Miért is nem kérdeztem?

Eredetileg nem akartam beszállni a témába, mondván, hogy én már olyan sokszor írtam a saját családi emlékeimről, kutatásaimról, ezt most inkább kihagyom. Aztán meggondoltam magam és mégis belevágok.

Meséltek-e? Igen, meséltek sok mindenről, családi anekdotákat, tényeket, történeteket osztottak meg velem a szüleim és anyai nagymamám is. Tehát gyerekkoromban nem nagyon kellett kérdeznem, meséltek anélkül is. De később, amikor már elég eszem lett volna ahhoz, hogy megtudjak fontos részleteket, családi vonatkozásokat, akkor már magamtól nem kérdeztem, mert eszembe sem jutott, hogy valamikor majd fontos lesz, ez csak sok év múlva vált világossá számomra.
Kérdezni csak jóval később kezdtem. Apu halála után valahogy elkezdett érdekelni az előttem járó nemzedékek élete, a nagyszüleimmel bezárólag nagy vonalakban ismertem a lényeget, de a többi felmenőmről, dédszülőkről és még korábbiakról szinte semmit se tudtam. Meg kellene írni a család történetét, gondoltam.

Első menetben anyutól kezdtem faggatózni az ő gyerekkori, fiatalkori környezetéről, az őket körülvevő emberekről, neveket, történeteket jegyeztem föl, és ezek lassan összeálltak, egy bokorba kerültek a már ismert kisebb sztorikkal, amelyeket gyerekként hallottam tőle. Mesélt az otthoni szokásokról, a mindennapi életükről, a baráti körről, szomszédokról, sok mindent fel is írtam, ahogy gyűltek az információk. Csak évek múlva jöttem rá, hogy eszembe sem jutott megkérdezni, ott Dunavarsányban milyen körülmények közt ismerkedett meg apámmal. Hogyhogy nem jutott eszembe ez a fontos kérdés, máig se értem. A tények ismeretében persze ki tudom nagyjából következtetni és valószínűleg jól is gondolom, dehát akkor is, hogy mulaszthattam el éppen ezt?

Apu családjából akkor még élt az egyik testvére, Irén néném, akivel levelezésben álltam. Régi, számomra azonosíthatatlan fényképekről készített fénymásolatokat küldözgettem neki levélben, és ő válaszolt mindenre: kik vannak a képen, az a másik meg hol készült – mert mindenre emlékezett. Hogy mi volt a címe annak a színdarabnak, ahol a képen apu ott ül középen, és hogy az a másik csoportkép hol és milyen tanítói tanfolyamon készült… és ákombákomokkal lerajzolta nekem, hogyan helyezkedett el a szülői ház telkén ez és ez az épület. És folytattunk hosszú telefonokat is, egy belvárosi fülkében állva feltöltős telefonkártyával (igen, volt ilyen!) telefonálva kérdeztem meg tőle mindazt, ami még eszembe jutott.

Aztán hamarosan eljött az idő, amikor már nem volt kitől kérdezni, ekkor elkezdtem a levéltárban kutatni az anyai és apai ágat. Anyakönyvek mikrofilmjeit pörgettem végig, rengeteg napot és órát töltöttem ezzel. És jöttek meglepetések is. A legnagyobb meglepetés akkor ért, amikor (mint utóbb kiderült) tévedésből kiadtak nekem a raktárból egy olyan mikrofilmet, amit a szabály szerint nem is láthattam volna, mert tudom is én, hány évnek kell eltelnie, mire kutatható lesz, stb., egyszóval, a kolléga tévedett, de milyen jól tette! Mert így találtam meg az anyai ágon az egyik dédapám születési anyakönyvi bejegyzését, melyből kiderült, hogy hiába is keresném tovább ükapámat, mert nincs és sose lesz nevesítve – dédapám törvénytelen gyermekként született, ott van fehéren-feketén bejegyezve: illegitimus. (Mielőtt még bárki rosszallóan nézne, amiért ezt itt kiteregetem, megnyugtatom, hogy bár anyai nagyapám vonalán élnek még oldalágról leszármazott távoli rokonok, de vezetéknév és helységnév nélkül azonosíthatatlan, amit itt leírok.)  És így  nyert értelmet előttem nagyapám 1943-as származási igazolásának szövege: "ismeretlen apai nagyatyjától eltekintve tiszta keresztény származású." Korábban ahányszor csak láttam ezt a papírt, mindig értetlenül néztem: hát hogyhogy nem tudták kideríteni, ki volt a nagyapja?  

Miután ez kiderült, és hatalmas szerencsémen hüledezve kezdtem magamhoz térni, a konkrét adattal kapcsolatban engem két dolog foglalkoztatott. Az egyik, hogy megpróbáltam elképzelni, milyen élete lehetett ükanyámnak abban a baranyai faluban, huszonéves leányként? Leányként, aki megszülte dédapámat. A másik, hogy vajon nagypapám tudta-e, miért nincsen apai nagyapja? Gondolom, igen. És hogy vajon nagymamámnak elmondta-e, erre is kíváncsi lennék, de ez sem derül ki már soha.

De ez csak egy adat, ami addig ismeretlen tényre derített fényt. Ennél sokkal több, kisebb-nagyobb dolgot kellett volna megkérdezni, és már nem lehet. Amikor valami ilyesmi felmerül, mindig eszembe jut, mennyi mindent nem kérdeztem meg annak idején, miért is nem kérdeztem?

Hogy én mesélek-e? Hát nem mesélek? Dehogynem! Itt a közös blog, ott van a saját is, a lehetőség végtelen, mesélni bármiről, családról, életről, múltról. Igazán nem mondhatja senki, hogy nem meséltem – ha nincs kinek, akkor mindenkinek. 😊 

"Pöttyös labda"

 

Kérdeztünk-e, mesélünk-e?

A válaszom mindkét kérdésre: NEM – NEM!

2018-ban kapcsolódtam be a „Hogy is volt?” blogba. Az eltelt hét évben negyven bejegyzésem található az oldalsávban jelzett Kelemen Éva név alatt. Talán egyszer-kétszer passzoltam, amikor úgy éreztem, hogy semmi módon nem tudok kapcsolódni az épp aktuális témához. Most is az lenne a legkényelmesebb, ha el sem kezdeném az írást. Bárki kérdezhetné, hogy miért nehéz nekem ezekre az igazán könnyűnek tűnő kérdésekre bővebben válaszolni?

Azért, mert az édesanyámról fogok írni, meg az ő édesapjáról, akik már húsz, illetve ötven éve halottak, és már nem lesz módjuk semmi módon lereagálni azt, amiről írni fogok. Anyukám nem tudja már nekem elmesélni, milyen lehetett anyai-apai szeretet és gondoskodás nélkül felnőni, és a nagyapám sem tudja megindokolni miért ivott és verekedett ahelyett, hogy megbízható apa módjára élte volna az életét. Biztos vagyok benne, hogy nem tetszene nekik az életükről, viselkedésükről alkotott véleményem. Ahogy ők ketten, apa és lánya viszonyultak egymáshoz, pontosabban, ahogy meg sem próbáltak „viszonyulni”, utat keresni egymáshoz. Minden sejtemmel érzem ezt a ma is pulzáló, soha ki nem beszélt, meg nem oldott feszültséget.

Hetven évesen sem gondolom másként, hogy én bizony egy kicsit agresszív gyermek voltam. (Bátyám kijavított, nem agresszív voltál, csak kicsit vehemens.) Aztán évtizedeken keresztül vizslattam tovább magam, honnan jön ez a megmagyarázhatatlan indulatosságom.

 Kezdem a mesélést a legelején.

Anyai nagyanyámat nem ismertem, sem a születési, sem az elhalálozási évét nem tudjuk. Bátyámmal az elmúlt napokban hosszan egyeztettük az emlékeinket, és úgy tippeljük, hogy nagyanyánk az 1890-es évek valamelyikében születhetett, ha 1909-ben megszülte első fiú gyermekét, nagybátyámat.

