Írás az írásról

Közös témánk a „grafománia”. Az idézőjelek arra utalnak, hogy a fogalomnak ne a pejoratív értelmét tekintsük, hanem talán azt, hogy milyen az íráshoz való viszonyulásunk.
„ABCD, rajtam kezdé.”
1953-t írunk. Karácsony: MINDEN BETŰT ISMEREK.  Ezt a kijelentő mondatot kellett írásfüzetünkben tintával ötször egymás alá írni. S csakugyan, egy jó félév alatt megtanultunk írni (és olvasni).
Szépírás…
Na, hiszen…  „A szép kezeddel írjál!” Ez a jobb kezem volna? De mivel domináns oldalam a bal, írásom sose volt szép. Gimnazistakoromban orosztanárom újra íratta a füzetemet, mert rondának találta. (Én is.) Szót fogadtam. Ugyanolyan rondán lemásoltam egy másik füzetbe a kötelezőt.
Érettségin két példányban kellett esszénket leadni. Egy piszkozatot és egy tisztázatot. Ez a két szó különböztette meg egymástól a kettőt.
De tartalma ötöst érdemelt. Nem véletlenül. Szokásom szerint rácuppantam, és legjobb tudásommal kidolgoztam a témát.
Világéletemben a rövid műfajokat kedveltem. A krokit, a rövid esszét, az anekdotát, a balladát, és így tovább.
Már ifjú házas voltam. Siófokon nyaraltunk. Vettem egy ÉS-t. Azt hiszem, 4,50 ft volt a nagy lepedőkből álló irodalmi lap. A rövid írásokat kerestem benne. Megjegyeztem: Ilyeneket bármikor tudnék írni. Később módomban is állt.
Kérésre ifjúsági lapba írtam egy cikket a nyári vakációnkról. A főszerk. megköszönte azzal, hogy éppen ilyenre gondolt. Mire én a bajuszom alatt: Akkor miért nem írtad meg?
Máskor könyvrecenzióimmal voltam sikeres. Egyet kivéve. Valahogy nem tudtam megdicsérni íróját, aki zokon vette.
Czakó Gábor akadémiáján hangzott el: az írás mindennapos gyakorlati tevékenység. Napi egy flekk év végére egy kötetbe áll össze. Megfogadtam CzG tanácsát. Egy flekknyi élmény mindenkit ér naponta. Engem is. Kapóra jött hozzá a blog műfaja. Ha azt veszem, hogy jó húsz éve robotolok naponta egy-egy poszton, az több mint 7300 poszt. Húszkötetnyi!
Kérdezheted, hogy mi lesz velük?
Nem tudom.
Jut eszembe, hogy egy időben divat volt fáslit készíteni Teréz anya nővéreinek. Nők kötögették szorgalmasan.
Nem tudom, hogy mi lett velük. Szükség volt rájuk egyáltalán? Azt se tudom.
Mondják, hogy az írás „lövés a sötétbe”. Lehet, hogy célt téveszt, de az is lehet, hogy egyeseket szíven talál. Mi más is lehet a célja? Túlságos ego? Közlési mánia? Élmények publikálása?
Visszaemlékszem az újságíró tanfolyam elejére.
A házidolgozatainkat a tapasztalt publicisták ízekre szedték. Kíméletlenül szembesítettek minden közhellyel, elmarasztaltak minden henye jelző miatt, minden redundancia miatt. Ógtam-mógtam magamban, és kb. azt fogalmaztam meg, hogy lehet, hogy nem a világszépe, lehet, hogy nem Nobel-díjas az írásom, de az enyém. Én szültem! Hagyjátok élni!
Visszatérve az ÉS-re, írásom soha nem jelent meg benne, de az általam írt és szerkesztett egyik kötetről (Jubileumi év 1000-2000) szóló hirdetés igen. (Húgom vette észre a fodrásznál olvasgatva.)
meglepődött és örömmel újságolta nekem.
„XY, más is írjon!”
Ír is, más is. Az egyik így, a másik úgy.
Czakó Gábor szerint az író olvasson is. Naponta. Ebből megtudja, mások mit írnak, hogyan írnak. Homlokegyenest eltért e gyakorlattól H. Böll. Ő azt vallotta, hogy nem olvas másokat, mert nem akarja, hogy befolyásolják egyéni stílusát. Viszont ha elkapta a gépszíj, akkor írt és írt, közbe-közbe egy-két kávét bedobott, hogy ébren maradjon alkotás közben.
Mindent összevéve:
Írni szép és írni jó!
Ujjong az író s olvasó!
Továbbá
„Csak az írjon a blogjába, aki ilyet szeret!” (A jó lovas katonának nótájára)
Ha filmjelenetet rögzítettem volna, most az jönne, hogy
CSAPÓ!