Levélíró gyalogkakukk

"Rendes" bevezetés nélkül mindjárt belevágok a cím magyarázatába. Talán ennyi idő után, kedves blogtársaim, sejtitek, hogy ki rejtőzik a rajzfilmes alak mögött. 😉No igen, nem bolondul futó, viszont levélíró bolond madár én voltam. Férjem ragasztotta rám ezt a találó megnevezést, véletlenül pont egy levélben írta meg rólam a szüleimnek. Ők persze tapasztalatból tudhatták, de a rajzfilm szereplővel nem biztos, hogy összehasonlítottak, míg a 20-30-40 oldalas leveleimet olvasták. Jó, akkor még egész nagy, gömbölyű betűkkel írtam. Volt is súlya a postai küldeménynek. Hogy mikor volt ez az akkor? Pontosan tudom. 1984.január 9-e utántól 1985. március közepéig. Tudniillik, hogy a családunkban vannak/voltak egyesek, akik, hmm, igencsak sokat (értsd alatta: rengeteget) beszélnek. Például én. Meg Apa, meg a testvére. Meg apai nagymamám. (egyik unokám is viszi tovább ezt a hagyományt, de neki még van hová fejlődnie, hiszen csak 11 múlt. 😂) És amikor az élőbeszéd lehetősége valami oknál fogva megszűnik, azt a temérdek mondanivalót mégse tarthatja az ember lánya magában! Le kell, le muszáj írnia. Általában levélpapírra, ha arra a kék, vékony légipostaira, hát az nehezítő körülmény, de legyőzhető, sok sok gyakorlással profi mód érhető el.
Tehát 1984, amikor a szüleim elindultak, már másodszor,  Algériába. És aztán a levélfolyam is megindult, oda-vissza Béjaia és Fehérvár között. A téma végére majd kiszámolom, ez hányadik is volt a levélíró korszakaimból. Mert persze volt jópár. De visszanézve talán ez volt a legtermékenyebb.
Két pici gyerek mellett, délutáni alvásidőben, fürdetés után híradó, film és tévézés, olvasás helyett, vagy éjszaka szakíthattam csak rá időt, hogy mindenről alaposan, részletesen beszámoljak az Afrikában élő, dolgozó nagyszülőknek. Sajnos sosem volt szokásom naplót írni (pedig egy igazi grafománhoz illett volna), ezért a későbbi időkben nagy segítség volt ez a kilogrammokban sem kevés papírmennyiség az emlékek felidézésében. Mementóm arról az időszakról, amikor még mind együtt voltunk itt a földön, ha különböző kontinensen is, de szívben-lélekben közel. 
Ráadásul csupán másfél hónappal a Ferihegyről startolás előtt Apukám egy akkoriban igen népszerű tévéműsor szereplője volt, a felvétel a lakásukban zajlott, több riportalannyal, érintettel. Az adást már nem láthatta ugyan, de a hatásáról beszámoltam hétről hétre. Természetesen levélben. Plusz feladatom is akadt ezzel, ugyanis százával érkeztek a doktor úr címére levelek az ország minden részéből, a mielőbbi választ váró betegek, hozzátartozók, kollégák írtak neki. Mit volt mit tenni, beszereztem még egy csomó borítékot, bélyeget és írtam, írtam. Apa helyett, igyekezve megfelelni és elegendő információval szolgálni a rengeteg érdeklődőnek. A válaszlevelek szorgos körmölése szinte minden szabadidőmet elvette, alig beszéltem, ez persze nagyon szokatlan volt, így nyilván feltűnést keltettem, ezért is nevezett el a családfő LGYK-nak 😋.
Apa se "lustálkodott", örömünkre fáradhatatlanul küldte a sűrűn telegépelt oldalakat, beszámolt mindenről. (legalábbis amiről a cenzúra miatt lehetett...) Mellékelte a legújabb verseit, az azokhoz kapcsolódó, történelmi, kulturális tudnivalókat, legendákat, meséket az őket körülvevő világról, a városról, ahol éltek. Nem volt internet....A könyvei, lexikonjai, egyéb forrásai itthon maradtak. Kora reggel beutazott a kórházba, estig ott dolgozott, felelősségteljes és komoly munkát végzett, mellesleg intézte a kooperáns magyarok ügyes bajos dolgait. Széleskörű kapcsolatot tartott a világban kollégákkal, orvosírókkal, sűrű levelezésben állt az itthoni munkatársaival, betegeivel, ismerőseivel, barátaival. Nem értettem és már sosem fogom megtudni, hogy volt képes minderre.🙄 (Csak zárójelben: Anyukám is sokat írt szép betűivel, a gyerekeknek aranyos kis meséket, nekünk apró részleteket a mindennapokról, bajságokról, nehézségekről, amik annyira más Algériáról szóltak, mint amit azelőtt ismertünk. Volt reptéri kapcsolatunk is, segítségével ki lehetett kerülni a hosszú postai utat, mellesleg szabadon és visszafogottság nélkül írhattunk le mindent, így ezek a küldemények voltak az igazi csemegéink. Még kazettákkal is tudtunk így üzenni, mondhatjuk azt is, hogy beszélgetni)
Miért is írtam ezt? Részben mert bármilyen téma, ami visszavisz a múlthoz, ezerszám szabadít fel bennem emlékeket a szüleimről. Másrészt pedig talán kicsit megmagyarázza, hogy is vagyok én ezzel a mostani témával. Vom Haus aus, ugye 😉.
A levelezésről még bőven van írnivalóm. Kisiskolásként egy-egy üdvözlőlap, pár nagyszülőknek küldendő sor után jött az első igazi levélkorszak, negyedik-ötödikes koromtól. Akkor is a Földközi tenger túloldalára vitte a légiposta az én gyerekes kis soraimat. Én itthon, a nagymamámnál maradtam/ragadtam aztán hosszú időre, mert elvették az útlevelem, már megírtam ezt is biztosan. "Édes drága Anyukám, Apukám.." így kezdtem a sok-sok töltőtollal írt levelet, és ezek a levelek, minimális grafológia tudással is könnyen véleményezhetők: idő előtt kinőttem a gyerekkorból...
A második levélkorszaknak a és b csoportja van. Bármilyen hihetetlen is a mostani generáció számára, barátokkal, osztálytársakkal levélben kommunikáltunk iskolai szünet idején. Ez az "A"csoportom. Nem csak nyáron, de még a rövid téli szünetben is, beszámolva az ünnepekről. Néha az első tanítási nap előttin is írtunk még. A "lányokkal" szép emlékeink ezek. Pár éve szét is osztottam köztük a majd 50 évvel ezelőtt nekem írtakat. Volt aki váltig állította, hogy ő aztán biztos nem irkált nekem, hisz padtársak voltunk, pár utcányira laktunk és érettségi után is személyesen találkoztunk, ha hazamentünk. Élveztem figyelni az arcát, mikor átadtam egy vaskos paksamétát az írásával.
A "B" pedig az érettségi utáni levelezés, Vele. Egy valakinek szólt, meghitt, bensőséges hangon, telve érzelemmel. Három éven át, heti egy, de néha több levéllel, persze oda-vissza két város között.  Megőrizhettük az utókornak a mi kis családunk indulását, a kezdeteket, kettőnk történetét. Pár év múlva aztán kezdődött egy újabb fejezet a katonaság ideje alatt.
Majd jött az a bizonyos levélkorszakom, a gyalogkakukkos, amiről már írtam.

