy aztán már csak a szépre emlékezzek.

1969. június. Utolsó tanítási nap, este fél 7. 

A nap, amikor az első nagy lépést tettem a felnőtté válás rögös útján. Nagymamámmal épp indultunk volna az állomásra, a pesti gyorshoz, onnan Ferihegyre, hogy a késő esti géppel elrepüljek Algériába, a szüleimhez, akiket már 7-8 hónapja nem láttam. De! Telefonon értesített egy kedves, bennfentes ismerősünk, hogy ne induljunk el, az útlevelem bevonták. 12 éves voltam, ekkora szomorúságot addig még sosem éreztem. (Egy gonosz és bosszúálló hivatalnok miatt)

Megtaláltam nemrég azt a táviratot, amit nagyikám küldött akkor este, és Apám egy falon lévő képemhez tűzte  Constantine-ban. Olvasva ezt a pár szót: "Útlevél nincs, Endike marad. Aláírás: Anya" - most is összeszorult a gyomrom, pedig mennyi év telt már el.... Azon a nyáron kedves, vicces, boldog leveleket írtam, vigasztalva a szüleimet. Ez volt katarzissá alakítása a bánatomnak....

Volt egy nagyon hasonló érzés, amit szintén egy telefon váltott ki. 84. május 4., éjfél. Anya felhívott  a klinikáról, tudtam, éreztem mit fog mondani, azt hogy Apukám elment. A férjem tartott erősen, míg fogtam a kagylót, különben összerogytam volna. De amikor Anya azt mondta, mindjárt indul, hazajön Pestről még az éjszaka közepén, jött az a fura fájdalommal elegy megnyugvás is, hogy együtt majd megbirkózunk a gyásszal.

Pár héttel előbb láttam a szüleimet utoljára együtt, az ablakból néztem őket, odahívtam a férjemet, hogy nézzen ő is utánuk, mert többé sosem lesz erre alkalmunk. Az a pillanat is katarktikus volt, mentek együtt, mint mindig, karonfogva, Anyukám a kis csinos cipellőjében, peckesen, Apa a szép, elegáns tartásával...Tudni egy diagnózist, fejben eldől a reménytelenség, de a szív ?!

A diagnózisok... nos, az is lehet egy negatív érzelmi tetőpont. Amikor megy az ember a folyosón, egy gyors hazaugrás után viszi be a kis holmit a kórházba, mert ott kell maradnia az anyukájának kivizsgálásra, és az egyik vizsgálóból a főorvos berántja az ajtón, hogy megmondja a gyanút, ami szinte biztos halálos ítélet...Anya kint ült rám várva, de látott a folyosó végéről. Amikor odaértem hozzá, egymásra néztünk, az a pár másodperc előrevetítette az előttünk álló közel egy évet. Már majd 30 éve történt, de a sürgősségi osztály folyosóját, azokat a januári fényeket, árnyékokat, a padot Anyával élesebben nem is láthatnám...  (Írom ezt december havában, 15-én, Anyukám halála napján. Attól a bizonyos januártól decemberig számlálhatatlan katarktikus "eseményt" őriz az emlékezetem.)

 

Ezekre a személyes fájdalmakra, az elviselésükre Apám akaratlanul felkészített. Hiszen orvos szerettem volna lenni, és megannyi alkalmat megragadott, elbeszéléssel, példákkal, esetekkel edzett. Természetesen a titoktartásra tekintettel. Sokat tanított, elemzett és rámutatott, mire kell majd figyeljek. Egyszer viszont, nem volt se felkészítés, se magyarázat, csak szűkszavúan szólt rám: Kísérj el! Családi jó barát feleségéhez mentünk, haldoklóhoz, nekem nagyon kedves jó ismerőshöz. Esténként kapta a kínok elleni injekciót Apámtól. Aki tudja, ismeri jól, milyen az a szín, az a sárgás-hamuszürke félreismerhetetlen árnyalata, a pihekönnyűnek tűnő végtagok, a bágyadt, hanyatló váll, s a keskeny, áttetsző arc, benne a mélyen ülő, már mindent tudó, mindenbe beletörődő, mégis óriási, ragyogó szemek....

Ez a helyzet, ez a látvány, olyan erős hatással volt rám, látni ezt a kedves asszonyt, belenézni a szép barna szemeibe, majd' összeroppantam, de álltam a sarat. És bár nem lettem orvos, mégis, így készített fel Apa, hogy elviseljem évtizedekkel később a saját gyászom, fájdalmam. Pillekönnyű anyukámat tartva a karomban...

A szomorú-negatív katarzisok sorát egy olyannal zárom, ami nem személyes. "Csak" egy olvasmányélmény. Éjjel van, talán fél 2. Kezemben a könyv, a Sorstalanság. Nem sok van már vissza, elaludni se tudnék, végigolvashatnám. Mégse vagyok képes erre. Olyan mérhetetlen felindultság és olyan reszketés, remegés jön rám, hogy le kell tegyem a könyvet. Másnap tudom csak elolvasni a fennmaradt oldalakat.

                                                        *************

Most pedig jöjjenek végre a boldog percek, a felszabadító pillanatok, örömteli fénypontok, a megtisztulás. Időben és térben ide-oda fogok barangolni.

Azok a szép emlékek, amik a gyerekek születéséhez, a szerelemhez, a családi örömökhöz fűznek, azt hiszem mindannyiunk életében katarzissal érnek fel. Ahogy Mick is felsorolta a bejegyzésében. Magam is ezeket az élményeket érzem egyetemesnek, feledhetetlennek. Amikor a pici lánykámat tartottam a karomban, alig fél naposan és először láthattam meg a rámnyiló szemeit. Vagy amikor a karácsonyfa mellett átöleltük egymást, mi négyen a szűk kis családunk, a nagyszülők elvesztése utáni első ünnepen, majd hagyománnyá is vált sok éven át ez az összeborulás,  összekapaszkodás. Végtelen sokáig lehetne ezeket felidézni. 

Álljon itt néhány konkrétabb eset is. Csapongón, ahogy "ígértem" 😉

A váratlan megérkezések közül kettő.

Hatvanas éve vége, kora hajnal. Még alszom, nagyikám kel fel a hangos csengetésre. Anyukám hangját hallom, -de hisz az lehetetlen, Algériában van!- és mégis, ott van a Munkácsy utcai kis lakásban, felugrok és repülök felé mezítláb. Ő azt hiszi, valami magas sarkú cipőbe léptem gyorsan. Pedig csak nagyot nőttem. (Már felnőttként tudtam meg, Anya egy kinti család bizalmasaként jött az itthoni szülőket értesíteni (felkészíteni, intézkedni, amit lehetett) a fiatalok Amerikába vándorlásáról. Pontosabban a mára majd' elfeledett szót használva, a disszidálás tervéről)

A másik hihetetlen érkezés ugyanott, ugyanabban a lakásban pár év múlva esett meg. Hajnalban kopogtattak a redőnyön. Óvatosan felhúzva kilestünk. Egy fiatal pár sziluettje a derengésben, csinosak, vékonyak, fekete kordnadrágban, garbóban integettek fel az ablakba. De kik ezek?! -kérdezte nagyikám. Már 3 és fél éve nem látta őket: Anya és Apa hazatértek Algériából. Tudtuk ezt, de a pontos napot nem. És annyi idő után, a félhomályban szinte fel se ismertük őket. Olyan boldog pillanat volt, mind a négyünknek! (Másnap persze nem kellett suliba mennem, Apa rengeteg lemezt hozott, máig beleborzongok, ha meghallom Mireille Mathieu Quand on revient-jét.)

Bizony a zene is nagy katarzis-forrás. Ifjúságunk önfeledt, felhőtlen éveiben megannyi szép pillanatot adtak a közös éneklések, cinkos össszenézésekkel, egymásra hangolódással. Egy csodás napfelkeltére szívesen emlékszem vissza, a nyári építőtábor búcsúestjén ott maradtunk a tábortűz mellett pirkadatig, végigénekeltük az éjszakát, várva, míg felkelt a nap a csodaszép alföldi vidéken. Közös katarzis volt a lányokkal.

Az éneklés jóval később is megindító érzést váltott ki belőlem. Pedig hétköznapi, prózai helyszínen, helyzetben történt. A konyhában ügyködtem szokás szerint, szólt a rádió, a két kamasz gyerekem meg ott bohóckodott. Együtt énekelték a rádióval a Don't worry be happy-t. Nem lehet szavakkal leírni, ahogy láttam ott őket. Annyira viccesek, boldogok, kedvesek, szépek voltak, olyan önfeledt-bolondos kölykök, majdnem elsírtam magam örömömben, milyen szerencsés is vagyok, hogy két ilyen igazi egyéniség gyerekem van. Megismétlődött ez az érzés évekkel később egy éjszaka, Párizsban taxiztunk, hátul ültem a két már felnőtt(es) gyerekkel, ahogy rájuk néztem, a pillanat varázsa volt, ugyanaz az anyai öröm pár másodpercbe besürítve.