Anyánk a nagymama harmadik, kései gyermekeként született 1927-ben, amikor a bátyja már 18 éves volt. Nagyanyánk viszonylag korai (?) halála után édesanyámat ez a bátyja nevelte, mert a nővére is meghalt egészen fiatalon.

Gyermekként kétszer hallgattam végig anyukám meséjét arról a bizonyos pöttyös labdáról, amit az apukája akart neki adni az egyik találkozásuk alkalmával. Anyám természetesen ellenállt a pöttyös labda csábításának, mert őt nem lehet egy labdával lekenyerezni, meg se próbálja őt az apja egy labdával magához „édesgetni”. Ma is magam előtt látom a sértettségét, és a később sem szűnő ellenállását. Még az apja temetésére sem volt hajlandó elmenni. El sem tudom képzelni ma sem, milyen erők dúlhattak az én békés anyámban az apja ellen. Anyám szülei ugyanis nagyon hamar szétváltak, talán még két éves sem volt anyukám.

Jóska bátyám lett nagybátyám öregkori eltartója, betegségében is áldozatos gondozója élete végéig. Így a meséléseket is ő hallgatta végig, olyan súlyos dolgokat is, amit én később már csak a bátyámtól tudhattam meg. Így derült ki nagybátyám elmeséléséből, hogy anyám apja egy „részeges kocsmabútor” volt, aki hazaérve a kocsmából megverte az „asszonyt és gyerekét” de csak addig, amíg a nagybátyám egyszer fel nem kapott egy konyhakést az asztalról, és azt nem mondta, hogy „azonnal takarodjon ki a házból, mert leszúrja”. Hozzátette, még egyszer be ne merje tenni a lábát a házukba.

A puzzle darabjai ha lassan is, de össze fognak rakódni.

A nagyapa távozott a házból, a lányát elvétve látta/látogatta, de amikor anyukám dolgozni kezdett, akkor már szerette volna a fizetését apai felügyelet alá vonni. Anyám és apám viszont megismerkedtek, összeházasodtak, Hajdúszoboszlóról már ketten költöztek Debrecenbe az első közös albérletükbe, és az anyám talán soha többé nem is látta az apját.

A nagyapa később új családot alapított. Született egy második lánya, majd két unoka is, akikkel anyukám – természetszerűleg - nem tartotta a kapcsolatot.

Én viszont 12 évesen a DVSC úszó szakosztályában együtt úsztam a velem egy évben született, szintén Évának keresztelt nagyapánkról közös „fél”unokatestvéremmel, akivel emlékeim szerint kellemesen töltöttük az úszás közötti szüneteket. Arra már nem tudok visszaemlékezni, hogy a rokoni kapcsolatunkra hogyan derült fény. Nyilván otthon mesélhettem névvel erről az úszó Éváról, és az anyukámban összeállt a kép.

Ma már hiába sajnálkozok azon, hogy ott akkor frissiben miért nem kezdtünk el lépéseket tenni a családok összehozásában, főleg úgy, hogy az anyukám mindig szeretettel mesélte el otthon, ha a városban összetalálkozott féltestvére férjével, akit még hajdúszoboszlói fiatal lány éveiben ismerhetett meg.

NEM és NEM tettem fel kérdéseket, én az igazi kíváncsi gyermek. Az anyám annyira nem mesélt a gyerekkoráról, hogy felnőttként, megokosodva, legalább – minimum - gyanússá válhatott volna számomra, hogy itt valami nagyon nem stimmel. Itt többről lehet szó, mint elhallgatott dolgokról. Itt valódi titkok lehetnek elásva. Bátyámmal kimondtuk: anyánk minden bizonnyal házasságon kívül születhetett, és ez a múlt század harmincas éveiben még sok embert valószínűleg sokkal jobban megviselhetett, mint manapság, amikor már szinte semmi jelentőséget nem tulajdonítunk annak, hogy egy gyermek házasságban, azon kívül, netán egyedül vállalva születik meg. Ráadásul az is nagyon valószínű, hogy a nagybátyám sem nézhette jó szemmel, hogy az anyja egy olyan fiatal férfitól vár gyermeket, aki nála mindössze négy évvel idősebb. Nem csoda, ha a két fiatal férfi akarata és akaratossága nem fért össze.

Az anyám azt is elhallgatta előlünk, hogy az anyukája és apukája között ilyen nagy a korkülönbség az „anya javára”.

Az igazságérzetem dolgozott bennem azóta, amióta tudom, hogy erről a témáról kell írnom. Tudtam, hogy nem tehetem meg lelkiismeret-furdalás nélkül, hogy csak az én benyomásom alapján írjak a nagyapámról, amikor lehetőségem van arra, hogy meghallgattassék a másik oldal leszármazottja is.

Mivel én nem felejtkeztem el az unokatestvéri gyerekkori zsenge barátságról, sem az Éva arcvonásai nem koptak ki az emlékezetemből, később, amikor ötvenes éveim elején felfedeztem egy munkahelyi találkozáskor Őt, már akkor éreztem, hogy egyszer eljön az idő, amikor fel fogom venni vele a kapcsolatot, és megkérem, küldjön nekem egy fényképet a soha nem ismert és látott közös nagyapánkról. Éva két kolléganője ráadásul nekem régi kedves ismerősöm volt, így mindkettőjüktől tudakozódtam e-mail cím és telefonszám tekintetében. Aztán vártam a sült galambot, ami nem akart magától a számba repülni.

De itt ez a csodálatos blogvilág, és azt is tudjuk, hogy véletlenek nincsenek. Ági kitalálta a legújabb blogtémát, és én éreztem, most jött el az idő, amikor nincs további halogatásnak helye.

E-mailt írtam az unokatestvéremnek négy napja, azóta levelet is váltottunk, és ma megérkezett a soha nem látott nagyapám fényképe is.

Ma reggel bekapcsoltam a laptopom, megejtettem a szokásos szörfkörömet, majd megnyitottam az fb.-messengeremet, ahol „farkasszemet néztem” nagyapával. Katartikus élmény volt, az anyám szeme nézett rám, aztán felfedeztem a bátyám és unokaöcsém vonásait is. Ahogy most is, reggel is könny szökött a szemembe, amit nyeldekelve, de visszaszorítottam. Azon frissiben küldtem a képet a lányomnak, aki ugyanúgy járt, mint én.

Küldtem a képet azonnal a bátyámnak is, aki persze semmiféle közös vonást nem talált önmagával a képen, és meg sem hatódott.

Úgy tűnik, a transzgenerációs fájdalmak csak a női vonalon működnek és öröklődnek. Bátyám közölte velem, hogy történhet bármi, ő ragaszkodik az eddigi véleményéhez, ami nagyjából a nagybátyám vonalát viszi tovább.

Én viszont úgy döntöttem, hogy az anyám helyett is megbocsájtok a nagyapának.

Idézem unokanővérem pár mondatát nagyapánkról:

„Okos, értelmes, hajlíthatatlan gerincű gazdálkodó paraszt volt nagyon zsarnoki természettel megáldva. A II. világháborúban lovasszázadban szolgált. Megsérült, leszerelték, utána gazdatiszt lett egy hajdúszoboszlói nagygazdánál. Maga is rendelkezett tanyával, földekkel, szőlővel, saját gazdasága is volt. Ennek a későbbiekben lett jelentősége. (stb.)”

És ami az egész történetben ugyancsak nagyon fontos, talán választ kaptam arra is, honnan jö(het)nek az életemen át – finoman – rejtegetett agresszív belső érzéseim. Talán ezt szánták nekem az égiek nagyapai örökségként, még ha nem is túl szerencsés dolog is ez. Az anyám felnőtt életem kezdetén úgy bocsátott útnak, arra mindig vigyázzak egy majdani párkapcsolatban, hogy az első pofon el ne csattanjon, mert azt követheti a második, majd a sokadik is. Egy biztos! Én kellően fel voltam vértezve lelkileg, hogy soha ne kerülhessek – a mai világban oly gyakori - bántalmazó kapcsolatba.

Záráshoz közeledve a témánk második kérdésére csak röviden válaszolok.

NEM, eddig még nem igazán sokat meséltem az unokáimnak az életemről, de ha még lesz pár jó évem, és megnőnek annyira, hogy már érdemes lesz mesélni nekik a déd- és ükszüleikről is, ráadásul netán még érdekelni is fogja őket, akkor elmesélem nekik, hogy nyitottan élni, sokat kérdezni, megismerni a felmenőik legbensőbb érzéseit, netán meg- és befogadni ebből bármily keveset is, nagy ajándéka lehet az ő későbbi életüknek is.

A magam részéről pedig a jövőben megpróbálom unokatestvérem segítségével bepótolva megismerni az elmúlt hetven év nagyapai hiányát, és felfedezni természetének békésebb, szeretetteljes oldalait is. Mert meggyőződésem, hogy egy ember nem csak jó vagy csak rossz, hanem mindkét tulajdonság megtalálható benne.

A jó hírekkel majd jelentkezem.

Íme a nagyapám!

(A jóhír már meg is érkezett: a nagyapám az új családjában teljesen absztinens volt. Ünnepekkor, disznóvágásokon sem ivott egy kortyot sem. A róla alkotott képhez ez is hozzátartozik.) 

 

 

 

 

Kérdezz! Felelek. Kérdezlek, felelj!

Kicsit oda-vissza dolog ez a válaszolósdi. A mi családi hagyományainkat elemezve, azt állapítottam meg magamban, hogy mindkét irányban működött az ifjabbak és az idősek koroszályában, alkalmaztuk, alkalmazzuk. Bátran kérdezhettek a gyerekek és az "ősök" szívesen válaszoltak is.  Így volt ez, mikor gyerek voltam, ha szüleimet, nagyszüleimet kértem, szívesen meséltek.

És így megy ez mostanság is, unokáink fáradhatatlanul érdeklődnek a régi dolgokról. Ami furcsa, illetve meglepő inkább, nem csupán arra kíváncsiak, ami velünk történt kiskorunkban, hanem a történelmi eseményekre. helyzetekre, a miértekre. Hogy csak egyet említsek. "De mama! Miért volt egyáltalán háború?! Miért kezdték ezt?!" Nehéz sokszor az ilyen és ehhez hasonló kérdésekre felelni. Részben mert azonnal heves és erős érzelmekkel reagálnak, másrészt az ismereteik még hiányosak, képtelenség lenne jól elhelyezni számukra fogalmakat, okokat, következményeket az emberiség több évezredes folyamában.

Mindenesetre nagyon igyekszem korrekt módon, a számukra felfogható tájékoztatást megadni. Mindig hozzafűzöm, hogy kérdezzenek nyugodtan, hallgassanak meg mindenkit, és ha majd a tanulmányaikban eljutnak oda, hogy már tudnak önálló, saját véleményt kialakítani, vessék össze az addig megszerzett hivatalos és nem hivatalos (azaz a családi) ismereteiket. Csak azután döntsenek arról, ők mit gondolnak, mit vélnek jónak, rossznak, mit helyeselnek és esetleg mit ítélnek el. 
A kiskori dolgaimról bizony jóval könnyebb mesélni, sokkal vidámabbak ezek a visszaemlékezések. És mindenképpen gyermek-közelibb. Bár a visszatérő téma M.unokámé, eléggé meglepő volt, pár éve kezdte és ettől nem tágított hosszú időn keresztül az esti mese utáni beszélgetéseinkben. Azaz: Mama, mesélj a sérüléseidről! Hiába hivatkoztam ismétlésre, unalmassá válásra. Újra és újra el kellett mondjam pl. a bokatöréseimet, a pöcegödörbe való beesést, a kiságynak nekifutást, aminek egy kis orrtörés lett az eredménye, meg a többi hasonló, gyerekként átélt eseményt. Sőt, anyukám ilyes hajdani történeteit is, mert a magaméból kifogytam hamar. Ifjabb testvére B., ő eleinte az időhúzásra játszott  kérdezgetéskor, hogy maradjak még ott kicsit tovább vele elalvás előtt. A fantáziája mindig szárnyal, így végeláthatatlan variációkat produkált. Mi volt a legviccesebb dolog az életedben, ki volt a családban a legöregebb, akit ismertél, kinek mi volt a foglalkozása, melyik tanárod volt a legkedvesebb, ki volt a barátod, ki idegesített, ki volt a legmagasabb, legcsintalanabb az osztályodban, ... sose lett volna vége ennek a kíváncsiskodásnak.😀

Magamtól is elmondok persze sok mindent, hogy legalább elmesélésből ismerjék meg a dédszüleiket az unokáink. (Sajnos a gyerekeink is csak rövid ideig élvezhették a nagyszülők szeretetét). Szerencsére a másik, anyai ágon az egyik dédszülő párral az elmúlt évekig szoros kötelékük volt, így róluk sok szép emléket őrizhetnek, amiket majd megoszthatnak a saját kíváncsi utódaikkal. Fontosnak tartom, hogy a kiskorúak lássanak maguk körül idős családtagokat, lássák, a szüleik hogyan viselkednek az öregedő, fáradó, lassuló, betegeskedő ősökkel. Jó és sajnos akár rossz példa is lehet előttük. S hogy annakidején mit adnak tovább, rajtuk is múlik majd.

Ide tartozik a kérdésfeltevéshez, odafigyeléshez a magam kínkeserve. Az a pótolhatatlan űr, hogy már nem tudhatom meg, mi is volt, hogy is volt... Annyi a homályos és elfeledett családi történet! És nincs kitől megkérdezni, pontosítani hiányos emlékeim. Mert gyerekként nem figyeltem eléggé, vagy nem azok a részletek érdekeltek, amikről most tudni szeretnék.

A tanulság? Hogy csak feleljünk minden komoly és minden csacska kérdésre, amit a gyerekek hozzánk intéznek. Ha mi magunk már lemaradtunk sok sok válaszról...

*Lassan és darabosan, hol belekapva, hol félbe/abbahagyva íródott ez itt. Az ok: rengeteg kérdésre kellett felelnem, hála a sorsnak, sokat lehetek együtt az unokáimmal.👩‍👦‍👦

Most mondok valamit a dédapádról

Nagybányainak tudta magát egész életében. Szoros kapcsolata volt származási helyével, bár mint kitelepített sváb család sarja, kovács mester fia, annyi mindennel tarthatott volna fenn bensőséges kapcsolatot. Ha lenne értelme, az eredői ismeretében mindenféle sorsot, életet tudnék neki kreálni.
De ő úgy tájékozódott a világban meg az égi elköteleződése miatt, ahogyan  történt, történni tudott a huszadik század első felében.
Mint egyik önéletrajzában írja, a szatmári tanítóképzőbe íratták be, hogy polgári műveltséget szerezzen, ugyanígy testvérét, Lajos bácsit is tanítóképzőbe adták. Lajos bácsi megmaradt Nagybányán. Tanított is, csakhogy a gyógynövények jobban érdekelték, így lett belőle javas ember idősebb korára. Testvérbátyja, a te dédapád, Ernő, olyan szellemi vagyont halmozott fel tanulmányai, majd a korabeli művelődési formák megismerésével, megtapasztalásával, hogy imádságokat írt, amelyekkel tanítványait a tisztesség útjára vezérelte, később dallamokba öltöztette az imákat, ez az ő huszadik század eleji fiataljainak életében népszerű elfoglaltság volt.Nem minden érdeklődő jutott el arra színvonalra,amelyet dédapád fiatal és középkorú értelmiségi korában elért, de ő hálásan köszönte Istennek a kapott tehetséget, és élni tudott vele.
Pedagógusként ment nyugdíjba mint csepeli iskolaigazgató, az ötvenes években, aztán költöztek Szegedre, hogy a közelünkben lehessenek. Mint kántor, a képzettségét sokáig falusi tanítóként is kamatoztatta, Szegeden, ahol én megismertem őt, a templomban orgonált és a felelgetős miserészekben énekelve követte, mi történik a liturgia szerint.A szertartás után kiment a közeli Mars-piacra nagyika kívánságait teljesíteni. Sokszor láttam a házunk előtt elmenni vászon szatyrával, nyári sapkában a napsütés ellen. Ma már nagyon bánom, hogy egyszer sem szaladtam át az utca másik oldalára, megkérdezni, hogy vannak, mit kell vennie, esetleg segíthetek-e. Magam nem voltam már templomjáró, se figyelmes unoka. Ha van túlvilág és ott találkozom még vele, bocsánatot fogok kérni...

Családfák

   Gilbert jó negyven évvel ezelőtt vett egy ún. "Családi Aranykönyv"-et, amelyben összegezni lehetett a 8. generációig visszamenőleg az apai-anyai ősöket. A könyv 2 x 200 oldala fiunkból indult ki, így az egyik felét G. felmenői, a másik felét az enyémek foglalják el, ha lehet, fényképekkel illusztrálva. 

   Akkoriban nagy divatját élte a családfa kutatás, G. részét könnyebb volt kitölteni, mert öccse már évek óta kutatott komolyan, levéltárakat is átböngészve. Egy nyári szünetben mi is felkerestük a mindszenti plébániát (a váci püspök engedélyével a zsebünkben, s egy üveg finom vörösborral a kezünkben). A plébános úr napokon át engedett kutatni a poros anyakönyvek között, de kiderült, hogy nagyon hiányosak az adatok a különböző tatár-török dúlások és egyéb háborúk, tűzvészek miatt. 1945 után pedig a helyi tanácsok vették át az anyakönyvi nyilvántartást. Igy csak az én apai ágam kutatásában jutottunk el a 18. század végéig, ahol is őseim neve mellé latinul a "servus" (jobbágy, szolga?) állapotot jegyezte be a megfakult tinta, ezzel mintegy megbélyegezve engem is... Legalábbis arculcsapásként éltem át akkor, nem számítva a megalázó kiszolgáltatottság érzésére... Annak ellenére, hogy semmi rendkívülit nem vártam a családfámtól : se kék vért, se hírességek felfedezését korábbi ágakon, akikkel különösebben büszkélkedni lehetne, mintha rám is átszállhatna a dicsőségükből... Sőt, átéreztem, magamévá tettem küzdelmes, kiszolgáltatott életüket, hiszen ágyútöltelékekre is szükség van, hogy kerek legyen a világ! Hogy ez a néma, ismeretlenségre ítélt szolgafaj, akinek legtöbbször az a lehetőség sem adatott meg, hogy írni-olvasni megtanulhasson, arra ítéltetett, hogy két keze munkájával biztosítsa mások dicsőségének kibontakozását és fennmaradását. Cipeltem őket, hagyatékukat hátizsákomban hűségesen, és minden sikerből, új tapasztalatból, előrelépésből odaadtam gondolatban az őket megillető részt. Nem tagadhattam meg őket (de nem is volt szándékomban), hiszen belőlük lettem, génjeimben lerakódott örökségükből.

   Anyai ágam feltárása csak szájhagyomány útján valósulhatott meg, mert a hivatalos források után az ország másik végébe kellett volna utazni, valahol Veszprém- és Vas megye környékére. Erre pedig a vakáció magyar része nem volt elegendő (s ne feledjük, az Internet sem létezett akkoriban).

   Irtam már többször is, hogy idősebb-fiatalabb rokonaim szívesen meséltek a múltról. Természetesen a TV, s még inkább a mai smartphone, tik-tok előtti boldog világról beszélek, amikor is az emberek még beszélgettek egymással ahelyett, hogy  megbabonázva képernyőjükre meredtek volna... Nem mondom, hogy a családi mesék helyettesíthetik az egyéb ismeretszerző lehetőségeket, de mindennek meg kellene, hogy legyen a maga helye és ideje.

   Igy ivódott belénk a családi múlt, származásunk három-négy generációra visszamenő élő meséje. Apai ágon földnélküli földművesek, anyai ágon pedig kőműves generációk sora. Ez utóbbi a felemelkedés első lépcsőfoka volt már, meg-megszakítva a két világháborúval, melyekből kis szerencsével hazatérhettek. A nők férjhezmenésükig módosabb házaknál szolgáltak, megtanulva a jövendőbeli háztartás alapvető fortélyait, szegénységükhöz idomítva azokat.

   Hát ennyi dióhéjban. Megpróbálom majd jobban részletezve is megírni, összegezni, hogy a jövendőbeli generációknak könnyebb dolga legyen, ha kíváncsiak lennének, honnan jöttek. 

Örökségünk apai ágon

Ezen a régi csoportképen az apai részről meghívott rokonok, barátok mosolyognak. A felvétel nagyszüleim ötvenedik házassági évfordulóján készült, pedagógusok és egyházi személyek sorakoznak ülve, állva, térdelve: a kicsik, ők élnek még, kivéve Stalit. Könyvvitel-statisztika szakon boldogította szorgalmas tanítványait.
A legfölső sorban balról a keresztapám:francia-német szakos, aztán jövök én a magyar-orosz szakommal, majd nagynéném, anyu testvére, aki közgazdász lett, nehogy pedagógusnak kelljen mennie. Mellette húgom, matek szakos, aztán anyukánk francia-német-orosz szakos, mellette édesapánk francia-olasz-orosz-magyar szakos, a sor szélén Gabi bácsi szobrász, sok szegedi templom oltárán szerepelnek a munkái.Anyuék síremlékére a Krisztus-fejet ő adta.
A főszereplők középen ülnek: Nagyapám kántortanító- zeneszerző, több elmélyült imádságos könyv írója, Nagyika tanítónő, babérkoszorúval kitüntetett zeneszerző, velük egy sorban az ottani Népfőiskola újraszervezője, a dányi plébános, aztán jönnek nagyikánk lánytestvérei, mindannyian tanítónők, velük keresztanyám, gimnáziumi tanár, magyar-történelem szakos, meg a "kicsik". Három unokatestvér, jó barátok a mai napig.
Nagyobbik unokámnak ígértem ezt a megemlékezést, ő keresi önmagát a rokoni felmenők körében, és talált is valamit,amit örömmel őriz és további kutatások tárgya lesz,ha minden úgy alakul, ahogy szeretné. Most francia nyelvet tanul, aztán meglátjuk. Egyelőre a nyelv iránti elkötelezettségben, a zenei nyitottságban, a spirituális elhivatottságban és a pedagógus pálya vonzásában talált rá az ősökre. Amikor ideje engedi, búvárkodni fog a felmenők anyakönyvi kivonatai, iskolai és egyéb bizonyítványai között. Egyelőre mindenkiről  saját emlékekkel tudtam megemlékezni, sajnos, eléggé vázlatosan. Vizsga után folytatjuk, azt ígértük egymásnak. 

Bemutattam az unokámnak a felmenőit

Hat vagy nyolc levelet írtam neki, portrékat a az üknagyanyáig visszamenőleg, mert hála a sorsnak, őt is ismertem, együtt éltünk tizennégy éves koromig. Sok emléket őrzök róla meg a többiekről is. Ágika unokám örömmel olvasta a leveleimet , végül így köszönte meg:

 

(2020.06.09. 23:12 keltezéssel, Agnes írta)

Mamó,

Nagyon megindító volt számomra olvasni a családi történeteket. Persze, én
érzelgősebb is vagyok, mint te meg Anya... De nem csak ezért. A legtöbb
dolgot nem tudtam. Mami élete különösen érdekes volt számomra, azok a
nehézségek is, amiket - akaratlanul - neked okozott. Előkerültek az én
világlátásomban, viselkedésemben is azok az érzelmek és hiedelmek, amik
ennek a folyományai, csak picit rejtettebben (például az igazságtalanság
okozta sértettség).
Különösen meghatódtam a hatodik levélen, amiben összeszedted az
"örökségeket", és a történetekkel együtt olvasva úgy éreztem, talán több
közös van bennünk a néhai dédanyámmal, mint azt eddig gondoltam. (Nem
tudom, ez mennyire érdekes neked, de például arra gondolok, hogy a
racionális elemzőképesség, éleslátás és a spiritualitás, azaz hit egyszerre
és egyformán fontos alapok számomra. Amit feladatomnak érzek az életben, az
is leginkább ebből a kettőből nő ki, és egyformán fontos mindkettő.
Érdekes, nem?)
Remélem, meg tudod bocsátani neki, és a többi felmenődnek a terheket,
amiket rád raktak, illetve a fájdalmakat, amiket okoztak. Azt is tanultam
az elmúlt években, hogy mindig mindenki a legjobb belátása szerint
cselekszik - aszerint, amire épp képes, amit a legjobbnak lát.
Gondolkodnom kell még kérdéseken. Esetleg írhatnál az apai ági felmenőidről
is hasonló szemszögből.

Végtelenül hálás vagyok ezekért az írásokért! Nem is tudom, hogy fejezzem
ki. Köszönöm!

Szeretlek!

 

Egyszer már közreadtam Ágika köszönő sorait. Viszont nem írtam az apai ági felmenőimről. Sajnos, valahogy nem sikerül használni az eredeti blogom írófelületét, ezért tettem ide a közösbe a mostani feladathoz kapcsolódó régebbi írást.
De most magamba szálltam. Megpróbálom beváltani az apai ősökről tett ígéretemet, hátha benneteket is érdekelni fog, amit összeszedtem
Addig is, amíg elkészülök, veletek maradhatok. Talán.

kérdezNÉK, mesélNÉK!

 mitha csak mostani témánkhoz készült 

volna ez a régebbi versecském:

nemzedéki anomáliák

annyi minden kérdeznék

a felmenőimtől

de már nem lehet

annyi mindent mesélnék

a lemenőimnek

de nem kérdeznek

2017 március 26

és ez a poszt  (ez is vers) is ideillik:

mesemorfondirok


        „nem mese az, gyermek” (Arany János: Családi kör)

mesélj, mesélj
nyaggat unokám egyre
s nem akar julimamázni
leginkább öregnek nevezne
de kiskoromról kéri a mesét

töröm a fejem
az én életem nem gyereknek való
(akárcsak a kés villa olló )
s nem is mese az gyermek
hogy is mondhatnám el
az életem meseként de 
hitelesen
egy majdnem 
négyévesnek
hogy meg ne sebezze

persze
a mese legvégén
a jó mindig
elnyeri jutalmát
azon morfondírozom hát
hogy jó voltam-e

de mégis csak jó lehettem
mondom neki majd
hiszen itt a jutalmam:
TE

és minden jó

ha jó a vége

2016. augusztus 31

Mindent nem, csak sok mindent

Az 1956 óta Amerikában élő rokonom (80 éves elmúlt) kérdezi tőlem, hogy ki volt anyjának a keresztapja? És miért nem a szülőkre hagyta a „vagyonát"?
Rendben megválaszoltam a firtatott dolgot, bár a bennem gyerekkori emlékként élő információt senki nem tudja megerősíteni. (Igaz, cáfolni se.)
Egy másik kérdésére pedig már nincs, aki válaszoljon, mert az utolsó információ-gazda is elhunyt néhány éve.
Mi lett volna, ha megtudja az igazságot? Vajon megnyugtatták volna a részletek?
Ez csupán két jogosan feltett kérdés.
De a múlt iránt érdeklődő kérdések száma a végtelenhez közelíthet.
Aki sokat kérdezett valaha, az több részletet ismer meg elei életéből.
Aki ezt elmulasztotta, annak be kell érnie kevesebb információval.  
A kérdés, hogy mennyi az elég?
Erre nehéz jól felelni, mert alighanem egyénre szabott.
Mindenesetre el kell fogadnunk, hogy az ember társas lény. Önmagában a civilizált életre képtelen. Fejlődése során fel kell venni mindazokat az ismereteket, amelyek kiteljesedéséhez szükségesek. Elég itt csak a „mi, micsoda” és a „miért”-korszakokra utalni.
A gyerekek sokat szoktak kérdezni.
Jól teszik. (Sokszor nehéz mesét olvasni, mert minden ötödik szóra rákérdeznek az érdeklődő gyerekek, hogy mi ez, és miért az, ami. Vö. még: Úgy tanul a gyermek, ha kérdez.)
Az érdeklődés, a nyitottság az új információk befogadására nem múlik el soha, de megvannak a korlátai. (Ráérős együtt töltött idők, kedvező alkalmak, azonos érdeklődési kör stb.)
Kimondható, hogy mindent nem lehet megkérdezni, csak sok mindent.
Megválaszolatlan kérdések mindig maradnak.
Vannak azonban olyan dolgok is, amelyek mibenlétére kérdés nélkül is feleletet kapunk.
Férfi eleim nem érték meg az öregkort. Viszont mire ötven éves lettem, olyan férfi munkatársaim adódtak, akik jó évtizeddel idősebbek voltak nálam. Mintegy „elém élték” az öregedést. Így ők szolgáltak modellként. Életvitelük, magatartásuk, történeteik segítettek élnem, és segítenek mindmáig is.

Bár egy ideje már nem írok ide magyarázatot, mindenkinek szíve joga úgy értelmezni a kitűzött témát, ahogy jónak látja, de hogy ez a mostani azonnal érthető legyen, nézzétek meg a saját blogom legutóbbi bejegyzését, ahonnan az ötletet merítettem, és minden világos lesz. 😊

Visszatekintés 2024-re

  Most már tényleg "csöngetés után" érkezem! Már második hete az újévi lapok gyártása, megírása és feladása foglalja el időm jó részét. Nade mégis szeretném "leadni" az összefoglalót az elmúlt évről, hogy legalább meglegyen magamnak. És hogy átlássam valamennyire, volt-e benne egy kis vigasztaló...

  Igen, volt benne sok jó, többnyire családi vonatkozásban: kezdve azzal, hogy fiam nálam lakott előző novembertől április végéig, míg a gyakorlata tartott az itteni bíróságon. Hétvégenként sietett haza autóval a családhoz, ami közel 500 km-t jelentett a két nap alatt. Mindketten szívesen emlékezünk vissza (főleg az estékre, mert csak 19h30 tájban került haza) ezekre az időkre, sok filmet, meccset néztünk meg együtt, aminek nagyon örült, mert otthon senki nem osztja ezt a kedvtelését, én pedig annak idején G-rel megszoktam és megszerettem ezt a fajta szórakozást. Talán háromszor sikerült elmennünk vacsorázni, ami nem sok, de ő nagyon korán kelt és este fáradtan érkezett haza.

   Nyár elején elmentünk 1 hétre Magyarországra fiammal és 2 unokámmal, mialatt anyjuk dolgozott, François viszont a leendő állására várt. Két találkozás hagyott bennem mély nyomot : az egyik volt osztálytársaim egy részével, a másik szeretett orosz tagozatos osztályom néhány diákjával, akik hirtelen össze tudtak jönni ottlétem alkalmából. Ilyenkor mindig óhatatlanul eszembe jut : vajon ez volt-e az utolsó?... S nem vigasztal az sem, hogy "ez az élet rendje"... A családdal találkozás mindig nagyon rövidnek tűnik. Az odautazás pedig egyre fárasztóbb.

   Pedig októberben mégegyszer megejtettük fiammal kettesben : munkája még nem kezdődött el (be kellett várnia, hogy minden csoport végezzen a gyakorlati idővel, ami elhúzódott az év végéig.), s így születésnapomra meglepett egy 10 napos hazautazással. Igazán váratlanul  -  és fáradtan  -  ért, mert nemrégen előtte fogadtam kedves unokahúgom és férje látogatását nálam.  François szintén velünk volt egész idő alatt, és átvette tőlem a sokszáz km levezetését az egy hét alatt. Nagyon jó hangulatban telt az idő, bár akkor még nem tudtuk, hogy 2 hét múlva viszontlátjuk egymást Magyarországon. Fiam imád rögtönözni, ha teheti!