Egy nagy ugrással már oda is értem az emailekhez. Amikor még a munkahelyi gépeinken tudtunk csak levelezni a külföldön tanuló lányunkkal. Ó de rég volt! Aki kapta, kinyomtatta és vitte haza a többieknek. Vicces, nem? Ráadásul nem volt épp szabályos. Az emailezés folyamatosan végigkísérte az életünket azután is, hogy már otthonról is tudtunk ily módon kommunikálni. Barátokkal, családtagokkal. Nem tudom az idejét, mikortól halványodott el ez a mára már jelentőségét vesztett kapcsolattartás. Az okostelefon, és vele a viber, a whatsapp, egyes esetekben ezek híján vagy ezek mellett jött segítségül a FB. Nem a bejegyzésekre, kommentekre gondolok, hanem a privát üzenetes beszélgetésekre. Hasonló kicsit a levelezéshez, előnye hogy a válaszért nem a postaládát, email-fiókot kell lesegetnünk. 
Manapság nagyon-nagyon ritkán ragadok tollat, hogy írjak valakinek. Néha kis képeslapocskákat, mesefigurás üdvözleteket küldtem a kis unokáimnak. Már nagyok ehhez, no meg egy városba költöztünk velük.
Elismeréssel adózom és csodálom Rózsa szorgalmát, és nagy becsben tartom a tőle érkező leveleket, rajzaival együtt. Jó hogy őrzi ezen írásbeliség lassan múltba vesző hagyományát.

Úgy tűnik, a levélkorszakaim lezárultak. Ritka kivétel, talán kétszer azért előfordult mégis, hogy papírt, klaviatúrát ragadtam, mert annyira feszített belülről valami, annyira erős érzés hatalmasodott el rajtam. Egyik a büszkeség volt. A másik a mérhetetlen fájdalom. Barátnőm betegségének híre ez év elején, a vele való, valószínűleg utolsó találkozás után írtam le neki mindent, amit nem voltam képes kimondani, olyan nehéz, olyan fájdalmas lett volna a sok szép közös emlék felidézésével a köszönet és a hála. A teleírt papír segített ebben, elküldhettem egy félévszázados barátság emlékére, méltó búcsúként mindkettőnk számára.

A másik eset, a büszkeség-levél érdekes csavarral készült. Valaki helyett íródott ugyanis. Két orvos a szűk családomban, apám és fiam, akik alig ismerhették egymást itt e földön. Egy képzelt levél, amit én fogalmaztam, én gépeltem, de nem a saját nevemben. Apám "írta" az unokájának. Magam is megdöbbentem, mennyire sikerült "utánoznom" apukám stílusát. Elküldtem nagybátyámnak is, aki majdnem azt hitte, tényleg a bátyja levele....

*(fotóként tudtam csak idetenni a levél bevezetőjét, illusztrációnak)

Nos, a grafománia...Persze számomra sem csupán levelezésből állt. Hogy kiírjam magamból, ami bennem zajlik, (sőt, dúlt is néha), hogy papírra vessem ami a szívemet nyomja, vagy épp amitől repes a lelkem, erre szükségem volt. Kellett. És a muszáj nagy úr. Talán 16 lehettem. Mit is csinál egy tinédzser?Álmodozik ugyebár. Állandóan elmélázik, ma úgy mondanánk, csak néz ki a fejéből. Szóval csak úgy bámul ki az ablakon, a késő délután fényei, a Fő utcai templom tornya felett az ég, a szél, egy kémény füstje, amit lát. És észre sem veszi, leírja valami firkapapírra a matek házifeladat kiszámítása helyett hogy vörös ég alja, zuhanó füst falja vakító véredet, még egy lobbanás és már nem élsz. Rémes, nem?! Nem biztos, hogy pontosan idéztem 😂. Hát ilyen kis versnyomoroncokkal éltem ki a grafomániámat. Pár évig tartott, s bár nem szeretném, ha szerénytelennek tartana bárki is, de ettől a szinttől kicsit azért fejlődtem. 😉 Kétszer eljutottam -a költő-témánknál már említett Zsuzsával együtt- Sárvárra, a Diákköltők, Diákírók Országos találkozájára. Szép emlékek, egy kis büszkeséget is éreztem (kaptam egy bronz oklevelet, a gálaműsorban pedig meglepve fedeztünk fel egy-egy saját verset, versrészletet a pályázatra küldöttekből), de főleg az a hangulat, az a két nap alatt összekovácsolódott, kultúrára éhes, felszabadult, igazi fiatal csapat volt ránk nagy hatással.
Nyilván hamar rájöttem, ez csak egy kis kikapcsolódás, érzések, hangulatok, pillanatok, amiket leírok magamnak. Olyan versfélék. Sosem jutott eszembe ezzel komolyan foglalkozni. Viszont abban teljesen biztos voltam, prózát képtelen lennék írni. Hát...van egyáltalán olyan, hogy valami biztos?...
Érettségi után még azért írtam néha, és talán a kislányunk születése idején is, akkortájt egy szívemnek nagyon kedves, felelgetős vers-párbeszéd is született, Apukám verse inspirálta a választ. Boldog vagyok, hogy örömet szerezhettem neki az oda-vissza írásokkal. Ezek nem igazán a grafománságról  meg az írhatnékunkról szóltak, hanem az élet írta, az érzelmeink vezérelték.
Tehát volt pár levélkorszak, meg rövidebb ideig tartó, néha-néha visszatérő verskorszak.
A grafománián aztán felülkerekedtek a mindennapok. És más dolgokon is. Kevesebb olvasás, sok munka, mókuskerék, hétköznapi harcok.
De ahogy az az első néhány szó az ablakon kibámuláskor, évtizedekkel később ugyanolyan váratlanul megtörtént megint, hogy az alvó-bújó íráskényszer elszabadult. Éjszaka csöndjében, a sütőpapír szélére kezdtem el írni. Prózában. Élesen emlékszem a pillanatra, pedig majd 30 éve volt. Hirtelen félretettem a sodrófát és a gyúródeszkán írtam. Vázlatosan csak, gyorsan. Mert a karácsonyi sütés volt a fontos. Ez is lett a címe, hogy karácsonyi sütés. Gondolom másnap fejeztem be, (nem a sütést!😂), kiegészítettem, igazgattam a szöveget. És lám, jött az újabb meglepetés. Tetszett. Örültem kicsit, mert mintha sikerült volna megírni úgy, ahogy belülről jött.
Jé, ez nem vers, de egész jól elmeséli az érzéseimet.

Ezeknek az irományaimnak (mert lett később folytatás) nem lehetne semmilyen korszak-nevet adni. Talán ha 10-11 készült, kb. 10-15 év alatt. Amikor muszáj volt a grafomániának engedni  😉.

A blogokra rácsodálkozva jött a gondolat, Ági és Borka segítségével, bíztatásásával elkezdtem a szülői hagyatékomat, Apa verseit, írásait feldolgozni, egy blogba feltéve is megőrizni. Ez is írás/gépelés ugyan, de 99%-ban nem saját szavak, gondolatok. Itt, e bensőséges helyen, a mi közös hogyisvoltunkban megvallom, ma már néha bánom, de tényleg csak ritkán, hogy nem csináltam magamnak is egyet. De visszatartott sok minden, főleg mert akkoriban sokkal visszafogottabban meséltem volna magamról, arról, ami velem történik, bennem zajlik. A blogos műfaj közben átalakult, sokat változott. Olvasásuk mára már elegendő számomra. Az írás utáni vágyhoz meg jött itt ez a közös, amit nagyon szeretek és boldog vagyok, hogy ugyan fogyó létszámban - kezdetekhez képest nagyon kevesen maradtunk, sajnos - de fenntartjuk, mindünk örömére.Lehetne épp ez a végszó is az újfent túl hosszúra nyújtott bejegyzésemben.
Lehetne, de az élet magától írja a történeteinket. Így idekéredzkedik egy kis tegnapi eset.
Délutáni kávézás, sütizés közben mindenféléről beszélgettünk, szó szót követett, sokféle kérdés merült fel, amik a régi, gyerekkori dolgokhoz vezettek, többek között a szüleink, nagyszüleink, a dédik élete is terítékre került. Mondják a fiatalok, mama, nem írsz egy regényt ebből?! Nevettünk, majd a fiam rámnézett és azt mondta, de komolyan, írd le anya. Csak somolyogtam magamban, hisz ebben a blogban is van rengeteg családi infónk. Legalábbis ami nagyjából publikus. A "maradékkal" lesz bőven dolgom. 😂
Na tessék, akkor ez lesz az újabb grafomán korszak, a múltidézés, emlékőrzés.