Itt, a blogban hosszú évek óta írunk magunkról, meg-megnyílunk, néha nem is olyan visszafogottan, mint a kezdetekkor. Hiszen már igen jól megismertük egymást. Azért persze vannak olyan titkok, történetek, amik tabuk. Legalábbis számomra. Mégis, a mostani témából kihagyhatatlan a szerelem. 

A nagy, az egyetlen. No meg a kis gyerekkori,-és diákkori rég feledésbe merültek. Hisz aztán jött és mindent elhalványított az Igazi. Hála a sorsnak, hogy megadatott.

Egy kis apró mozzanat, amit kicsit meglepő katarzisként éltem meg.  Egy nagy negyedikes!, iskolánk híres sportolója odajött hozzám a nagyszünetben, januárban, az első tanítási napon. Megkérdezte, hogy én vagyok-e F.E? ? Mert ha igen, üzenetet ad át, ha suli után szeretnék találkozni a G-vel (aki sportoló társa egy másik iskolából), G. a Sipőcz patikánál fog várni. Nagyon megilletődtem, húha, fura egy katarzis volt.... Hát ilyen volt annó a diákszerelem kezdete. (Se insta, se messenger, se "rámírás"😂, mára senki se értené, ugye?)

A nagy, az igazi sok-sok szép, szívbe markoló fénypontja közül talán egy-két példa jöhet ide is.

Amikor egy másik városba, egy új iskolába kerültem, hátrahagyva a régi barátokat, a tanév mindjárt kétnapos kirándulással kezdődött. Ráadásul a régi városomba. Amíg az új osztálytársak várost néztek, be kellett szereznem a tankönyveket, mert az új helyen nem rendeltek, utána meglátogattam a Nagyimat is (abban a bizonyos Munkácsy utcában, amiről már írtam), majd csatlakoztam a többiekhez, próbáltam megismerkedni kicsit velük. Egy kempingben aludtunk, másnap hazafelé a buszon elöl, a menetiránynak háttal ültem, négyüléses helyek voltak, kettő-kettő egymással szemben. Egészen hátul ült egy magas, göndör hajú, szépszemű fiú, róla semmit se tudtam akkor még, alig láttam. Ott, a buszon összeakadt a tekintetünk, és a pillantása, az valami nagyon különleges volt. Nem is tudtam mit kezdeni vele. Katarzis volt, felszabadító és ismeretlenül is ismerős. Hát... ő lett a férjem. A szerelem ott kezdődött, csak még évek teltek el, mire rájöttünk. (Neki is van arról a kirándulásról egy emlékképe, amikor a főtéren meglátott, akkor hoztam el a volt iskolánkból a könyveket, és tulajdonképpen akkor vette észre azt az új lányt. 😉.)

A ballagás előtti szerenádozás remekül sikerült, hajnalig jártuk a várost, nagy csapatban az egész baráti társaság. Napfelkeltére szétszéledtünk, csak mi ketten maradtunk, a Romkertnél sétáltunk hazafelé. Azok a májusi hajnali fények örökre megmaradtak bennem, az akkori teljesség-érzéssel együtt.

                       *****

Végeláthatatlanul hosszú kezd lenni ez a bejegyzés, hajjaj. Lesz vajon, aki képes elolvasni?! No de még van vagy négy vázlatpontom. Ha már felírtam magamnak, be is jegyzem ide. Kiírom magamból legalább.

Az a pillanat, amikor megláttam az unokámat a kiságyában, az elsőt. (a kórházba nem mehettünk, zárlat volt éppen) Aztán mikor a középsőt is megpillanthattuk a látogatók sűrűjében lesve. A kis harmadik érkezésekor pont vigyáztunk a "nagyokra", velük együtt éltük át a hír örömét. Majd a covid miatt elszeparáltan, a monitor előtt, karácsonyi ajándékként tudtuk meg, lesz egy unokatestvére a 3 fiúcskának, várva várt, már nem is remélt emberke. Mindegyik alkalom mint egy éles, soha nem halványuló kép, égett bele az emlékeimbe.

Két nagy katarzis van, ami a gyerekeimhez, külön-külön, a lányomhoz és a fiamhoz kötődik. Mindkettőt meg is írtam még régen, mert olyan erőteljes lélek-felszabadító, megtisztuló folyamat volt, percekbe tömörítve.

A lányunkhoz utaztam, külföldön tanult, először volt távol tőlünk. Több mint 24 órás buszos utazás után, reggel érkeztem a Gare de Lyonra. Reggeli zsúfoltság, tömeg, zaj, rengeteg motor, autó. De az egész kaotikus forgatag elmosódott. A busz ablakából én csak egyetlen színfoltot, egy rozsdabarna kabátkát láttam, egy halovány arcocskát, egy drága-drága szöszke fejet, integető karokat. És már sírtam, boldogan, megkönnyebbülve, kalimpálva a busz ablakában, mint egy kisgyerek. És sírt ő is, ott lent és integetett. Anya és lánya, a közös katarzisukkal.

Talán ugyanabban az évben történt meg az a másik nagy közös katarzis, a fiunkkal. Ahogy hazaért, dőlt belőle a szó, Radnótiról lelkendezve. Nem volt mód közbeszólni, így csak kézenfogtam, s míg beszélt, s mondta, mondta ezerrel, áthúztam a másik szobába, levettem a kötetet, és kinyitottam, ott, ahol a selyemszál mindig van, hogy megmutassam, ez a kedvencem, ezt a verset olvassa el. Ő lenézett a könyvre, levegőt vett, -ez a kedvenc versem - mondta és hadart tovább. Majd ugyanolyan hirtelen elhallgatott. Csak néztük egymást, szavak nélkül. Csoda. Emlék és varázslat.

Az utolsó, amit még szeretnék leírni, befejezésül, nem is olyan rég esett meg velem. A legkisebb unoka születésnapjára, mivel tőlünk messze élnek, mindenki küldött hangüzenetet ajándékul, kapott egy kis szerkentyűt, aminek kis "lemezkéi" vannak, mesékkel, zenékkel, de az anyukája az online beérkezett üzeneteket is odamásolta, hogy hallgathassa az unokatesóit, nagyszüleit, nagybátyját. Ének, vers, mese, bohóckodások, volt mindenféle vegyesen, ki mit küldött. A születésnapra mi nagyszülők kiutaztunk ünnepelni a kisfiút. Ezt a bizonyos üzenetes összeállítást mindannyian egymástól függetlenül továbítottuk, így nem tudtuk ki mit adott elő a kazettára. Mondta a lányunk, hogy az öccse is énekelt, hallgassam meg. 

Nincs rá elég jó szó, érzést leíró kifejezés, amivel ezt el tudnám mesélni. Egy régi kedvenc számát énekelte el a fiúnk, csupa szívből, talán nem a legtökéletesebben, de nem is ez volt e lényeg. Amíg szólt a felvétel, a könnyeimen át láttam a lányom könnyáztatta arcát, ahogy meghatódva, elérzékenyülve mondja: A tezsvérem. Pedig már ki tudja hányadszorra hallgatta.... Gyönyörű katarzis volt. Az ilyenre mondható, hogy édes érzés, csordultig telik tőle a szív.

(Ronan Keating: When You Say Nothing At All)

Kedves Mindenki, drága blogtársaim, vajon ki volt képes ideérni a végére? Őszinte tisztelettel és sajnálattal adózom ezen olvasóimnak. 

Lassabban, mint a Luca széke készült el a bejegyzésem, ne haragudjatok. Nem is merek mentegetőzni.

Remélem a többiek is megírják ehhez a témához feledhetetlen élményeiket. 

Jönnek a békés, szép ünnepnapok, kívánom, legyen boldog, sok katarzis-élménnyel teljes számotokra az elkövetkező idő. Talán jut idő blogbejegyzésre is.... De végső esetben ott lesznek a hosszú, téli napok  januárban. A hagyományos év-összefoglalóinkra még ráérünk, ugye?

KATARZISaim

 

Ennyit még nem „vekengtem” egyetlen megadott témán sem. Mick három hete simán és elegánsan kezdte a sort előttünk, és azóta is csak egy - viccbe illő - iskolai jelenetként tudok gondolni az írásra, ahol én vagyok „Pistike”, a régi Lúdas Matyi egyik kedves figurája.

„A tanár dolgozatírás értékelése után mondja Pistikének. Másoltál fiam a padtársadéról. Egyes! Leülhetsz!” Valahogy így érzem magam most, amikor nekikezdek az én sorjázó katarzisaimnak, de nem találok rá jobb megoldást, mint Mick „felsorolós” módszere. Egy dolgot megígérek, én nem számozok, pedig nagyon vonz ez a kézenfekvő megoldás.

