Amikor blogunk adminisztrátora megemlítette, honnan jött a mostani téma ötlete, világosabbá vált számomra is, hogy milyen mulasztásról, megbánásról is beszélhetnék. Őt Edith Piaf egyik leghíresebb dala ihlette meg a témát illetően. Esetleg követem Mick érvelését, hogy amin nem változtathatunk, azon jobb, ha nem gyötörjük lelkiismeretünket, és a múlt helyett inkább a jelen és a jövő felé fordulunk. Hajlok az érvelésre. A témát ispiráló Edith Piaf dal is ezt hangsúlyozza elejétől végig : "Non, je ne regrette rien, c'est payé, balayé, oublié, je me fous du passé"... (vagyis : nem bánok semmit sem, minden ki van fizetve, kisöpörve, elfelejtve, fütyülök a múltra!)
Elismerem, hogy igaza van, ugyanakkor nem mindig sikerül ilyen egyszerűen átlépni egy régi lelki konfliktuson. Pedig érdemes a múlttal békét kötni, éppen a jelen és a jövő érdekében.
Néha mégis felbukkannak szánom-bánom gondolataim. A napok (hetek?) óta tartó forróság okozta tehetetlenség szinte megbénít és cselekvésképtelenné tesz. A vényomásom, melyet egyszerre 2 féle gyógyszerrel igyekezett orvosom csökkenteni, tegnap este váratlanul felére süllyedt (160-ról 80-ra) és csak szédelegtem még ma reggel is.
Valaha hajlamos voltam meglehetős könnyedséggel megbocsátani egy-egy mulasztást magamnak. Pl. sok barátom lévén, nem tudtam mindegyikre elég nagy figyelmet fordítani, s néhány barátságot hagytam lassanként elsorvadni. Súlyosabb kérdést is felvetettem magamnak : hibáztam-e, hogy annak idején elhagytam a szüleimet (nem magukra, hiszen öcsém és családja pár utcányira laktak és naponta megjelentek.) Idősek se voltak még, apám 50, anyám 44 éves volt, amikor Algériába költöztünk. A további vándorlásainkról is, mindenhonnan legalább 1 hónap szünetre visszajártunk minden évben, s hétvégeken egy magyar és egy francia, közösen írt levelet küldtünk szüleinknek. Jó 40 éven át...
Ma már kicsit másként gondolok a szülőktől elszakadás problematikájára is. Bennünket, a háború utáni években született generációt még abban a szellemben neveltek, hogy a szülők gondozása majdan a gyerekekre vár, mint szent kötelesség. Nem voltak még az idős generáció ellátását átvevő öregek otthonai (igaz, hogy ennyi 100-115 éves öreg sem!), a családokban a nő akkoriban még az otthon megszervezéséért volt elsősorban felelős, s csak később "emancipálódott" a házon kívüli munkával, mely ugyan jót tett az egyenlőség érzésének - és a családi jövedelemnek - de hozzáadott egy műszakot a terheléshez. Az öregek többnyire a fiatalokkal laktak együtt, s ott végezték be életüket is. Nálunk 3 generáció ült az asztal körül.
Hogy mi lesz velem, ha nem tudom majd egyedül ellátni magam? A kérdés óhatatlanul felmerül az én koromban. A választ egyelőre nem tudom.
 |
| "... ha majd egyszer megöregszünk, sose veszekszünk ülünk a kandallónál, fogjuk majd egymás kezét..." |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése