Kapásból...

Kis örömök fűszerezik napjainkat

Ahhoz kell kifinomult érzék, hogy az ember észrevegye az adódó kis örömöket. Óhatatlanul a Gulágot megjárt Oloffson Placidra gondolok, aki fogsága idején társaival azt „játszotta”, hogy nyomorult helyzetük ellenére napi öt örömteli dolgot legyen képes felmutatni. Rendszerint sikerült is.
Próbálom:
- Domika a Dunánál. Zsebe tele kavicsokkal. Mondja: Ezek nagyon gyönyörű kavicsok.
- Öregapám kántálta, amit a búcsúban hallani vélt: „Hálá Istennek, bicsakot tanáltam.”
- M. fiammal (3 éves) át az Újpesti hídon hátszéllel. Olyannyira csípős volt, hogy vissza már nem mertem indulni a kisfiammal. Felszálltunk hát az éppen ott álló vonatra, noha nem volt nálam pénz. Nem jött a kalauz Aquincumig.  
- M. (ötéves) jégtörő botja beleesett a Dunába. Nagyon sajnálta. Mondom neki: Ne sírj! Kihozzuk. Nagyobb kavicsokat dobáltam mögé, hogy a hullámok a part felé sodorják. Kiúsztattam.
- Hányszor előfordul(t), hogy kelepcébe kerültem álmomban, majd örvendve felébredtem.
- Főiskolán 22 dolgozat elégtelent kapott. Nem voltam köztük. Meglepetésre csak az enyém lett ötös.
- Paksra bicikliztünk Bp.-ről. Egy hirtelen támadt ötlet nyomán kértünk és kaptunk zsíroskenyereket egy büféstől. Alig hittem, hogy mennyire megtáltosodtunk újra nyeregbe pattanva.
- Egy másik alkalommal bekaptunk útközben egy-egy korsó sört, a másik faluban pedig fagylaltot. Jót tett a kedvünknek.
- Én bicsakot csak elvesztettem, de pénzt többször is találtam. Katonakoromban egy benzinkút közelében egy százast. De jól jött 1970-ben. Máskor a Pasaréti téren 10 000 ft-os bankót fújkált a szél. Rá következő napon a Sodrás u.-ban találtam 200 ft-ot. Valamiért a rá következő napon öt forintot. Negyedik nap nem mertem a járdát figyelni, nehogy 1000 ft adósságot szedjek össze.
- A laktanyába visszatérve a vonatmegálló automatájában 2 ft volt egy pohár forró kakaó. Nagyon sokszor ittam ilyet. Visszatért tőle az életkedvem. Mindez 1970-ben Pápán.    
- A Répa mese c. variációimat versnek titulálta a Napút és lehozta. Jól esett. - Később még három ízben kértek fel, hogy írjak esszét Festschriftekbe. Megtisztelő volt.
- Megvettem egy napilapot, mert állástalan voltam éppen. Egyetlen álláshirdetést olvastam az apróhirdetések rovatban: …íráskészéggel …. tel. szám”. Felhívtam. A Miniszterelnöki sajtóhivatal jelentkezett. Felvettek.
- Szellemi, erőnléti verseny. Elég jól álltam, amikor szkandereznem kellett egy henteslegénnyel. Seperc alatt lenyomott. Mondom: én balkezes vagyok. Ballal én győztem. Megnyertem a versenyt.
- Sakkvetélkedés. Szerettem volna kimaradni belőle. Unszoltak. Játszottam. Elnéztem egy lépést. Vedd vissza, lépj mást! Na nem – mondtam -, így hamarabb szabadulok.
- Nem gondoltam, hogy megérem a 2000. évet.  Most 2026 van.
- 2000-ben megkértek rá, hogy szerkesszem meg a jubileumi kalendáriumot. Elvállaltam mondván, senki nem tudja, hogy 1000 éve hogy nézett ki egy naptár. Nincs összehasonlítási alap, így nem téveszthetem el a munkát. Ezzel a lendülettel álltam hozzá. Sikeresen. Húgom az ÉS-ben olvasta az új munkák között felsorolva.
- Szolfézsórán rendszerint kaptunk dallammásolási feladatot zongoraelőadás alapján. Majd nem mindig elsőnek én lettem kész. Tanárunk csak matadornak nevezett.
- Róma felé kilyukadt a főszerkesztőnk autójának a kereke. Tízperc alatt átcseréltem a pótkerékre. Csak nézett.
- Mozgótáborban én voltam a szakács. Mindig megelégedésre kotyvasztottam a melegételt.
- 65 éves korom óta nem kell fizetnem a belföldi tömegközlekedési eszközökön. Már azt se tudom, hogy működnek a jegyautomaták.
- Mióta a felhőbe kérhetem szokásos gyógyszereimet, alig látott a házi orvosunk. Kiváltása is egyszerűbb lett.
- Eddig megkaptam a vezetési engedélyt. Mindig (két évente) nagy fellélegzés ez.  
Ha Oloffson Placidnak igaza volt, nekünk, akik mégse a Gulágban töltöttük életünket, egyáltalán nem nehéz kötetnyi apróbb-nagyobb örömökről beszámolni.
Hát íme egy csokor, amelyen nem kellet gondolkozni, mert csak úgy tolultak fel bennem.