KATARZIS! Úgy szeretném azt érezni, hogy most csupa szép és felemelő érzések kezdenek el hömpölyögni elém, ehelyett sajnos inkább sorjáznak a szürke, komor és lehangoló, majd tragédiába hajló képek, képsorok. Elsőként Kurázsi mamát látom Kiss Manyi alakításában, még az ágyudörgést is hallani vélem a háttérből. Aztán bekúszik Hirosima és Nagaszaki földig rombolt látványa, amit nem felejtettek ki a tankönyveinkből, hogy el se felejthessük. Mégis megtörtént „kicsiben” a World Trade Center lerombolása 2001. szeptember 11-én. Épp túlóráztam akkori munkahelyemen, amikor az egyik takarító rohant fel a portáról, ahol a mini televízión már jöttek a képek New Yorkból az ikertornyok összeomlásáról, és fel tudom idézni a döbbenetünket. Hogy bármikor bármi megtörténhet, és a szomorúság letaglózó érzését az sem könnyíti, hogy mindez(ek) több ezer kilométerrel messzebb történt(ek) meg tőlünk. Sajnos minden igyekezetem ellenére sem tudom ellensúlyként megélni a katarzis pozitív élményeként felsorolható gyönyörű műalkotások látványát múzeumokban, könyvekben vagy prospektusok lapjain, vagy a zeneirodalom végeláthatatlanul sorolható gyönyörűbbnél gyönyörűbb melódiáit, amik persze sok-sok szép órát tettek ki leginkább a huszonéves korom tájékán.

Ha általános iskolai dolgozatként, netán érettségi tételként kellett volna megoldanom ezt a feladatot, könnyen meglehet hogy üres lapot adtam volna be. Most, majd  egy hónappal a téma megadása után is nehezen sikerült felszínre varázsolni az emlékeimet, és az is csak menet közben fog eldőlni, hogy mennyit fogok még ebből is „kicenzurázni”, mert azért nehezen szembesülünk utólag életünk katartikus eseményeivel, és talán egyik-másik nem is tartozik a nagy nyilvánosságra.

A múlt- és jelenidő helyes használatát nem sikerül(t) mindig jól eltalálnom, valójában nincs jelentősége.

Egyik-másik emlékemről már írtam is régebbi bejegyzéseimben, csak akkor más megközelítésből. Most kapcsolom őket az én katarzisaimhoz.

Négy éves korom tájékán elvesztettek. Egy vidámparki látogatásunk alkalmával elkeveredtem  bátyám és apukám mellől, és mivel hosszas keresgélés után sem találtam rájuk, elindultam hazafelé a Gyógyfürdőnél lévő villamosmegállóhoz, ahol egy rövid idő eltelte után a megállóhoz közeli, Simonyi úti rendőrőrsön találtam magam. Tudtam az otthoni telefonszámunkat, így nem túl sok idő után átadtak az apukámnak. (Emlékeim szerint az első filmszakadást itt éltem meg, ami életem során a későbbiekben sokszor fordult elő velem. Bárhogyis szeretném pontosan és végig visszaidézni a történteket, egy bizonyos pont után semmi nem jut eszembe. Az agy minden bizonnyal /törléssel/ védekezik az esetleges kellemetlen emlékekkel szemben.)

 

Első napom az általános iskolában a délutáni tanítási rendben indult. Az órát még nem ismertem, egyedül voltam otthon, valamikor dél körül hátamra vettem a hátitáskám, és futok a Timár utcán a szeptemberi meleg napfényben. Boldogság, ismeretlen izgalom, odaérek-e időben, s ki tudja még mi minden sűrűsödött össze ott pár percben. Csak a futás emléke maradt meg, és… (az azt követő filmszakadás.) Bízom benne, hogy odaértem becsengetésre.

Tavaszi szünet után Hajdúszoboszlóról a rokonoktól hazaérkezve a virágba borult cseresznye- és barack fák látványa a Timár utcai nyolc családnak otthont adó házsorunk udvarán. Ezt megelőzően rövid bóklászás a Hajdúszoboszlóról Debrecenbe vezető 4-es főút mellett virágzó pipacsmezőn. Édesapám leállította a Pannóniát, hogy begyalogolhassak a pipacsmező közepébe. Ott megállt az idő, belevesztem a pirosló pipacsmezőbe, ki tudja mennyi időre.

Ötödik osztályban úgy megtanultam úszni, hogy egyből a DVSC úszószakosztályában találtam magam rövid időn belül. Több versenyen is résztvettem, ahol minden alkalommal már a fejesugrás után halálközeli katarzis élményben volt részem a jéghideg vízben. Első gondolatom mindig az volt, nem áll-e le azonnal a szívem??? (Mindezek ellenére képtelen voltam rávenni magam, hogy a rajtot jelző sípszó előtt, mint a többiek, belecsobbanjak a vízbe legalább két-három másodpercre. Később sem tudtam megszokni a 22 fokosnál hidegebb vizet.)

Általános iskolai énekkaros próbáinkon a felső tagozat négy osztályának legjobb hangú gyerekei zsúfolódtak össze egy terembe. Itt igazán sok próbán éltem át - mai napig visszaidézhető - felemelő, akár katartikusnak is nevezhető pillanatot, melybe egyetlen disszonáns hang sem csúszott be. Különleges fellépésekről még sincsenek emlékeim, pedig biztosan többször is szerepeltünk együtt különféle ünnepségeken.  

Mandulaműtétem, és a gyógyulási folyamat alatti bevérzésem eseménye a sebész orvos (Rácz Kálmán) rendkívüli egyénisége miatt sorolódott be a katartikus élményeim sorába. Noha maga a műtét a nagynevű Debreceni Klinikán történt, minden annyira naturalista módon zajlott, hogy ma is döbbenten tudok csak visszaemlékezni rá. Kaló doktor úr a maga mázsás termetével, meleg barna szemeivel ugyan nagyon hasonlított az apámra, azért mégis volt bennem, a bátor gyermekben egy kis félsz. Nagy bőrkötényt viselt, kézenfogott és bevezetett egy látszólag minden sterilitást nélkülöző, műtőre semmiképp nem emlékeztető kicsiny helyiségbe, ahol két kis székre ültünk egymással szemben. Semmi asszisztencia, csak mi ketten. (???) A „tátsd ki a szád” után kaptam jobbról-balról egy-egy érzéstelenítő szurit, ami után a jobb mandulámat egy pillanat után lecsippentette, de a bal oldalival, mintha hosszasan ráncigálva sem tudott volna megbirkózni. Már erősen fogyott a türelmem, ömlött a vérem, és úgy éreztem magam, mint valami mészárszékben. (12 éves lehettem ekkor.) Egy nap után kaptam egy csésze üres húslevest. Életem legfinomabbja volt. Rá három napra újra találkoztunk, mert bevérzett a mandulám helye. A jelenet majdnem megismétlődött, csak most valami „szerszámmal” elégette a bevérzés helyét. A szag olyan volt, mint malacperzselésnél.

Két év ugrás az időben.

A számomra első, Hajdú Táncegyüttessel történő turném a régi jugoszláviai Skopjében 1968 nyarán történt. Öt évvel voltak a 63-as nagy földrengés után, a város még sok helyen őrizte a 6,1-es rengés ijesztő nyomait. Nemzetközi fesztiválon vettünk részt több ország részvételével, ahol egymást követően léptek fel a táncegyüttesek a nagy színházban. (Első teljes népitáncos évvel és tudással, 44 kilósan, elballagva a 8. osztályból, életem első külföldi útján.) Előttünk egy török együttes táncolt egy ízben, ahol egy - érzésem szerint - huszonéveiben járó fiú török harci díszben, fején turbánnal jött le a színpadról, ahol mi a takarásban már vártuk a sorunkat. Az a fiú úgy nézett rám mellettem elvonulva, hogy szinte megijedtem tőle, ahogy az azt követő napokban is, amikor véletlenszerűen újabb fellépéseknél ugyanazzal az izzó szempárral akadt össze a tekintetem.  Egy szabadprogramos napunkon én egyedül nézelődtem az óvárosban, amikor messziről megláttam ezt a fiút egy táncos társával. Gyorsan sarkon fordultam, és minden megfontolás nélkül a Vardar folyó hídja felé vettem az irányt, közben finoman vissza-visszanézve, hogy jönnek-e utánam? Jöttek. Már szinte futottam, a híd hosszúnak tűnt, és amikor már majdnem a túloldalon jártam és visszanéztem, csak az üres hidat láttam – emberek nélkül. Ki elől és mi elől futottam? Mitől féltem – de nagyon? Persze, így hetvenen felül már tudom a választ, de ott akkor honnan tudhattam volna? Aztán a nagy zárófogadáson, ahol a török táncegyüttes tagjai is részt vettek, készült rólunk közös kép, a fiún öltöny, rajtam strasszos pasztel zöld ruha, és címcsere után jöttek levelek is – sok-sok rajzolt szívecskével - a címemre Bursából. Mindezen megnyugtató történések ellenére sem tudott kiveszni az elmémből a félelemmel teli katarzisszerű érzés. A képet és leveleket persze őrzöm. (És sokszor jut eszembe a „reinkarnáció” eshetősége.)

Aztán jöttek még fesztiválok, táncosfiúk, levelek, újabb katarzisszerű érzések, majd a népitáncnak is vége lett egyszer pár év múlva.

Aztán jött egy 77-es esküvő, ahol úgy kellett visszafognom a könnyeimet, de a végén sikerült leküzdeni az érzést. Hát az is egy kis katarzis volt, mint ahogy a 79-es és 84-es szülésélmények is, amikből azért szívesen elengedném a fájdalomfaktort.

Innentől már csak úgy lazán sorolnám a pozitív és negatív előjelű katarzisélményeimet.

A Győri Balettnek fergeteges előadása volt úgy 30 éve Ravel Boleró című zenéjére a Debreceni Csokonai Színházban (standing ovation). Később ugyanott Verdi Don Carlosa, Bartók Kék szakállúja, később a Hajdú Táncegyüttes 60. majd 65. jubileumi nagyműsora és még jónéhány felejthetetlen előadás, ahol a zene, az énekhang és tánc okozott ma is visszaidézhető katartikus pillanatokat.

2004 karácsony táján édesanyám halála előtt három héttel fél lábbal már átkelt a másik dimenzióba, de valami vagy valaki visszahúzta. Szívfájdító volt mindkettőnknek az a pár mondata, ami akkor elhangzott tőle.

2015 őszén a kaputelefon csöngése után egy férfihang szólt bele a kagylóba. „Helyszínelő rendőrség, szeretnénk felmenni.” A felérkezésük utáni pár perc felért nekem egy lórúgással.

2017-ben a vastagbél daganatot diagnosztizáló leletem a tükrözést végző orvostól személyesen kaptam kézbe. Azonnal közölte, hogy ebből meg kell gyógyulnom. Elhittem neki, mégis megdöbbentő hatást tett rám a pozitív szó elolvasása a leletből. Ezt csak az tudja átérezni, aki velem hasonlóan ugyanígy olvasta a saját leletét. Kívánnám, hogy ne kelljen senkinek ilyet olvasnia.

Igen, ahogy írtam fentebb, lesznek elhallgatott katarzisaim, amiktől ma is erősebben ver a szívem. Igyekszem ezekre minél kevesebbet gondolni. Az élet azonban egy nagy-nagy hullámvasút mindenkinek.

A végére hagytam egy igazán gyönyörű emlékképemet, hogy pozitív katarzissal zárjam a sort.

2019-ben általános iskolás barátnőm kedves meghívására Kanadába utaztunk - amszterdami átszállással. Mivel szeretek mindig ablaknál ülni a repülőn, most is oda szólt a jegyem. Már javában a felhők fölött repültünk, épp belemélyedtem egy kellemes mozifilm nézésébe, amikor a hátam mögötti ülésről jött a figyelmeztetés: Grönland fölött repülünk! Kinézve az ablakon egy csodavilág tárult elém. Én aki nagyon nem szeretem a telet, a hideget, a jeget, hosszú percekig megbabonázva néztem az alattunk feltáruló jégvilágra, a jéghegyek közötti apróbb gleccserekre. A szikrázó napfény csak fokozta a látványt.

Idén szeptemberben aztán újra megtapasztalhattam a repülés számomra katartikus élményét. Csak most – egy röpke pillanatra – átfutott a gondolataimon a múlékonyság halvány kételye: vajon lesz-e még egyszer hasonló érzésem? Ki tudja? Jobb, ha nem fürkésszük a jövőt.

 

 

 

Meghatározó élményeim

 

A katarzis görög eredetű szó, amely megtisztulást, lelki felszabadulást jelent, eredendően a drámai élmények hatására. 
Alighanem érdemes itt hangsúlyoznom, hogy a drámák ránk való hatása valamiféle belső átrendeződést okoz, valamit, ami szíven üti a benne részesülőt.
Mivel magam nem vagyok nagy színházba járó, kénytelen vagyok az egyéb felkavaró, felfokozott élmények után nézni, amelyek engem szíven ütöttek. Lehetne itt, most egy ilyen élményt kibontani, de nem kívánok lehorgonyozni egyik rám katarzissal felérő eseménynél sem. Inkább sorolom őket, hátha másoknak is hasonló élményük volt, vagy van.
1. Nagy érzelmi löketet jelentett az a hír tíz éves koromban, 1956-ban, hogy kitört a forradalom.
2. Jó volt magyarnak lenni azon a napon, amikor a rádió bemondta, hogy megnyílt a nyugati határ a németek előtt. Büszkeség töltött el, hogy valami nagyon érdemlegest tehettünk az NDK-sokkal.
3. Ugyanígy örültem annak, hogy Kozma Imre befogadta a hozzá forduló németeket. Hasonlóan hatalmas élményem, hogy láttam a balkonon kitekintve az Esztergomból Szovjetunióba tartó orosz csapatok vonatszerelvényét, a szemközti vasúti töltésen haladtukban.
4. Paradicsomi létként éltem meg főiskolás korom felszabadultságát. Nem kívánt különösebb erőfeszítést, volt némi ösztöndíjam, sok barátom, fiúk, lányok, akikkel kölcsönösen fesztelenül társaloghattam. Éltünk bele a világba. Ez állapotszerű  megelégedettség volt.
5. Boldoggá tett és igazán férfivé a házas kapcsolatom.
5/a Apának lenni tán még felemelőbb. Kezemben tartani a kis csecsemőink testét, velük kontaktusban állni. Valami alapvetően megváltozott. Hatásuk mindmáig elpusztíthatatlan, különösképp is az emlékezés azokra a meghatározó időkre.
6. A keleti vallások követői számára ilyen élmény lehet a megvilágosodás.
7. A misztikusok istenélménye is katarzis okozója.
8. A katolikusok elmondhatják, egy-egy gyónás felszabadító voltát. Tiszalelkűséget teremt. Esélyt a teljes újrakezdésre. Micsoda felszabadító érzés. Tapasztalatból mondom.
9. A nagy pálfordulók alanyai, a hirtelen megtérők beszámolói ugyancsak a teljes átalakulásukról számolnak be. Ilyen pl. Frossard, de Dér Katalin beszámolója és Dienes Valéria élménye is.
10. Két évtizedig erős dohányos voltam. Egy alkalommal huzamos ideig fájt a torkom, és nem akart abbamaradni. Komolyan tartottam attól, hogy torokrákom van. Megvizsgáltattam egy szakorvossal a szájüregemet, torkomat, aki tán mintát is vett az ottani szövetekből. Lényeg az, hogy a végén kijelentette, hogy nincs rákos elváltozás a torkomban. Ez akkora felszabadulást jelentett, hogy boldogan vetettem véget káros szokásomnak.
11. Zeneiskolai kamaraegyüttesbe kerültem. Zeneszerszámaink nyomán több szólamban életre keltek a klasszikusok zenéi. Micsoda megrendítő érzés fogott el, hogy egy hang lehetek én is a hegedűsök között, akik a Messiás nyitó tételét és a pifa tételét játszottuk többek között. Életem értékesebbé lett ezeknek a zenéknek a hatására.
12. Még egy saját élményt írok ide. Minden karácsonykor kaptak a gyerekeink ajándékokat, könyvet, babát, sakkot, társasjátékot, ezt-azt. Így örült ajándékainak abban az évben is három lányunk és kicsi fiunk. Már túl voltak az ajándékok felbontásában, amikor a legidősebbnek azt mondtam, hogy van még valami, kint az erkélyen. Kiment és felkiáltott örömében. Ott csillogott-villogott egy piros színű, és ezüstös színvilágú az ő méretüknek megfelelő újdonat új, amerikai import versenykerékpár.
Azt az álmélkodást, azt a megelégedettséget, azt az örömöt nehéz szavakba foglalni ami akkor ért bennünket. Nem számítottak rá. Sikerült titokban felcsempésznem a garázsból. Nem tudom, kinek az öröme volt nagyobb, az övéké, vagy az enyém. Repesett a szívem, hogy sikerült őket boldoggá tenni. Azon nyomban levitték az utcára, és a decemberi hideggel nem törődve nyeregbe pattantak. Sokáig használták a könnyű, szép és gyors cangát felváltva.
13. Öregkoromban már-már lemondtam arról, hogy autót vezethetek, miután cserben hagyott a 17 évi szolgálat után jó kis Mitsubishi Coltunk. Alig akartam hinni a fülemnek, hogy egy megkímélt Chevrolet-t kínál eladásra egy idős úr. Gondviselésszerű ajándéknak tekintettem szép és tekintélyes autót. Örömöm tartós mindmáig.        

 

következik:

                 katarzis 

(Életünk során átélt bármilyen felemelő, felkavaró, különleges pillanatra, helyzetre gondoltam, nem csupán a zene, film, könyv, színdarab hatására.  Ami megtisztulást, felfokozott emocionális élményt adott)

Próba-szerencse, avagy tégy próbát😊

Kedves Mindenki!

Nekem már nagyon hiányoztok! Nem tudom, Ti hogy vagytok ezzel, de a "Hogy is volt" számomra nem csupán egy közös blog, amibe írogatunk sok sok éve. Hanem egy baráti társaságot is jelent, egy összetartozó, egymást már oly jól ismerő és kiismerő, elfogadó, érdeklődő csapatot. Akikre szüksége van a léleknek, szívnek. A virtuális térben ugyan, de része - volt 😞- a jelennek, az életemnek. Az évek során ahogy az idő engedte, hol ritkábban, hol gyakrabban, de folyamatosan beletartozott a mindennapjaimba.

És most bizony hiányzik minden és Mindenki, az új téma utáni várakozás az első bejegyzésekre (Mickére, persze általában ő kezdte a sort, okos összefoglalóival besegítve a nekilódulásunkat😉), a rácsodálkozások és felismerések, az első sorokat olvasva a tipp, ki írta. Folytassam? Vajon jól sejtem-e, hogy Ti többiek hasonlóan éreztek?

Ha igen, megpróbálhatnánk folytani... Mit szóltok?
 Egy témát talán még idén "kivesézhetnénk", és ha érdemes, januártól jöhetne a szokásos évösszefoglaló.

Az új témára van a tarsolyomban egy ötlet, csak várnék picit, mit gondoltok, "Hogyislesz" ez a hogy is volt-tal?

Leköszönő szolgálati közlemény

Ez az utolsó szolgálati közlemény, több nem lesz, én most már valóban befejezem és elköszönök. Tudjátok, hogy korábban is tettem már erre kísérletet, amiből végül csak párhónapos szünet lett, ezalatt Bluemoon tartotta életben a blogot új témákkal, utólag is köszönet érte – no és persze Ti, akik továbbra is szorgalmasan írtátok a bejegyzéseket, így nem halt el közös játszóterünk.

Októberben lesz tizenöt éve, hogy elkezdtük. Tizenöt év nagyon szép, hosszú idő, és ha valaki elkezdi olvasgatni a blog tartalmát, láthatja, mennyire gazdag anyag gyűlt itt össze emberi életrészletekből és az emlékezet fiókjaiból előhúzott, felfedezett és közönség elé tárt történetekből, gondolatokból. Valamikor huszonhárman kezdtük, de ahogy teltek az évek, lassan megfogyatkoztunk. Néhány írótársunk végleg eltávozott a földi életből, írásaik azonban ittmaradtak örökre. Mások pedig lassan elmaradtak tőlünk, így az utóbbi évekre megmaradt gárda körülbelül nyolc fő lett, a „kemény mag“, akik többé-kevésbé állandóan, szinte minden feladott témáról adtunk közre gondolatokat.

A kezdet kezdetén még évszámok szerint idéztük fel az emlékeinket, aztán  áttértünk a tematikus ötletekre, és az évek folyamán egyre jobban megismertük egymást. Az utóbbi időben már valahogy mindig olyan feladatokat sikerült kitűznöm, amelyekről utólag megállapítottam, hogy ezek összességéből lassan már személyiségtesztet állíthatnánk össze bármelyikünkről, annyi mindent kiír magából mindenki. De ez nem baj, hiszen az embernél nincs semmi csodálatosabb, amint azt már a nagy görög drámaíró is megmondta.

Szép volt, jó volt, de nekem már semmi kedvem a folyamatos múltidézéshez, bármennyire is egyre inkább tudatosul bennem, hogy már csak múltam van, és a saját blogomban gyakran fel is használom az emlékezetem „adatbázisát". Viszont amit már végképp nem szeretnék, a tanítónéni szerepet. Bár a rámragasztott kategória, a bloganyja (így, egybeírva!) igazán kedves, de valójában tanítónéni voltam időnként (sokkal ritkábban, mint ahányszor kellett volna), és ehhez már semmi kedvem. Terelgetni, felhívni a figyelmet bizonyos, szerintem fontos határokra, én ehhez már fáradt vagyok, bennem az eredeti pályámhoz szükséges tulajdonságokból mára csak az ismeretátadás „kényszere“ maradt, de felnőtt embereket szabályozni, fegyelmezni már nem akarok.

Kedves Írótársak, köszönöm a tizenöt évnyi együttműködést, az élményt, amit a legkülönfélébb írásaitok adtak nekem, egymásnak, és persze az olvasóinknak. Mert voltak és vannak olvasóink, nem csak azok, akiket esetleg ismerünk, hanem sokan mások, teljesen ismeretlenek is, köszönjük nekik a látogatást, az érdeklődést, a kedves kommenteket.

Természetesen a blog megmarad, remélhetőleg a (virtuális) idő végezetéig, semmi nem vész el, olyanok leszünk, mint egy örök-antológia, olvasgatásra, emlékezésre, felfedezésre alkalmas felület. Nem válunk el örökre, mindnyájan továbbra is megtalálhatók vagyunk a saját blogunkban, emailben, bárhol, csak éppen itt nem gyarapítjuk tovább a világirodalom gyöngyszemeit. Minden  jót mindenkinek!

 

 

Kisebb-nagyobb csalódásaim

Kerek hónapja készülhettem lelkileg a témára, haladékot is kaptam családi okokra hivatkozással, s most mégis töröm a fejem, hogy mikor ért életem első, igazi nagy csalódása? Aztán hipp-hopp mégis sikerült agyam leghátsó zugából előbányásznom úgy hatvan év távolából a legelsőt, amely egy nálam pár évvel idősebb, stramm (mai mércével talán kissé túlsúlyos) lányhoz köthető, az összes további csalódásom (több is volt a kelleténél) viszont fiúkhoz, férfiakhoz kapcsolódott. Ezen persze magam is csodálkozom, és utólag is csak magamat okolom/okolhatom a nem kellő emberismeretemért, a „beleválasztásaimért”. Le(he)ttem volna sokkal megfontoltabb, előrelátóbb! De hát az élet viszi az embert lendületből, és belesodródik sokszor nem várt helyzetekbe, méltatlan fordulatokba.

Kácsfürdőn nyaraltam SZOT-beutalóval tíz éves korom táján, ahol a hatvanas évek szokása szerint csak lányok voltak a völgyben elhelyezkedő több apró épületben. Talán háromszor is nyaraltam itt a „Szúnyoghegy” tőszomszédságában, ahol a fenyőerdő meredek lejtőjén a fenyők földből kiálló gyökérzetén másztunk fel kézzel-lábbal kapaszkodva, hogy tartalmasan, testmozgással is múljanak a napok, amikor épp nem vittek bennünket moziba vagy egyéb, az üdülőtől távolabb eső helyekre kirándulni. Én a kiskamasz korhoz haladva, egyre rosszabb evőként, a cingár alkatomnak megfelelően, többnyire az utolsók között értem fel a hegy tetejére, ahol ez a nagylány már épp tartotta kis előadását a többi lánynak, hogy miként néz ki a „csinos női láb”. Egyből hegyeztem a fülem, és kíváncsian néztem a rögtönzött bemutatóját is, ahogy combtól bokáig szorosan összezárta a lábát, és mondta: „Annak a nőnek csinos a lába, akinek a combja és a vádlija is összeér, és nincs közötte semmilyen hézag!” Azonnal zártam én is össze a combomat-lábamat bokáig, és rettentő csalódás volt látnom, hogy nekem legalább négy-öt centi hiányzott ahhoz, hogy a vádlim összeérjen. A combomat már nem is néztem, mert ott kezdett is összeomlani bennem a még nem is létező „NŐ”, hogy akkor az én lábszáram nem is csinos, és talán nem is lesz soha az később sem???

