olyan túl sokan tán mégsisncsenek, de minden iskolatipusban ,életszakaszomban volt egy pár, akik marandóbb nyomot hagytak bennem
ez teljesen egyéni, és sokminden befolyásolhatja kinek - kinek
haladjunk sorba
alsótagozaton még csak egy egy tanitónk volt, és ők mintha kedvencekké is lettek volna...
elsős tantónénim már öregecske lehetett s apró, Kárpáti néninek hivtuk a férje után (azt hiszem most beugrott Irlanda Margit volt, de mi csak tanitnéniztük
fegyelemre
irni-olvasni
s számolni
nem érte elrajongtam érte. Tökéletesnek láttam. Mindig elegánsnak, kedvesnek - bár szigorúnak. És méltóságteljesnek is. Ami abban az időben (1950-es évek eleje) talán nem volt annyira általános tulajdonság. Az eleganciája nem csak és nem is elsősorban az öltözkédésében nyilvánult meg. Hanem a tartásában, a viselkesésében, ahogy velünk, gyerekekkel is bánt. Tisztelettel, türelemmel, humánummal. Figyelt ránk. Ahogy köszönt, még mindig fülemben cseng ahogy a Szerbuszt mondta, megnyomva kicsit felvive az első szótagot, azt érzékeltetve, hogy figyel, örül - és nem csak formaságból fogadja a köszönést.
a tábla tetejét
pipiskedve se
a tábla alá
egy hokedlit
isten is megsegit
mellékesen
nem tudom
mi mást is tanitott
akkor nekünk
mit is irt fel
a táblára
a hokedlire
felállva
kisérő mondatát
nem felejtem el
sose
hokedli a közelben
(2016)
. Az emlékkönyvembe ő irt először, és nagy kitüntetésnek vettem, hogy nem egy sablonmondatot, mint másoknak, hanem egy teljes oldalt, és "nagyon sok szeretettel"...
ezeket a szép gondolatokat, tanácsait megjegyeztem, hányszor eszembe jutott, ha nem is mindig sikerült a napos oldalt megtalálnom.
Mint mostanában is...
De igyekszem...
Csakhogy mi van, ha nincs napos oldal - ha, teljesen be van borulva, vagy a magas falak eltakarják a napot mindkét oldalon.... DE hát most látom, igazán, hogy ott az idézőjel!!! Milyen bölcs is volt az én tanitónénim!, s csak az oktondi diák vesz szószerint mindent - a z a "napos oldal" valószinű bent van és ott mindig süthet a Nap - például az süthetett az ő mosolyában, akkor is ha nem sütött kint..., és hosszú életében ő valóban - a külső nehézségek ellenére is - meg tudhatta teremteni a "harmónikus békét és nyugalmat"...
Nyugodjon is békében. Emléke is azt árasztja nekünk, akik ismerhettük...
és erről a "napos oldalról" emlékezem most már mindig rá... (2010)
***
súgta vissza
K. Judit
negyedikben
tanítóbácsi fülébe
hogy ezt hallotta
egy osztálytársunktól
én is meghallottam
amit mondott
de arra nem emlékszem
ki is volt
aki lehülyézte
tantó bácsit
a háta mögött
de K Juditra
ki beárulta
ma is dühöngök
tantó bácsit meg
ki persze
nem volt hülye
sajnáltam mindig
de ő ezt az egészet
nagy bölcsen
fel se vette
csak legyintett
s nem büntetett meg
senkit
hogy szorgosan úgy-ahogy de ellátják
testem fenntartását - valameddig...