   Megemlítem még a kedélyborzoló események között a köztársasági elnök máig sem értett lépését : a parlament feloszlatását és az új választásokat. Azóta se sikerült stabil kormányzást létrehozni...

   Két lelkesítő olimpiai hét következett, ami alatt a TV előtt ültem, izgultam, gyönyörködtem, lelkesedtem az egész országgal együtt. Mint 50 évvel ezelőtt Magyarországon. 

   Családi, baráti találkozások váltogatják egymást, időnként egy-egy társulati összejövetel teszi változatossá az életem. Születésnapok, karácsony színezi a mindennapok szürkeségét. Az utca felújítása (kb 2km hosszan) még javában folyik, ami kissé megmérgezi a hangulatunkat, főleg azoknak, akik már napközben nem járnak el dolgozni otthonról. Megemlítem még szegény autóm barbár betörését májusban, mely 3-4 hétre megfosztott a közlekedéstől. Ha az ember lába gyengül (és fáj!), az autó nélkülözhetetlen a bevásárláshoz, orvosi és egyéb ügyek intézéséhez.

   A másik szemem is átesett a műtéten; talán ezt veszem legjobban igénybe érzékszerveim közül. Órákat tudok a képernyők előtt ülni, olvasni, írni, anélkül, hogy észrevenném az idő múlását. Tudom, hogy egészségemre káros, de jó, hogy van. Tudom, hogy életem vége felé közeledek : minek is takarékoskodjak azzal a kevés örömmel, ami még kijár nekem? Másik kedvtelésem a beszélgetés, szerencsére van egynéhány jó partnerem ebben. Néha mozi, a szinház is két lépésre, de az utóbbi időben azt várom, hogy új igazgató jöjjön kicsit frissebb, jobb műsorral (ízlésem szerint legalábbis). 

   Ez lenne dióhéjban az egész év története. Hogy el ne felejtsem az év utolsó előtti estéjét és a sürgősségin töltött éjszaka egy részét  -  de a részleteket a blogomon már úgyis megírtam!...

Évértékelő helyett

 Hosszú évek óta bombáznak bennünket már októbertől a következő évi szebbnél szebb „Lifestyle book”-nak elnevezett határidőnaplókkal. Igaz, a régi határidőnaplókat férfiak és nők vegyesen használták, akár otthoni, akár munkahelyi teendőik előzetes tervezéséhez, míg ezekkel az új, színes, gyönyörűen tervezett és kivitelezett könyvekkel inkább a nők szívére kívánnak hatni. Engem válasszál, én vagyok a legjobb, a legszebb, a legösztönzőbb, legkreatívabb, hadd ne folytassam! Négy-hatezer forintért már szaladhatsz is vele haza, és ha hű leszel a „márkádhoz”, akkor évek folyamán még a polcodon is gyönyörűen fognak mutatni egységes stílusban az évek alatt teleírt „book”jaid.

Engem sajnos már színesen és szépen sem tud rávenni egyetlen lifestyle book sem, hogy előre tervezzek, és év végén konstatálhassam szomorúan, hogy még a dolgok felét sem teljesítettem. Nem szeretném minden reggel felírni, hogy „porszívózás, felmosás, bevásárlás, főzés, sportolás, stb.”, látom úgyis, hogy épp mi következik. Nem akarok este pipát tenni a felsorolás végére. De ha valakit ez tesz boldoggá, akkor csinálja, elfogadom jó szívvel.

Régóta hangoztatom, hogy nem tervezek a jövő hét végénél hosszabb távra. Az még belátható idő számomra, és még bízhatok is benne, hogy egészségesen el is érek odáig.

Még mielőtt elrontanám a jó hangulatát bárkinek, gyorsan visszatérek a címhez, még ha nem is következik majd a továbbiakban semmiféle felsorolás, hogy mi mindennel telt a 2024-es kedvenc évem. Márcsak azért is kedvenc, mert csupa páros számokból állt, melyeket annyira szeretek, ráadásul fordulóponthoz is érkeztem az év közepén.

Júliusban betöltöttem a hetvenet, és eldöntöttem, hogy innentől minden napomat tudatosan is ajándékként élem meg. A konyhaszekrényem ajtajára kiragasztottam: „Nem idegeskedek”! Valójában nincs is miért, de mivel alapvetően kissé izgága természetű voltam mindig is, erre nem árt figyelmeztetnem magam. Sikerül is többé-kevésbé.

Sok szívemnek kedves dolgot hozott ez az év, nem volt a családban nagyobb betegség sem, hála Istennek. Gyarapodtunk létszámban is a tágabb családban, ami külön ajándék volt Mindnyájunknak. Volt új iskolakezdés, költözés, és sok-sok olyan dolog, ami csak nekünk kedves és fontos.

Azt is írhatnám, hogy soha rosszabb évet nem kívánok a 2024-esnél.

Talán rossz beidegződés nálam, hogy gyermekkoromtól kezdve úgy éreztem, és most is úgy érzem, hogy ha valaki már elmúlt hetven, az bizony ballag az öregedés útján. Ma már lázadozom ez ellen a gondolat ellen, bizonygatom magamnak, hogy nem vagyok öreg, de amikor hol a bokám, hol a térdem, hol a hátam, hol a talpam jelez, és hiányzik a ruganyosság, akkor mégis elbizonytalanodom…

Száz szónak is egy a vége, lesz ami lesz, jöjjön, aminek jönnie kell. Csak ne fájjon!!!

Nem kívánok mást, mint nagyon jó egészséget blogunk valamennyi író és olvasó tagjának.

Boldog 2025-ös évet kívánok Mindnyájatoknak!

évértékelő 2024- fejezetekben

 (túl hosszú lett(em), nem kell elolvasni mind! esetleg válogatni a fejezetekból :)

1. AKIK ELMENTEK...

 a legnehezebbel kezdem... 

aminek sosincs  vége

ma is,, ugyan már 2025 van , elment valaki, igaz, hogy 103 évesen, de a veszteség az mindenhogy veszteség, akárhány évesen is, s az csak rátét hogy ötszörös olimpiai bajnok (Klein majd Keleti Ágnes) (egyébként 92 éves unokanővéremET tanitotta a Testnevelési Főiskolán)

az feltűnt, hogy nagyobb kort megélve halnak meg emberek, szerencsére, és ami csodálattal tölt el különösképp, hogy alkotnak mindvégig, Kurtág pl 98 évesen kezd operairásba most!

(még van remény?) - (igen, ahogy Szerb Antal irta, amig élünk, bármi megtörténhet. Persze csak amig élünk... tőle is barbárul s korán vették el az életét)

Grétsy László   majd 92 évesen aludt  el, örökké mosolygott, ahogy fejtegette anyanyelvünk sajátságait, megálltunk vele egy (sőt több szóra)

Fejér Dénes öreg, ősrégi barátom   95 évesen ment el, bár azt hittem, ő halhatatlan.. a mindent felülmúló derűje, életessége miatt, de a végére mintha ő is kissé megtört volna...politikailg is csalódott "forradalmár"...

Debreczeni Tibor a fantasztikus, karizmatikus drámatanárom, utolsó percig hatni akart és hatott, a gondolataival, előadásaival (soha autentikusabb, szuggesztívabb  bár kicsit beszédhibás) Pál apostolt!!! 96. éves volt...

Ferge Zsuzsa a csodálatos (szociológia) tudós és szociális lény, aki szegről végre földim (rabbi nagyapja  Kecskeméti Ármin, révén, kinél az én nagyapám volt hitk elnök) össze is barátkoztunk (amennyire elfogult visszafogottságom  megengedte (aztán halála után derült ki , hogy távolról rokonféle is, a Löwök révén) (de hát ki nem?!)..majdnem 94 évesen...

Az egykor  csodálatos feledhetetlen (Rocco)  bár élete vége felé  össze-összeomló Alain Delon, 88 évesen távozott,  kinek hasonmása volt az én egykori egyetemista szerelmem (ő is elment pár éve) ...

az egykori jóbarát  (művésztanár) Takács Győző! Elment Makóról, az életünkből is ,de kerámiája pár méterre innen  örökre ott diszeleg az iskola falán (ahol tanitani is kezdtem, vele) ő 86 éves volt 

és a legfájóbb, mire még nincs még kerek "szövegem", unokabátyám: Ladányi Tomi.... 5 évvel idősebb nálam...

na és felsorakoznak már bőven az egyidős kortársak, osztálytársak is...

Jimmy alias Kelemen János, akivel egyetemre jártam, hiába volt alacsony, már akkor kimagaslott, prof lett....(nemrég még közös csoporttársunkat, barátnőmet, Han Anit későbbi kollegáját búcsúztatta az Eltén, az én szavaimat is tolmácsolva..)

még az általános iskolából (azóta se láttam!) a jószivű s bátor (mellettem is kiálló) Horváth Erzsi a szomszéd faluban...

a gimiből a hátsó szomszéd kedves , közvetlen Faragó Buci

a daliás Stenszky Csaba...szintén gimis osztálytárs

no és nálam fiatalabbak is!:

a családban vőm apja: Vári Pista szegény

férjem öccse Turi Laci...

vőm nagybátyja a kedves és mint utólag derült ki kiváló épitész: König Tomi

gimis iskolatárs majd tanártárs Suba Sanyi!

és az örök-Júlia , aki most tényleg meghalt mindössze 73 évesen: Olivia Hussey

Megint szűkebb s szegényebb lett a világom!

2. ÉS ÉN HOGY VOLTAM?

 nehéz kérdés, mert hullámzóan, másrészt disszimulálok is olykor

épp tegnap szokásosan kérdezte lányom, hogy hogy vagyok, és hozzátette, hogy eléggé lent van a hangom

én meg mondtam, hogy eléggé lent is vagyok, én is, nem csak a hangom - és most nem volt kedvem mást mutatni

hát szoktam?

HÁT PERSZE!

S amúgy  is még év közben el is határoztam, hogy minden szokványos  hogy vagyok kérdésre, a szintén szokványos  köszönöm, jól vagyok választ fogom adni

(néha nem megy, vagy elfeledkezem róla, nade panaszkodni nem fogok, hiszen valójában  meg is vagyok a lehetőségekhez vagy  ahogy mondani szokták "koromhoz " képest

hiszen a háziorvosom is minden bajom a koromra fogja (hihi, pedig lassan ő is rámöregszik)

***

AHOGY NÉZTEM A bejegyzéseimet, tavaly ilyenkor tényleg beteg voltam, eléggé, felső légúti stb-vel...

idén h I ilyen nem is volt! hurrá!

---

mindenesetre csökkentett üzemmódra kapcsoltam

múló de intenziv rosszullétek háborgatnak ezekben az a jó, hogy nagyon hamar elmúlnak, de jobb lenne ha elő se jönnének

egyszer sikerült csak leesnem, a bicikliről

a szívem zavar, el kéne már menni a kardiológushoz, hiszen ez a legfontosabb szervünk, s pont ezzel nem jó kukoricázni (szivgörcsök, erős szivdobogások stb)

alvászavaraim is vannak, össze-visszaalszok, bár épp eleget

de sokszor vagyok álmos, mikor nem kéne

általában fáradt tudok lenni a végkimerülésig olykor

tudatalatt néha fölött is  azt hiszem a haláltól (is) félek (?) ,csak leirtam bár általában kerültem, mit unokanővére észrevételezte, körülirom....de nyolcvanon  túl már tényleg rá is kell gondolni, ha nem hülye az ember (unokanővérem amaőgy 90en is túl van! - és ő se hülye! :)

A "RÓZSASZIN ELEFÁNT" KOVET, ÚJ ÉVRE IS)

amúgy hallgatok "magamra" (megéri!)

3. VÁLOZÁSOK

 a változások fokozatosak, de folyamatosak, néha ugyan megugranak és szembetűnőek lesznek

vannak bennem is és körülöttem is

magamban egyszerűsödésben, redukálódásban látom (még stilusban is), ám ez csak a lusta látszat,

a mélyén tán az van, hogy sokmindent nem tarták már annyira fontosnak mélységébe leásva (nem ások!) 

tőmondatok, félmondatok, pár szavas versecskék jelzik

de sokszor csak a láthatatlan jelenlét, halhatatlan csend  - a legyintés (a minek?)

nem is nagyon vitatkozom, ha volna is miről s kivel

működik bennem egy belső fék...ami időben megakadályoz sokmindent

amúgy verstelen, álmatlan időszakaimból egyre több van

 (ezek mindig együtt járnak azaz nem járnak) 

nem is lesz majd feltűnő, hogyha eljön a "többi néma csend" ideje...

A  külső változásokról most nem írok. Szembetűnően romlás de sokszor az ellenkezője is, tehát összetett - amúgy is minde ambivalens!

ezekről most nem irok

,  ennek kifejtése nem is férhet egy redukált stilusba bele :

4. CSALÁDFABÓVÜLÉS

 a családfám főleg a geni jóvoltából még bővült , bár a hiányosságok a Bak (illetve anyám anyai ága) híján elakadásokat is mutatnak az ükszülöknél (Bárány, Barber, Gonda-Guttmann) de a Bak család újabb  tagokkal bővült - feldolgozhatatlanul  újabb holokauszt áldozatokkal is!  (most nincs hely felsorolni!) (legtöbben külföldiek, de pl Pap Dezső államtirkár (Róbert testvére, akinek feltáriult politikai tevékenysége sokrétűsége is, bár végül mindenről lemondott 45-46ban- nem véletlenül!) találtam első rabbi ősöm lakásviszonyairól is dokumentumot (megdöbbentőt) protokollim 1839ből

 találtam egy (Back) költő őst a genin  10. dédapám, Guggenheim!

unokabátyám Ladányi OTTÓ (elküldte részletes memoárját , igaz angol nyelven, de igy is felfedeztem benne hosszas részletet apámról, ami nagy kincs! (kicsit élővé lopta vissza, szerette) (lenyűgözte intellektusa) (irt , zenélt, történeteket mesélt, mintha csecsemő-irántam nem lett volna kellő affinitása(?)

a Centropán pedig nagyon hosszú interjút találtam, egy Löwinger leszármazottal Mestitz Juliával, Máramarosszigetről, nagyapa Löwinger Miksa testvérének az unokája! (a nyereség veszteség is, mert anyja és nagyanyja is holokausztáldozat, ő is kataklizmákon át "úszta" meg Auschwitzot..Rendkívül szimpatikus lény!

kiderült, hogy a hires szegedi Löw rabbik is rokonaink, (visszavezethetve a prágai Maharalhoz) (igy FERGE Zsuzsa  is

és a Gonda ág is bővült! megtaláltam dr Gonda Jenő nagyapám testvéreit is! (Gutmanok) és dédapám eredeti születési helyét (ami nem Sátoraljaújhely hanem     )Kiskapocs)

ja és személyesen is ápoltuk családfabővülésünket, új rokonnal Surányi ANDRÁSSAL SZEGEDEN A ZSINAGÓGÁBAN(hol  ősük  volt az első rabbi 54 évig) nomeg Pesten is a lakáésszinházukban , interjúval is megpecsételve (ő filmes, iró)

5. HOLOKAUSZT 80

 ez a szörnyű évforduló kimaradhatatlan az évből

ki is kellett venni a részem jócskán belőle - úgy is, mint "holokauszttúlélőnek" különösképp

először is lett egy molinóm ilyen minőségben (Sós kávé idézetekkel)

a szegedi zsinagógában a Nők, gyermekek a holokausztban kiállitást én nyitottam,a Strashoff versemmel(a Mit hagytak rád a századokat már lealkudtam, 

de mindkét vers óriásnyomtatásban a falon, fényképekkel, könyvekkel kiállitva)

volt egy fenséges gálakoncert Makón (még aznap) hol elhangoztak további verseim G Nikolett remek előadásában (bőghettem végig hátul, fent a Hagymaházban)

ugyancsak felolvastam (a deportálási történetemből) a szegedi Vagonkiállitáson megnyitóján

szarvasi zsidó táborozó gyerekek csoportjaival találkozhattam, beszélgethettem három alkalommal is,  (mit jelent makói-magyar zsidónak lenni) az ortodox zsinagógában (nagy élmény volt!)