Ennek a lánynak sikerült az elméletét egy életre jól bevésnie az agyamba, sok-sok áldatlan percet okozva ezzel a későbbi népitáncos éveimre is, amikor mindig azt néztem, hogy a többi lány lába milyen szépen kitölti a kemény csizma szárát, az enyém meg mint két „fogpiszkáló” csak akkor ér hozzá, amikor a szél véletlenül hozzáfújja. No, ezeken a magam számára hosszú évekre bebetonozott kellemetlen érzéseimen ma már csak mosolygok. Azóta már saját ízlésem alapján kiforrott véleményem van a női láb csinosságának mibenlétéről. Ráadásul ez is, mint minden más kifejezetten ízlés kérdése. Ha száz férfit megkérdeznénk, százféle véleményt alkotna, és százféle formát istenítene. Utólag is azt gondolom, hogy vagy nekem vagy annak a lánynak nem kellett volna azon a nyáron Kácsfürdőn nyaralnia, s akkor az önbecsülésem sem került volna már tíz évesen a béka feneke alá.

Így kerültem egyre közelebb a teenager kor közepéhez, amikor már meglegyintett 7. osztályos koromban a szerelem és vágyódás szele is. A tárgya egy 8. osztályos fiú volt, akivel szünetekben kerülgettük és nézegettük egymást. Az iskolaudvaron Béci egy fa kapuba nagyítóval beleégetett egy monogramot K. É. kezdőbetűkkel. Találgattam, hogy csak nem én lennék-e ennek a két betűnek a „megszemélyesítője”? Hát erre soha nem derült fény, mert bár az első munkahelyünk is közös volt, és kedvesen köszöngettünk egymásnak a folyosói találkozásainkkor, nekem még 18-20 évesen sem volt annyi bátorságom, hogy egyáltalán rákérdezzek Bécire. Pedig talán mindketten elkönyvelhettük volna plátói vonzalmunkat a másik irányában. Nekem egy két hétig húzódó betegsége alatt minden nap óriási csalódás volt, hogy még mindig nem jött iskolába, és a húgától, aki osztálytársam volt, a legóvatosabb puhatolózással mertem csak megkérdezni, hogy még mindig beteg-e a bátyja, és mikor gyógyul már meg?

Bécivel az elballagása után a munkába állásomig nem is találkoztam, majd fiatal házas korunkban egy új lakótelepen szomszédos házban éltünk évekig, majd onnan is elköltöztünk mindketten, Béci egy szomszédos kisvárosba került vezetőállásba, azóta azt sem tudom, él-e, hal-e? Az emléke hál’Istennek nemhogy nem csalódás, inkább szelid konstatálása annak, hogy így múlnak el a legnagyobb gyermekkori szerelmek is.

Mivel kisregényt tudnék írni arról a nem kevés csalódásról, amelyekbe akaratlanul is belekerültem, inkább a magam számára megfogalmazható tanulságaikra térnék ki.

Én, aki igazán nem megyek a szomszédba pár keresetlen mondatért, hogy bírtam megállni egész életemben, hogy valamennyi csalódásom után, nem kevés sérelmet begyűjtve, kibeszéletlenül hagytam magam mély, elhúzódó lelkiválságokba sodortatni. Tengernyi önismereti podcastot meghallgatva, nem mintha magamtól nem tudhattam volna, rájöttem: mindent meg kell beszélni, persze csak akkor, ha a partner hajlandó leülni, és szemtől szembe(n), pontról pontra megvitatni észérvekkel, hogy mit miért teszünk, vagy épp nem teszünk. Aztán, ha mindent megbeszéltünk, mindenki tudomásul véve a másik érveit, talán beletörődve egy nem kedvező döntésbe is, ha sérülve is, mégis el tudja fogadni a tényt: „Innentől elválnak útjaink!” És így talán könnyebb lenne feldolgozni a legmélyebb csalódást is.

Abban persze csak reménykedni tudok, hogy én magam nem okoztam életem „elmúlt” partnereinek akkora csalódást, mint okoztak Ők, páran nekem ma már egyáltalán nem fájó csalódásokat. (Hárman már más dimenzióban olvashatnak, ha egyáltalán…)

 

Csalódások vagy mégsem?...

    Csalódások... Látszólag meglehetősen egyértelmű a téma. Kit ne ért volna, kit ne érne csalódás élete folyamán, főleg ha annak hosszúsága nap mint nap kezdi meglepni, hogy ne mondjam : megdöbbenteni. 

   Mikor is érhet bennünket csalódás? Amikor mást kapunk, mint amit előre elképzeltünk, esetleg egy személytől, akibe bizalmunkat fektettük. Mert a bizalom igenis befektetés, számomra legalábbis elég nehéz megelőlegezni, mert az esetleges csalódástól nagyon lehet szenvedni!

   Magunkban? Talán a legkönnyebb rá felmentést találni, nekem legalábbis, hiszen én ismerem legjobban a körülményeket és ritkán vagyok magammal könyörtelen. Mert ugye, kire számíthatok legjobban, ha nem magamra? Ha még én is ostorozom magam, ki legyen az ügyvédem? Legfeljebb elkönyvelem az ügyet a kudarcok fejezetében, ahogy ezt már meg is írtuk, de ezen aligha változtathatunk. 

   Bizonyos eseményeket nagyon vártam, előre megálmodtam, előre repestem, és többnyire más színük lett : megtanultam, hogy lehetőleg mellőzzem az előre átélést, pozitív és negatív értelemben egyaránt, hagyjam az eseményeket lejátszódni saját törvényeik szerint, így kevesebb csalódás vár rám. Esetleg ez utóbbi kellemes is lehet.

   A végére hagyom a legnehezebb élményt : csalódni emberekben. Volt egy igazi nagy csalódásom, egy hozzám nagyon közelálló  -  talán a legközelebbi  -  személyben, még kamaszkoromban. Vakon megbíztam benne, tudta igazi nagy titkomat, melyet senki másnak nem fedtem fel, csak hordtam magamban, hét lakattal lezárva. S akkor egy harmadik személytől hallom, szinte könnyedén utalva rá, kb. ilyenformán : "Ahogy te is tudod, hiszen mindennapjaid része..." Szinte kővé váltam a döbbenettől, mert nem volt kétséges, kitől tudhatta. Attól kezdve összeomlott a bizalmam az egyetlen személyben, akiben fenntartás nélkül megbíztam. Ezt a veszteséget ma is érzem. Nem kérdés, hogy azóta nagyon nehezen osztogatom bizalmam, vagy csak másodlagos témákban, ami nem érint olyan tragikusan, ha néha csalódáshoz vezet.

   Fiam nehezen teszi magát túl a csalódásokon, amelyek baráti és munkakörben nem ritkák. Sokszor szeretnék segíteni rajta egy nálam jól bevált módszerrel, melyhez sok év tapasztalata vezetett el. "Ha adsz, egy pillanatig se gondolj rá, hogy akárki is viszonozza. Adj magadból, amennyit akarsz, mert neked jólesik. Ha valaki mégis viszonozza, az már csak ráadás. Ily módon csak kellemes meglepetés érhet."

   

Nem bánok semmit sem...

Mint ahogy a cím is, Edith Piaf is énekli, nem bánok semmit. A csalódásokat se. Mert csalódni, ugyanúgy, mint tévedni, emberi dolog. És a kettő bizony néha összefügg, vagy egymásból következik. Egy-egy döntésünkben tévedünk, azután meg nagyot és/vagy kicsit csalódunk, a döntés kis és nagy volta szerint.
Így a hetedik X-hez egyre közelebb élve a mindennapokat, visszatekintve erre a -szüleim életéhez képest- baromi sok évtizedre, elhalványodnak a csalódásaim. Eltörpül lassan minden rossz, minden bánat, minden fájó emlék. Mert fogy az idő... Egyre. Ráadásul mintha száguldana, hisz most volt karácsony és hipp-hopp mindjárt vége a nyárnak. Az öregasszony (E.mama, vagyis én😉, a rhumel) csak kapkodja a fejét! Az "előbb" ért véget az iskolaév, szabadultak ki a fényre az unokák*, és a fodrász meg azt mondja a telefonban, akkor a jövő héten, augusztus elsején vár. Mi?! Már augusztus lesz?

Szóval inkább nem nyavalyognék (nem nyafognék**...Mert már késő, és minek is?!). Bevallom, a csalódásaimat nehéz is felidézni. Mert számomra mind átalakult az idők során afféle veszteségbe, bánatba, fájdalomba. Amiken túl kell lépni, nincs mese. Belső derűvel, életszeretettel és optimizmussal megáldva muszáj is.
A magamban csalódás, na az azért nehéz ügy. Volt. Már nem az. Értelmetlen lenne ennyi idősen azon keseregnem, hogy nem vittem semmire, hogy nem lett belőlem egy igazán remek gyerekgyógyász, vagy még azelőtti álmaim alapján egy ifjú aranyketreces elmegyógyász. Hogy nem lettem apám, anyám büszkesége, se summa cum laude végzett orvos. (mert erre készültem, 6 évesen, az igaz 😂)
Hogy nem beszélek megannyi nyelvet, nem fordítok verset. Sőt, kutatóvegyész se lettem, meg dramaturg, nyelvtanár és irodalomkritikus. Nem folytatom a sort, mert ezek az úgynevezett hiány-csalódások rég kihúnytak bennem. Van helyette ezernyi apróbb s nagyobb öröm és boldogság az életemben. A végelszámolásnál vajon mi kerül a mérleg serpenyőjébe? Biztosan büszkébbek lehetnének a családtagjaim, ha valami nagyszerűt, átlagon felülit tettem volna le az asztalra. Most maradt a konkrét asztalon a saját készítésű vanília, puncs, csoki, citrom fagyi és társaik. 😋. Egy meghitt beszélgetés, egy együtt töltött nyári este, egy közös nyaralás a szeretteimmel, a sok szép pillanat, megannyi örömteli emlék kárpótol, így hát igyekszem is teljesen elfelejteni, mekkora csalódás voltam magamnak.

Eseményekben, történelemben, történetekben, dolgokban azt hiszem nem is tudtam/tudnék csalódni. Ezek a "hát ezt nem vártam, erre nem számítottam" vagy a pofára esés kategóriába tartoznak nálam. A csalódás szó számomra egyes emberhez, emberekhez kapcsolódó, hozzájuk köthető. Hála a sorsnak, a környezetemben nem sok ilyen csalódásom volt. Ami komolyabban érintett érzelmileg, azt is túléltem, vagy a haragom szállt el közben. Volt olyan is, amikor visszafordíthatóvá lett. A gimis barátságok például. Az eltávolodás térben, időben, élethelyzetben természetes. Viszont az más, hogy az egyetem otthagyása után elmaradtak a levelek, a találkozások. A többiek tanultak, én meg kudarcot vallottam, kiestem a pixisből. Legalábbis nekem ez így jött le, csalódtam, de nem keseregtem emiatt. Aztán újra egymásra találtunk a "csajokkal", a régi barátsággal és szeretettel.
Igazából nem is jut eszembe olyan csalódás, amit ide leírhatnék (van persze olyan, ami túl belső, túl személyes, s a blogba nem való)

Egy nemrég olvasott könyv okozott nekem csalódást. Vagyis a szereplője. Na nem haltam bele, csak érdekességként írom le az esetet.
Salinger Zabhegyezője ikonikus és meghatározó olvasmányom volt a 70-es évek elején, szorosan kapcsolódik az első diákszerelem emlékéhez (az a fiú is elolvasta és imádta akkor az ajánlásom alapján), Holden dumái mindvégig itt vannak a fülemben. Az említett könyv az Otthon a világban. (Joyce Maynard) És jé, megnéztem mit írtam róla. Az első mondatban benne is van a csalódás szó. Legyen hát ez itt a végszó is:

A Salingerről írt rész csalódás. Mármint Salingerben. Kár. Olyan kár volt így olvasni róla. Komoly erőfeszítésembe került, hogy a Zabhegyezőmet, – igen az enyémet! :) – , a kedvenc, és oly fontos könyvemet ne sértse fel/meg ez az egoista szörnyeteg, ez a hatalmával visszaélő, utálatos, rossz értelemben véve különc író. Aki ugye, a Zabhegyező szerzője…"Lelombozó… hervasztó… egy tetű.Tényleg." Hogy idézzem Holden szavait.

(Ja és csak figyelmeztetek minden Zabhegyező-kedvelő blogtársamat, Barna Imre új fordítását, a Rozsban a fogót nehogy elolvassátok, nagy csalódás lenne!)

* és **" ... gyerekek kipörögnek a napvilágra;" József Attilás napjaim vannak mostanában, annyi mindenhez ő jut eszembe, egy -egy verssora. Eszméletlen, nem? Ja, ez is az Eszméletből van, persze.

Kis és nagy csalódások

Én mindenkiben csalódtam, nem sajnált senki – szól az öreg sláger.
Azt fejezi ki, amikor én csalódom másokban.

Már a Gyorgyovich is…?
Azt fejezi ki, hogy valaki (pl. tanár) csalódott bennem.

Nem jöhet soha más. Nem érhet csalódás, te vagy az, aki kell, aki kell énnekem. Maradj velem! – szól Dobos Attila slágerszövege arról, ami a csalódás ellentéte. A feltétlen bizalom megélése.

Csalódások?
A kedvetlenség ajkbiggyesztéssel járó megannyi kifejezése.
Vannak kis és nagy csalódások.

Kis csalódások:
- Apa, mit hoztál? – fordul hozzám kisgyerekem. Ma semmit – hangzik válaszom. Csalódva otthagy.
- Életemben először kapok a meggyszínű céklából. Kóstolom. Nem édes. Csalódom benne.
- 13 évesen mandulaműtétre várok. Jön is a tündéri szőke nővérke. Mosolyog. Kéri, nyissam ki a számat. Megteszem. Örülök neki. Belefújja minden bevezetés nélkül a novokaint. Már nem is olyan szép szőke, már nem is olyan barátságos, nagyot csalódtam benne pillanatok alatt.
- Évekig ő szervezte meg kiscsoportunk szilveszteri játékát. Ikszedszer is összegyűltünk dec. 31-én. Ő is jött, a szervező. Indult a vigalom. Majd csendet kért. Elmondta, hogy máshová kérték játékot vezetni, s most elmegy. Mivel senki nem készült erre a fejleményre, nagyon ellaposodott a mulatság.
- Azt hittem, nem érem meg a 2000. évet sem. Azóta eltelt még 25 év. Kellemesen csalódtam.

Nagy csalódások:
- Arany János írja visszatekintve a történelmi eseményekre: Hogy reméltünk! s mint csalódánk! / És magunkban mekkorát!... bukásunk lelki vád. (A régi panasz)
- Orosz film: Kiéhezett, Szibériába száműzött raboknak csomag érkezik a cárnőtől. Extázisba jönnek. „Végre lesz ennivalónk.” Kinyitják a hatalmas csomagot, majd felnyögnek: книги!!!
- Sport: Kovács István, Kokó csatába indul. Fölényes, mosolygós, könnyed. Ahogy szokta. Ezt használja ki ellenfele, és a kritikus pillanatban hatalmas pofonnal kiüti bajnokunkat. Mekkora csalódás nekünk, saját magának, az összes nézőjének.
- Sose látott lehetőség. Frankhitel igen kedvező feltételekkel. Aztán amikor már tömegesen
felvették ezt a fajta hitelt, jött a feketeleves. Árfolyamemelkedés folytán törlesztőrészleteik ellenére egyre nőtt adósságállományuk. Micsoda csalódás!
- Hasonlót élhettek meg a diákhitelek törlesztői is a Gyurcsány-éra idején.

Mit tehetünk a csalódások ügyében?
1. Tudomásul vesszük anélkül, hogy belegebednénk.
2. Óvatosak vagyunk döntéseinkben.
3. Kellő humorral feltarisznyázva jó képet vágunk a kudarcokhoz is.
4. Megengedjük másoknak, hogy tőlünk eltérő módon gondolkozhassanak, hogy a dolgok elképzelésünk ellenére alakuljanak.
5. Meggyászoljuk veszteségeinket.   
6. Megpróbáljuk életünket derűs oldaláról nézni, soha fel nem adni optimizmusunkat.
Tovább is van, mondjam még?
Nem mondom…

sok kis csalódás vagy egy nagy

 emlékszem...  fiatalon, húsz évesen, mikor a legvidámabb is lehettem volna, épphogy nagyon búval-bélelt voltam. Sokat sirtam is...

A nagybátyáméknál nyaraltam Nyugat-Európában... 64 nyarán. S a nagynéném sehogy se értette, emlékszem , épp Nizzában, hogy mi bajom is nekem...

Szerinte semmi okom nem lehetett a szomorúságra, ha lett volna egy nagy csalódásom, akkor megértené - mondta

Egy nagy? Hát az nem volt, de sok kicsi... válaszoltam, nem valami meggyőzően...

