Mulasztásaim

 

Mi a legnagyobb mulasztásom? Fogas kérdés. Szó szerint. Nyakig benne vagyok, és utólag is csak szánom-bánom a kisgyermekkori legnagyobb mulasztásomat, ami nemcsak az enyém, de a szüleimé is.

Mátyás király megkérdezte az öreg szántóvetőt: …mennyi még a harminckettő? – Bizony már csak tizenkettő. Hát én ennél egy kicsivel jobban állok. Nekem tizenhat saját fogam van még, a többi meg a modernkori technika egyik kiváló vívmánya, az inplantátumos fogpótlás. Aki ismeri a beavatkozást, nem hiszem hogy ismétlésre vágyna. Ezt a tortúrát egyszerűen megúszhattam volna, ha kisgyermekként felértem volna ésszel, mennyire fontos a napi kétszeri fogmosás, és ezt a szüleim szigorúan le is ellenőrizték volna (nálam és a bátyámnál). Talán ha harminckettő nem is, de kb. huszonöt saját fogam ma is lehetne, annak ellenére is, hogy gyermekként mindennapos volt a csokoládé- és cukorka csemegézésünk a bátyámmal. És hát szemben az utcánkban két fogorvos is lakott, akik közül az egyik az éjszaka megfájduló fogat nem „megmentette”, hanem iziben egy injekció gyors beadása után kihúzta, hogy ne szenvedjen a szegény gyermek, akinek rendszeresen éjjel fájdult meg a foga. Szerencsére a mai szülők már tudatosan nagy figyelmet szentelnek gyermekeik fogainak épségére - nagyon helyesen.

Azt hiszem az is általános mulasztásaink egyike, hogy nem élünk a rendszeres szűrések lehetőségével, így én is hanyagolom az ilyen-olyan vizsgálatokra az időpont kérést. Pedig ha már időpontom lenne, akkor szükségszerűen el is mennék például a csontsűrűség vizsgálatra, szem- és hallás szűrésre, a többit meg kinek-kinek a fantáziájára bízom. Azért már voltam itt is, ott is, amott is, de mint tudjuk, egy vizsgálat nem vizsgálat, főleg egy öregedő szervezetnél, hisz ami még tegnap nem okozott semmilyen gondot, az ma már esetleg igen.

Egyébként meg minden túlzás nélkül merem állítani, hogy én egy szabálykövető gyermek voltam, így nagy-nagy mulasztásokról nem igazán számolhatnék be, felnőtt koromból meg főleg nem.

Gondolkozok jó ideje ezen a témán, és arra a meggyőződésre jutottam, hogy sokféle megközelítésből regény hosszúságban vizsgálódhatnánk. A viszonylagosan problémamentesen élő családok gyermekeinél nem kell attól tartani, hogy a gyermek sorozatos mulasztásokba sodródna, de azt is látni kell, hogy még három gyermek is mennyire eltérő tulajdonságait mutatja meg a napi élet során egy-egy családnál. Az egyik képes mindenre odafigyelni, míg a másik rendszeresen nem pakolja be a másnapra feltétlenül szükséges dolgokat sem az iskolatáskájába. Ezekről egy pedagógus biztosan sokat tudna mesélni. Általános iskolás koromban egy saroknyira az iskolától volt egy trafik. Szerintem a trafikos mázsányi füzetet értékesített egy-egy tanév során, mert szünetekben, mint a nyúl szaladtunk hozzá egy-egy kockás vagy vonalas füzetért, ha láttuk, hogy már betelt a füzetünk. Manapság a gyerekek már nem futnak, kérnek valakitől egy üres füzetet, vagy simán egy lapra írják az óra anyagát, amit aztán természetesen elmulasztanak bemásolni az új füzetükbe. De én már ezeket az apróságokat mulasztásnak sem nevezném. Ugyan mik ezek az apró-cseprő gondok az élet nagy dolgaihoz képest.

Valójában azon lenne érdemes elgondolkodni, hogy mik azok a dolgok, amiket véletlenül se mulasszunk el az életben. Hirtelenjében ötöt is nehezen tudnék felsorolni ezekből. Na jó, ha megerőltetném magam, talán sikerülne.

Sokszor írtam már róla, hogy vékony gyermek voltam, de szívós. A bizonyítványaim alapján is látható, hogy alig-alig hiányoztam az iskolából. Volt olyan évem, hogy a mulasztásoknál egy kihúzott vonal volt. Indultam megnézni az általános iskolai bizonyítványomat. Négy nagy iratos fiókot is átnéztem, de a keresett bizonyítvány valahol máshol lapul. Szóval mégis van egy hatalmas mulasztásom. Az évek óta tervezett nagy-nagy selejtezést, a dolgok fajtánkénti kíméletlenül egy helyen tárolását még tolom magam előtt. Szeretném, ha minden tároló helyemnél úgy nyúlhatnék oda bármiért, hogy a keresett dolgot látás nélkül, csak tapintással is biztonsággal elő tudjam venni. Sajnos napi tapasztalatom, hogy már az orrom előtt lévő dolgokat sem találom. De ez már inkább a rend témájához tartozik.

Zárásként egy ma már unokáim elől sem titkolt hiányzásomat, iskolai „mulasztásomat” mesélem el, ami a közgazdaságis harmadik évemre esett. Nem vagyok rá büszke, sőt utólag kifejezetten bosszant a dolog simlissége. Legfőképp viszont azért haragszom magamra, miért nem mondtam „NEM”-et az ötletre, hogy egy napot ne az iskolában töltsünk, hanem barátom szüleinek munkába menetele után menjünk fel az ő lakásukba, táskástul-mindenestül, majd onnan én haza, mintha aznap is iskolában lettünk volna. Arra már nem emlékszem, hogy az a bizonyos orvosi igazolás, amit barátom a keresztapja orvos feleségétől kapott – egyet magának és egyet nekem -, mennyire hihetően töltötte be a szerepét osztályfőnökeinknél az átadáskor. De egy pedagógus miért is próbálná megkérdőjelezni egy orvosi igazolás valódiságát, ami pecséttel és aláírással szabályosan megfelel az elvárásnak. A gond nem is ezzel volt, hanem azzal, hogy még meg sem „melegedtünk”, alig telt el egy kevéske idő, amikor a zárban kattant a kulcs. B. bácsi, aki igazgatója volt egy kisebb vállalatnak, meglehetősen szabadon kezelte a munkaidő fogalmát. Valószínű, hogy megitta a kávéját a munkahelyén, körbenézett, mindent rendben lévőnek talált, és hazaugrott valamiért az autójával. Egér nem lapíthatott jobban az egérlyukában a macska elől, mint ahogy én megdermedtem, szerintem még levegőt sem mertem venni, csak vártam, hogy mi fog történni. Szerencse, hogy az „öreg”, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan ment is tovább dolga után és nem nyitott be a zárt ajtajú „gyerekszobába”. Azt az érzést, a jeges rémületet, a lebukás szégyenét, és összességében amit ez az eset érzelmileg bennem hagyott, jó sokáig nem felejtettem el. Még elvitt bennünket B. bácsi a bolgár tengerpartra Kranyevóba, ahol én életemben először láttam tengert, de soha nem váltunk jó beszélgetőpartnereivé egymásnak. Az a sokk, amit a hazajövetelével bennem okozott, nem igazán tudott feloldódni. Szerencsére nem lett az apósom.

A szüleimnek még felnőtt koromban sem meséltem el, hogy mentem én az iskola mellé egy alkalommal. No, gondolom az ilyen kis stiklik a mai gyerekeknek már nem okoznak akkora lelkiismeret-furdalást, amit én megéltem ezáltal a félresikerült nap által. És hát orvosi igazolás volt, így mulasztásról nem is kell beszélnünk.

Tanulság? Nem kellett volna engednem az erőszaknak. De ki emlékszik már ötven éven túl arra, hogy könnyű volt-e Katát táncbavinni? És ma már jót derülünk az egészen, nemcsak én, hanem talán még az unokáim is. Ők már szülői engedéllyel fognak otthon maradni. Változik a világ, lazulnak a szabályok. Nem igaz? És hogy ki mit nevez és érez mulasztásnak, az is csak megítélés kérdése.

(A kép illusztráció!)