 

a Marosvidékben irásom jelent meg az Emlékjelről  (napi tapasztalatok, epizódok) (és a Marosvásárhelyi (holokauszttúlélő) (és nem túlélő!)rokonokról irásom

és tán idesorolható (díjazott) tanulmányom prezentációi - témájánál fogva ((Szentek és mártirok gyermekei, Bakok - a családban)a szegedi egyetemen és hosszabban a makói könyvtárban..

.

(újabb életútinterjút már nem vállaltam)(  Spielberg félét) (Unokatestvéremmel, Dóral viszont készült, többórás Kanadában!) (és mintha azt mondta volna, hogy félig-meddig az én inspIrációmra)

6.FILM-SZÍNHÁZ-MUZSIKA

 aránylag sok művészetinek mondott élményben  volt részem (h I)

ezek úgy kellenek nekem, mint egy falat kenyér :)

Bár a makói mozi filmkínálata nagyon sekélyes (enyhén szólva ) a laptop filmjeivel pótolom (bár ott sok az ismétlés, viszont olykor a régi filmek is , akár újranézve sokat jelenthetnek, ha mást is, mint egykor...)

Álom luxuskiviteleben

Egy évem  Salingerrel

My fair lady(65!)

Az apa (Szabó I!)

Aliz már nem lakik itt

Selyem

Keats szerelme

A diva

És Isten megteremté a nőt (először láttam!

Tüske a köröm alatt (ezt is! pedig Kálmán!

Maradj még velünk. A zsidó ház

A kertbérlő

azért voltam párszor moziban  is (néha sajnos):

s élmény is várt a Futóbolondok (mit már többször láttam ) diszelőadása, még nyertem is a hibátlan tesztemmel :)

Most vagy soha (rémes és hamis kurzusfilm)

Mindörökké nyár (a színészek miatt, de idétlen)

Fekete pont (fontos)i

A szer (ezt a szörnyűséget Pesten láttam (félig, lecsukott , eltakart szemmel)

Mi van Tomival? (ezt viszont ott kellett hagynom, mert rosszul lettem tőle)

Azahriah (hm)

Futni mentem - viszont ragyogó volt! (allig is fértem be)

s Demjén dalaira egy zenés film, úgymond "romantikus"

SZÍNHÁZ:

Két pápa (Lukács Páger-díja miatt!)

Szép Ernő Patika (első része botrányos!)

Valahol Európában (muscal, jó)

Három Csehov (remek, Trill, szegfűje! :)

Nem élhetek muzsikaszó nélkül( Móricz)

Koponya (Thália, ott kellett hagynom!

Márai Kaland (a film jobb volt!)

ja és Húsvétkor láttam a katolikus templomban a Passiot (ismerősöm játszott benne, hiívott), ez felért egy szinházi eldőadással

MUZSIKA

Feke énekelt nőnapon (felejthetőn)

márc15-i koncert 14-én Szentpéteri Csilla, Varga Miklós

Bartók koncert (albumukban Timi csellós grafikáját találom, 8Istók M -DÍJ okl rajza)

vegyes kar koncert, néptánccal, rajzzal

Ruzsa Magdi láthatatlanul a tömegben (lapos)

Mozart Rekviem! (Régi zene - Purcell-Orpheo)

Mága koncert (új turulszoborral:(

lampionos vonóstömegkoncert (mintha félrement volna, oldalt ültem, igaz)

zenepavilonban Big Band (remek az új énekesük)

Wox, ütősök, Light Acustic

Mezei Józsi búcsúkoncdertje

Wox,Mjam Szt István téri napokon

Demjén koncert tökéletes a rossz időben

Sebő varázslat gyerekekkel

Trió (Hegedű, zongora, ének - remek!)

Gergely  Robi idősek karácsonya elragadó

adventi a templomban vegyeskórus (szép)

karácsonyi BIG BAND különleges

(Művészetek közül nem maradhat ki a képző- , majd kiállitásokról is összegzek) - NO ÉS AZ ÖRÖK IRODALOM (bár szemem romlása miatt hanyagolom a könyveket :(

7. KIÁLLÍTÁSOK

 Hagymaházban tájképek  ÉVSZAKOK  (vallásos beütéssel)

múzeumban Kossuth Lajos képe újjá  restaurálva

kARTon kör kiállitása ,

Pulitzer kamarakiállitás (ktár)

Dömötör fotókiállitása Jángorról (anyu sírja is!)

képregények, rajzkiállitás a Hházban előadással, vetitéssel

Szekeres festménye rólam is a TIKben

Dér Pista (emlék)kiállitása ktár kiállitó terem)

Hadik Magda szobor- és kisplasztika kiállitása

haszid zarándokokról fotók  Hház (Halmágyi)

finisszazs művésztelep ltár

vagonkiállitás Szegeden Rókus p. u.

Sonkodi Rita grafikái ltár

Magyarné Jámbor Rozi szociofestményei (ktár kiállitó t)

iparművészeti kiállitás (ktár)

magyar menyasszony (ktár), vetités (Szikszai)

Stenger Gizike 100 gimi

17. natura kiáll.(Hagymaház)

Biró Gábor 69 (ktár)

SZÉPMŰVÉSZETIBEN BIEDERMAYER PORTRÉK

Mai Manóban Frida Kahlók

Bet Orimban textilkiállitás

Héttorony kiállitás

Bárdi Andrea műterem ill. udvari látogatása (faszobrok)

8. EGYÉB EZ_AZ

 Emlékpadavatás Kubinyi Anna (utána lányai beszélgetése  róla)

                            Bozsogi Attila (utána kiállitása)

Kútavatás (virágosztással)

Fürdő új részlegének avatása, bejárása

Dobsa szobor koszorúzása

Október 6-i gyászünnep Kossuth szobornál

Móra gimn. évei (interaktiv előadás ktár)

bútortörténeti előadássorozat

Irodalmi est: Remenyik (Hűvösvölgyi Ildikó)

Orvos Noémi pszichológiai előadása

előadás vállalkozóknak

a teknyőkaparóról előadás (Szikszai)

Makói Sanctum  (Szentpéteri, Dragon - Tallér ES

Makótól Jerusalemig (előadás, vetités) (Tari J)

ktár 5 éves ünneplése

Miért tetszik, művészettörténeti előadás

emlékezés Balogh Gy festőre (Ltár)

néprajzi konferencia

kispatika konferencia

családkutatási előadássorozat (Urbancsok)

Marosvári Attila könyvbemutatói (ltár)

Szeged bombázása - könyvbemutató (ltár)

iró-olvasó találkozó (Pósa Ferenc- lélek)

Tatár Rózsa könyvbemutatója

Tünde könyvbemutatói összegyűjtött (novellák)

Lator-tanya posthumius könyvbemutató

Fürdőkuktúra Makón (könyvbemutató)

Farkad Éva Könyve

nem tudom besorolni, de nagy élmény volt s megrázó a Kaddis (zene és irodalom)

rendszeresen járok a havi irodalmi körünkbe, meg a honismerti körre , újabban természetgyógyász. klubba is, sacrális körre (ezt most nem részletezem)

még rendszeresen irok, fotózok (fotóim cimlapok is Marosvidékben pl)

összegyűjtöttem 2011-tól verseimet (több mint 800 oldal válogatással is-fotókkal mellékelve)

és még mindig vannak (könyv) terveim ! (ajajj!)

s tán mottóm lehetne: "idegesen nyitok száz fiókot" (Babits)

(merthogy újabban nem csak éve(ke)t összegzek, hanem mintegy már életet is)