hát most köszönöm nekik,
számba se tudva venni őket
ahogy József Attila tette az Ódában
drága gondoskodó osztályfőnököm
távoltartó rosszalását is
matekosan kivíva ezzel
de elnézőn megbocsátottam neki
ezt az értetlen vaskalaposságát
hiszen annyi jót tett velünk
most azt is köszönöm
******************
magyar tanárnőmről (Nelli néniről) már hosszabban (és kritikusabban? ) irtam, in memoriam:2021
a szemem láttára ment össze
IN MEMORIAM SZ. GY. 2009 FEBR 17
őzike őzik-e , ezzel a rímes-játékos feladvánnyal tréfált meg először, megszeppent "gólyát" -avagy inkább"őzikét"(?)- aki bizony őzött a kisvárosból az ugyancsak (bár rejtetten) őző nyelvjárású de nagyobb, egyetemi városba kerülvén, még eleinte. Kiszólított a táblához, s mondta írjam fel: őzike, őzike... értetlenül néztem körbe, s leírtam kétszer ugyanazt a szót, hiszen ugyanazt hallottam- nem tagolta szét, nem könnyítette meg a dolgom. A többiek már kézzel-lábbal magyarázták a jó megoldást, de én értetlen maradtam. A padban nekem is könnyebb lett volna okosnak lennem, de egy őzike, ha kiszólítják, megriad. Hát még ha őzik is! - Meglepetésekben később se volt hiány, tőle tanultunk másképp látni, sablont törni, formát bontani. Meglátni, hogy mi van, mi minden az irodalmi alkotások mélyén, mi játszódik a mélyben , mi mozgatja az irodalmi hősöket valójában ,s mi mozgathat bennünket - hús-vér embereket . Nem is volt sokkal idősebb nálunk. Talán 8 évvel. De hozzánk képest - mindentudónak tűnt. Mondjuk éreztette is a korkülönbséget; velem egyszer közölte is, hogy mélyen, de hibásan gondolkodom - mint általában a 20évesek - mondta, pedig még ő se lépte át a 30-as határt. Amúgy se szórta a dícséreteket; vagy ha mondott is valami elismerőt, mindig kapcsolt hozzá valami ellenkezőirányba mutatót - vagy fordítva. Ügyelt az egyensúlyra. Egyszer, koratavasszal, a 8-as teremben, üresen hagyva az első padsorokat, odaültünk páran lányok, ahova épp besütött a Nap, hosszú , de még nem is igazán elmúló, csak szünetelő tél után; napszemüvegben, rövidujjú pulloverben. Szolzsenyicin akkor felfedezett művéről az Ivan Gyenyiszovics egy napjáról beszélt , olvasott részletet. S mikor megkérdezte, kire emlékeztet a stílusa, csak úgy kijött belőlem: Hemingway-re (az egyszerűsége, kifejezőereje)- meglepődött, ő is erre gondolt, holott akkoriban mindenki Alekszej Tolsztojhoz hasonlította. De csak ennyit mondott óra végén: "Nem kell bedőlni ennek a marhaságnak "- intett ki, utalván a még csalóka Napra, s hozzátette: "de tény, hogy J. fején találta a szöget.".... dehát nem is magamról kéne írni, nem arról, hogy ő mit mondott rólam, hanem nekem róla ... de nem megy. Meg ő amúgy is annyira az "emberek között" létezett. Nagyon megrendített ez a halálhír. Ma az És - ből olvastam egy nekrológot, olyan színesek, élményszerűek és könnyedek ezek az emlélezések, szinte megidézik, a mi időnkben még csak pszichologizáló, de később pszichológussá is lett, egyáltalán nem "professzoros" professzor alakját, akiben mindig maradt valami gyermeki, játékos. (nem is hiába volt mindig is József Attila a kedvence, meg Kosztolányi)- az se lehet véletlen , hogy felfigyeltlyányom gyerekkori (vers)kötetére, s el is küldte neki az ő - saját gyerekkorában írt - verseit... kár, hogy a felajánlott személyes találkozás elmaradt... és most már nem lehet pótolni. Nem is az idő múlik, mi változunk... A 40 éves (eddigi első) egyetemi találkozónkra nem jött el, másfél éve, talán már akkor is beteg volt, csak nem is figyeltünk igazán oda. Volt egy felemás (Visszhang) utáni levélváltás(unk) az ÉSben egy József Attiláról szóló írással kapcsolatban. Persze, hogy neki volt igaza! és nem a makaiak legendájának...(akik lokálpatriotizmusa a makói Fried Ármin fogorvost olvasták bele az "egy zsidó orvostól kapott kabátot" -sorba...) már mindegy. Ez is. Meg annyi minden... milyen nehéz beszélni. És milyen nehéz hallgatni. (s..."a többi néma csend"?)
Legyenek hát itt és most ezek a már idézett József Attila sorok - a "Tanítások"-ból, a tanításokért - epilógusként vagy inkább prológusként:
"Bölcs, vén könyvekben áll, hogy por vagyunk. / De én, aki a füvek beszédjét / S a kométák dübörgését delelőtökre terelem, / Tudom, hogy nemcsak por vagyunk: / Por és Istenpor vagyunk. // Visszahullván / A por a porral elkeveredik, / Visszahullván / Igy keveredik el Istennel a lélek."
****
irhatnék még kedvenc nem iskolai tanáraimról is
pl Erdélyi festőművészről, akihez rajzszakkörre jártam. (kiállitásra vitte rajzaimat!) egyszer már egyetemistaként összetalálkoztunk Szegeden egy villamosban, összecsapta a kezét s mondta: hol lennék már azóta, ha nem hagytam volna abba...
az egyik hegedűtanárom, akivel mikor már nem tanitott, felnőttkémt, kamarazenéztünk, emlékszem, egyszer Bach kettős versenyét játszottuk szinpadon... nagyon szerettem, és örülök neki hogy a fiától ezt hallottam, hogy "Édesapám szeretettel beszélt rólad."...
***
szomorú, hogy minden tanárom (egy kivégellel)... oda.......
igyekszem őrizni emléküket....(amig...)
ez is egyfajta "árvaság"....


Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése