"Vágjunk bele!"

    Mindjárt dél lesz. Nekifogjak-e ilyen kevés idő birtokában az idáig halasztgatott téma megírásának, így "zárás előtt" vagy egyszerűen ejtsem amúgy is nehezen megfogalmazható gondolataimat?... Hiszen pont ezért lett olyan hosszú a vajúdás és tűnik olyan nehéznek a szülés...

    Fő oka az, hogy nem is tudom, milyen példákat hozhatnék elő, melyeket esetleg más címszó alatt már meg ne írtam volna. Éva, Endi és Mick sok-sok példával illusztrálták mondanivalójukat, én meg még mindig azon rágódok, hogy ez és ez az esemény eléggé témába vágó-e, esetleg nyilvánosság elé kerülhet-e?... S nem utolsó sorban : nem ismétlem-e vele magamat?...

   Na mindegy, "vágjunk bele!", ahogy a vakmerő fodrász mondaná... S ahogy eszembe jut.

   Tudvalevően nem teng túl bennem az önbizalom. Ezért a sikerélményt valahogy sosem vártam el : nem számítottam rá, inkább arra koncentráltam, hogy megfeleljek a feladatnak, kihívásnak, amennyire csak tőlem telik. Emiatt gondolom, hogy a siker mindig valamennyire váratlanul ért, és azt hiszem, ez adta meg különleges ízét, zamatát, s ugyanakkor megmentett a nagyobb csalódástól, hiszen nem vártam el. Sőt, ha tovább görgetem a témát, az is lehet, hogy az "el nem várást" is azért fejlesztettem ki belső használatra, hogy öntudatlanul megóvjam magam a csalódástól... Efféle katarktikus érzésnek nevezném (utólag) azt az epizódot, amikor még általánosban magyar órán egyszuszra felmondtam a "Toldi" mind a 12 énekét, melyet tanárnőnk kérésére - mintegy kihívására - tanultam meg... Jó érzés volt, mintha magamat, kételyeimet győztem volna le! Vagy amikor a felnőtt esti rajzszakkörben mindenki előtt megdicsért a modell portréjáért - mintegy felfedezésként - a szakkörvezető festő, mint egyetlen (14 éves) gyereket... Hogy jobb, mint a felnőtteké...

   Más téren - pl. az érzelmek játszóterein - sem vártam el különösebb sikereket, mivelhogy a "szépség" mint olyan, nem is volt téma otthon. Ilyen irányú elismerésre nem emlékszem senkitől sem a családban, ezért majdhogynem súroltam magamban a "rút kiskacsa" státuszát... Senki sem tett ugyan rá célzást, egyszerűen nem volt téma! Gimnazista, majd egyetemista koromban fedeztem fel, hogy egy-két fiúra tettem bizonyos hatást, bár volt bennem halvány gyanú, hogy hamarosan rájönnek a tévedésükre...Talán ezért maradtam meg az óvatos, játékos flörtölésnél. 

   Találkozásom Gilbert-rel annyi véletlen összejátszásán alapult, hogy végül a sorsszerűség képét öltötte fel. Itt most nem is részletezem; amit felfedhetek belőle, már megírtam magyarul is, franciául is blogjaimon. Valóban sorsszerű lett, nagyon is intenzív 33 év, melynek intenzitása főleg neki köszönhető, jóban, rosszban. Voltak benne katarktikus pillanatok mindkét előjellel, nem mondhatom, hogy egyszer is unatkoztam volna! Fiam születése az egyik kiemelkedő esemény, mondanom sem kell. Nagy betegségek, a halállal szembesülés, majd szembenézés szintén ilyen sorsdöntő pillanat, mely után az ember nem egészen olyan lesz, mint addig volt.

3-4 évesen

2 hónap híján 78...