és tényleg

mintha egész életem ezt a képletet vitte volna végig, kis csalódások sorozatát , de az olykor többnek is túnt, mint ami egy nagy lett volna, mert azt ki lehet heverni, de ami mindig van...? s ami elsősorban minket, önmagunkat  illet??!!! Igen, azt hiszem, magamban csalódtam igazán...(s csalódok mindig)

------

s még egy nem régi vers tán a témában...bár leszűkítve

illúzió - a szerelem

 végülis

mindenkiből kiábrándultam

néha azt hiszem

hogy a szerelem

illúzió csak

kivéve az idő

és a megszokás 

játékainak

csapdáit

de most  is

hogy ezt tudom

hiányzik nagyon

(NEM EGYES 

ÉS VÁLTOZÓ HŐSEI,

HANEM CSAK UGY

AN BLOK)

julius 31 2021

Három nap

A három nap nem a hazafelé útról szól, csak úgy alakult, hogy ez került a történet középpontjába. Ketten indultunk Bolognába több napi ott-tartózkodásra, csodálatosan fölszerelkezve minden hazai jóval, ruhákkal, cipőkkel, kész otthoni tortával, gyorsan megehető reggeli sós krémekkel, útleírásokkal és a város nevezetességeit, múzeumait bemutató tudós lapkivágásokkal, ha netán maradna még valamire szabadidőnk, el ne vesszünk a nyugati emberforgatagban.
Már ennyiből is kiderülhetett, idegenül viseltük a küldetés terheit, ami engem illet, kimondottan féltem az ismeretlen nyelvet beszélő emberektől.Útitársam, a nálam sokkal idősebb kolléganő tapasztaltnak mutatkozott, hogyan viselkedjünk a szállodában, beszélt angolul, de én nem, mindent ő intézett. Hivatalosan egy kiállításon képviseltük Magyarországot, rengeteg szakmabeli gyűlt össze, velük se mertem ismerkedni, a bemutatóikhoz csak úgy, odamenni.
Végre, eljött a nap, amikor készülődhettünk hazafelé. Örültem, hogy a Keletibe tartó orosz hálókocsiba kaptunk jegyet a minisztérium munkatársától, egy hely, ahol mindent értek, nemcsak beszéd közben, hanem a szokások se idegenek. Kolléganőmmel megtárgyaltuk, hogy taxival megyünk a Bologna Centrale állomásra, nem reggelizünk a szállóban, ráérünk a tizenkét órás vonatúton enni, inni, meg ami jólesik. Rohanva cipeltettük a táskáinkat, bőröndjeinket a taxissal, lenn várakozott rá a holmink, a társam fizetett, eltettük az igazolást, mondtuk, majd a vonatban rendezzük a pénzügyeinket és pihenünk a zajos, soknyelvű kiállítás után.Az orosz gyezsurnij elhelyezett bennünket, aztán ment a dolga után. "Na, reggelizzünk" - sóhajtott az idős szerkesztő, én meg a kissé dülöngélő kocsiban keresgéltem, hol van a "konyhaszatyor", benne a reggelinkkel, a nagy konyhakéssel, a jó nagy teás-kávés ibrikekkel meg direkt az utazásra félretett ennivalóinkkal. Sajnos, a konyhaszatyor nem lett meg. Mint fiatalabb utitárs, én tettem föl a széles csomagtartókba ezer táskánkat, bőröndünket, de a konyhaszatyor benne az ígéretes holmikkal ottmaradt a szállodában. Lelki szemeimmel még láttam, hogy a tömött szatyor ott lóg a fogason, de az már nem látszott, hogy a sofőr levette volna onnan a becses jószágot és betette volna a csomagok közé. Persze, vigasztaltam a társamat, majd veszünk a kocsikisérőtől, ennivalót, kérünk az isteni orosz szamovárteából van még kevés pénzünk, ki tudjuk fizetni.
Ábrándos utazás következett. A kalauz nem akart ennivalót adni, azt mondta, csak az ő uti csomagja van vele. Hosszas magyarázkodással kikönyörögtem néhány szelet fekete kenyeret, adott hozzá valami olajos halat, ezt is csak nagy kegyesen, a teát behozta a kupéba, úgy tűnt ez jár kaja nélkül is az utazónak. A Keletiben vártak bennünket, ki-ki hazarohant, ahogy tudott. A vonat tovább ment.
 Mi az idős kollégával másnap találkoztunk a kiadóban. Bocsánatát kérve ajánlgattam, hogy kifizetem a veszteségeit. Dühösen legyintett, nem ér annyit az egész, amennyit hallgatnia kellett a konyhaszatyor miatt az otthoniaktól."De most add ide a plakátgyűjteményemet, remélem, behoztad". Hát, be kellett vallanom, hogy nem hoztam be. Ott felejtettem az orosz hálókocsiban a jó mély polc hátsó falánál.

Tanulságok

Hiába töröm a fejem, gyerekkoromból nem nagyon tudok csalódást felidézni. Lehet, hogy engem szerencsés módon elkerült az ilyesmi, de az is lehet, hogy már nem emlékszem rájuk, és akkor nem is lehettek valami súlyosak, ha ennyire törlődtek az emlékezetemből. Amikor az érettségi utáni két évben nem vettek fel főiskolára és egyetemre, azt se nevezném csalódásnak, az első esetben a felvételim nem sikerült, a másodikban pedig már eleve nem volt sok esélyem a bejutásra. De ha már csalódást keresek, az, amikor a felvételi után néhány héttel az ember megkapta az éresítést a döntésről – nahát, valóban, az a pillanat lehetett csalódás. Amikor jött a postás, messziről látszott az eredmény, ugyanis ha nagyalakú borítékot hozott, máris tudtam, hogy elutasítottak, mivel ilyenkor visszaküldték a felvételi kérelemmel együtt beküldött összes iratot (ha normál méretű kis boríték jött, abban csak az értesítés volt a felvételről). Nekem kétszer érkezett nagyalakú boríték, az persze csalódás volt, újabb egy év, újabb fejtörés, jövőre hogy legyen, mint legyen... hát igen, csalódás volt a javából.

Felnőttkoromban sokáig elkerültek a csalódások. Pontosan emlékszem, hogy negyvenéves koromban jött az első, és egyszerre mindjárt két emberben is csalódnom kellett, két munkatársban, akik addig másnak mutatták magukat, ám egy bizonyos körülmény alakulásával „megfordultak”, és merőben megváltozott oldalukkal fordultak  felém. A részletek nem is érdekesek, de akkoriban nagyon megrázott a dolog, nem értettem, hogy hát akkor most mi van? Eddig amúgy, most meg így, hogy van ez? És nagyon szomorúan vontam le a tanulságot: ezek szerint kár volt bíznom bennük. Az egyikükkel még évekig dolgoztunk együtt, de csak nagy erőfeszítéssel tudtam valamelyest normálisan viszonyulni hozzá, akkorát csalódtam benne, akit korábban annyira őszintének hittem.

A későbbiekben is általában munkahelyi csalódásaim voltak, egy-egy emberben, akiben bíztam, de nem kellett volna, vagy egy-egy ígéretben, amit valaki nem gondolt komolyan. Eredendően nem voltam gyanakvó típus, de az ilyen esetektől egyre óvatosabb lettem. Hogy az óvatos és a gyanakvó közt mennyi a különbség, és hol van az a pont, ameddig tart az óvatosság, de még nem gyanakvás... nos, ezt a pontot elég nehéz tettenérni.

Ha most így visszagondolok, a csalódásaim mindig emberekkel voltak kapcsolatosak. Be nem tartott ígéret, ami előző nap még mosolyogva hangzott el, másnap pedig egy harmadik személlyel üzenték meg, hogy tárgytalan, meggondolták magukat. Szegény harmadik, aki amolyan közvetítő szerepet játszott az ügyben, ő érezte magát kellemetlenül a helyzettől, és teljes együttérzéssel mondta a telefonban, hogy „tudom, összedőlt a világ, de hiába próbáltam győzködni őket, nem hajlandók...” Komoly dologról volt szó, nagyon nehéz lakáshelyzetbe kerültünk akkor, és ettől az elutasítástól abban a pillanatban valóban összedőlt a világ, egy lehetségesnek hitt megoldás dőlt a semmibe, nagy csalódás volt. Főleg azokban, akiktől addig segítő szándékot tapasztaltam. Akkor hát milyen tanulságot vonhattam volna le? Hogy ne higgyek senki ígéretének? 

De minden területen emberek vannak, itt a blogvilágban is emberekkel vagyunk kapcsolatban, ha virtuálisak is az ismeretségek. Itt is lehet csalódni valakiben, és ez néha velem is megtörténik. Például, ha magánlevélben valamiről az illető velem egyező véleményt hangoztat, aztán másnap a virtuális platformon pontosan az ellenkezőjét teszi annak, amit nekem privátban kifejtett. Ilyenkor nincs mit gondolkozni, számomra egyértelmű, hogy a széltől lengetett nád esete forog fenn, és ettől kezdve előttem az illető elvesztette a hitelét. Csalódtam benne, persze, de erről csakis ő tehet, nekem a tanulság maradt: ő ilyen.

És most jövök rá, hogy ha az ember nem meséli el a csalódások „sztoriját” konkrétan és követhetően, így elég nehéz róla írni is, és valószínűleg olvasni sem egyszerű a körülírt fejtegetéseket. Legfeljebb elgondolkodni lehet rajtuk és továbbgondolni, esetleg mindenkinek a saját tapasztalataival összevetve és kiegészítve. Majd meglátjuk, ki hogyan fogja fel és hogyan mesél erről, nekem most így sikerült.