A gondolat szabadsága

 

Életem túlnyomó részére a gondolat szabadsága volt a legjellemzőbb. Ennél nagyobb szabadság nincs is, mert ha nem mondom ki, csak megtartom magamnak a gondolataimat, ugyan ki lát bele a fejembe? Bármit is gondolok, gondolhatok, baj nem történhet. (Mert a bajt mindig is szerettem volna megúszni, de legalább távoltartani magamtól.) Egy szemlélődő típusú gyermeknek – később - felnőttnek ez egészen természetes. Ehhez képest a valóság jóval földhözragadtabb, és komplikáltabb volt. A témát három hete gyúrom magamban, de nem került hozzám fikarcnyit sem közelebb. Bár csodáltam Petőfi Sándor forradalmiságát, olthatatlan szabadságvágyát, és nemcsak az övét, hanem számtalan történelmi alakét is, belém a forradalmiság morzsája sem szorult, mert egész életemben úgy éreztem, hogy béke van, szabadság van, rendezettség van. Aztán így öregségemre kiderült, hogy majd minden csak látszólagos, évtizedek múltán tudtam meg, hogy 1956 nem ellenforradalom, hanem forradalom volt. Manapság, hogy már túl vagyok az élet nevű játék összes időrabló időszakán, amikor a mindennapok feladatai elvették az időt a mélázástól, dolgok alapos átgondolásától, így a végén döbbenek rá, hogy talán nem volt sem akkora béke, sem akkora szabadság és rendezettség, ahogy azt én akkor megéltem.

S akkor vissza a kezdetekhez. 1956-ban a Kossuth utcai házunk előtt vonultak el az orosz tankok. Kétévesként semmi emlékem nem maradt róla, szerintem még a szűk két évvel idősebb bátyámnak is csak annyi, hogy kiszaladt az utcára, és – minden bizonnyal - tátott szájjal figyelhette a vonulást. Később az iskolai történelem tanulmányaim során megdöbbenve tapasztaltam magamon, hogy az 1956-os történelmi események anyagát olyan merev ellenállással fogadtam, hogy az órai leadott tananyagon túl otthon elolvasni sem voltam hajlandó a tankönyvben található leckéket. És ez később sem változott meg felnőtt életem során sem. Volt még más korszaka is a XX. századi magyar történelemnek, ami annyira ellenszenves volt számomra, hogy azok a leckék ugyanígy kimaradtak nálam. Szerencsém volt, ezekből soha nem szólítottak fel felelni. Pedig alapvetően szerettem a történelmet.

A szüleim olyan munkahelyen dolgoztak, ahol nem volt kérdés, hogy a pártnak tagjai szeretnének-e lenni, vagy sem. Ennek ellenére otthon soha nem folyt politizálás, legalábbis a gyerekek előtt. Kiterjedt családi körben sem csíptem el soha ilyen irányú információ morzsákat rokoni látogatásaink során. Ahogy nőttem megéltem a kisdobos- és úttörő avatást, majd a KISZ-nek is tagja lettem, de valahogy mindig is körön kívülinek éreztem magam.

Kisiskolásként a szabadság egyet jelentett nekem a nagy nyári vakációval. Tanév végére úgy elfáradtam a minden napos koránkelésekben, hogy igazi ajándékként éltem meg a két és fél hónapos szünetet. Még augusztusban sem jutott eszébe anyukámnak, hogy külön feladatokat oldasson meg velem, felkészítve az újabb tanévre. Ezt egyéni mázlinak értékelem utólag is, látva a mai szülőket, akik olyannyira tudatosak, hogy sokan előre tanulmányozzák gyermekeik tankönyveit, hogy lépéselőnyben legyenek.

Ugyanezt éreztem a munkahelyi szabadságok tekintetében is. Kellett a regenerálódáshoz a pihenés, és amikor köztisztviselőként és közalkalmazottként nőtt a szabadságom napjainak a száma, ez igazi boldogság forrása volt, hisz három évtized igazi embert próbáló terhelés van a hátam mögött. Az utolsó évtizedem volt némiképp könnyebb, amiért utólag is hálás vagyok a sorsnak.

A legnagyobb és folytonos szabadság érzését a nyugdíjas éveim hozták meg. Megszabadulni a mindennapos munkába menés kötöttségétől a végtelen felszabadultság érzését hozta, azt a hatalmas szabadságérzetet, amikor minden nap ajándék. Amikor én dönthetem el, hogy mit kezdek a nap 24 órájával. Akkor kelhetek és fekhetek, alhatok és pihenhetek, amikor a szervezetem igényli. Nem állítok magam elé megugorhatatlan feladatokat, csak amennyi jólesik.

Szerettem, és talán szerettek engem is, életembe sok szépség, jóság, bánat és megpróbáltatás is belefért. Összes tiszteletemmel volt társaim felé, mégis egyértelműen tudom kijelenteni: egyedül élni a legnagyobb szabadság. Amikor csak önmagad korlátozod bármiben is, és nem függsz senkitől, semmitől.

Szeretnék a szabadság sokszínű témájába még egy kis könnyedséget is belecsempészni.

Tegnapi vásárlásom során elsiklottam egy negyvenes éveiben járó emberpár mellett. Épp elkaptam a férfi szájából egy-két ingerült, féltékenységre utaló szót, mire a nő kétszer is nyomatékkal mondta: „nézni lehet! – nézni szabad!” Hogy ki nézhet kit, ő egy férfit, vagy egy férfi őt, az nem derült ki a rövid kis elcsípett szövegből. Jó tíz méterrel odébb lezártam a kerékpáromat a boltnál, és visszanéztem kíváncsian. Már huncutul csókolta a nő a férfit. Én meg mosolyogtam egy jó nagyot. Milyen kis fifikás, milyen hamar kifogta a szelet a vitorlából. Hát ez is egyfajta lélekszabadság.

Zárásként, ha meg kellene fogalmaznom, hogy mit jelent számomra a szabadság szó a sok lehetséges variációból? A válasz egyértelmű. Az életem legyen továbbra is olyan egyszerű és békés, mint ahogy azt az elmúlt évtizedekben ilyen-olyan nehézségek ellenére is meg tudtam élni, s hogy senki ne akarja a saját akaratát az én szabadságról alkotott elképzeléseim ellenében rámerőszakolni.