KATARZISaim

 

Ennyit még nem „vekengtem” egyetlen megadott témán sem. Mick három hete simán és elegánsan kezdte a sort előttünk, és azóta is csak egy - viccbe illő - iskolai jelenetként tudok gondolni az írásra, ahol én vagyok „Pistike”, a régi Lúdas Matyi egyik kedves figurája.

„A tanár dolgozatírás értékelése után mondja Pistikének. Másoltál fiam a padtársadéról. Egyes! Leülhetsz!” Valahogy így érzem magam most, amikor nekikezdek az én sorjázó katarzisaimnak, de nem találok rá jobb megoldást, mint Mick „felsorolós” módszere. Egy dolgot megígérek, én nem számozok, pedig nagyon vonz ez a kézenfekvő megoldás.

KATARZIS! Úgy szeretném azt érezni, hogy most csupa szép és felemelő érzések kezdenek el hömpölyögni elém, ehelyett sajnos inkább sorjáznak a szürke, komor és lehangoló, majd tragédiába hajló képek, képsorok. Elsőként Kurázsi mamát látom Kiss Manyi alakításában, még az ágyudörgést is hallani vélem a háttérből. Aztán bekúszik Hirosima és Nagaszaki földig rombolt látványa, amit nem felejtettek ki a tankönyveinkből, hogy el se felejthessük. Mégis megtörtént „kicsiben” a World Trade Center lerombolása 2001. szeptember 11-én. Épp túlóráztam akkori munkahelyemen, amikor az egyik takarító rohant fel a portáról, ahol a mini televízión már jöttek a képek New Yorkból az ikertornyok összeomlásáról, és fel tudom idézni a döbbenetünket. Hogy bármikor bármi megtörténhet, és a szomorúság letaglózó érzését az sem könnyíti, hogy mindez(ek) több ezer kilométerrel messzebb történt(ek) meg tőlünk. Sajnos minden igyekezetem ellenére sem tudom ellensúlyként megélni a katarzis pozitív élményeként felsorolható gyönyörű műalkotások látványát múzeumokban, könyvekben vagy prospektusok lapjain, vagy a zeneirodalom végeláthatatlanul sorolható gyönyörűbbnél gyönyörűbb melódiáit, amik persze sok-sok szép órát tettek ki leginkább a huszonéves korom tájékán.

Ha általános iskolai dolgozatként, netán érettségi tételként kellett volna megoldanom ezt a feladatot, könnyen meglehet hogy üres lapot adtam volna be. Most, majd  egy hónappal a téma megadása után is nehezen sikerült felszínre varázsolni az emlékeimet, és az is csak menet közben fog eldőlni, hogy mennyit fogok még ebből is „kicenzurázni”, mert azért nehezen szembesülünk utólag életünk katartikus eseményeivel, és talán egyik-másik nem is tartozik a nagy nyilvánosságra.

A múlt- és jelenidő helyes használatát nem sikerül(t) mindig jól eltalálnom, valójában nincs jelentősége.

Egyik-másik emlékemről már írtam is régebbi bejegyzéseimben, csak akkor más megközelítésből. Most kapcsolom őket az én katarzisaimhoz.

Négy éves korom tájékán elvesztettek. Egy vidámparki látogatásunk alkalmával elkeveredtem  bátyám és apukám mellől, és mivel hosszas keresgélés után sem találtam rájuk, elindultam hazafelé a Gyógyfürdőnél lévő villamosmegállóhoz, ahol egy rövid idő eltelte után a megállóhoz közeli, Simonyi úti rendőrőrsön találtam magam. Tudtam az otthoni telefonszámunkat, így nem túl sok idő után átadtak az apukámnak. (Emlékeim szerint az első filmszakadást itt éltem meg, ami életem során a későbbiekben sokszor fordult elő velem. Bárhogyis szeretném pontosan és végig visszaidézni a történteket, egy bizonyos pont után semmi nem jut eszembe. Az agy minden bizonnyal /törléssel/ védekezik az esetleges kellemetlen emlékekkel szemben.)

 

Első napom az általános iskolában a délutáni tanítási rendben indult. Az órát még nem ismertem, egyedül voltam otthon, valamikor dél körül hátamra vettem a hátitáskám, és futok a Timár utcán a szeptemberi meleg napfényben. Boldogság, ismeretlen izgalom, odaérek-e időben, s ki tudja még mi minden sűrűsödött össze ott pár percben. Csak a futás emléke maradt meg, és… (az azt követő filmszakadás.) Bízom benne, hogy odaértem becsengetésre.

Tavaszi szünet után Hajdúszoboszlóról a rokonoktól hazaérkezve a virágba borult cseresznye- és barack fák látványa a Timár utcai nyolc családnak otthont adó házsorunk udvarán. Ezt megelőzően rövid bóklászás a Hajdúszoboszlóról Debrecenbe vezető 4-es főút mellett virágzó pipacsmezőn. Édesapám leállította a Pannóniát, hogy begyalogolhassak a pipacsmező közepébe. Ott megállt az idő, belevesztem a pirosló pipacsmezőbe, ki tudja mennyi időre.

Ötödik osztályban úgy megtanultam úszni, hogy egyből a DVSC úszószakosztályában találtam magam rövid időn belül. Több versenyen is résztvettem, ahol minden alkalommal már a fejesugrás után halálközeli katarzis élményben volt részem a jéghideg vízben. Első gondolatom mindig az volt, nem áll-e le azonnal a szívem??? (Mindezek ellenére képtelen voltam rávenni magam, hogy a rajtot jelző sípszó előtt, mint a többiek, belecsobbanjak a vízbe legalább két-három másodpercre. Később sem tudtam megszokni a 22 fokosnál hidegebb vizet.)

Általános iskolai énekkaros próbáinkon a felső tagozat négy osztályának legjobb hangú gyerekei zsúfolódtak össze egy terembe. Itt igazán sok próbán éltem át - mai napig visszaidézhető - felemelő, akár katartikusnak is nevezhető pillanatot, melybe egyetlen disszonáns hang sem csúszott be. Különleges fellépésekről még sincsenek emlékeim, pedig biztosan többször is szerepeltünk együtt különféle ünnepségeken.  

Mandulaműtétem, és a gyógyulási folyamat alatti bevérzésem eseménye a sebész orvos (Rácz Kálmán) rendkívüli egyénisége miatt sorolódott be a katartikus élményeim sorába. Noha maga a műtét a nagynevű Debreceni Klinikán történt, minden annyira naturalista módon zajlott, hogy ma is döbbenten tudok csak visszaemlékezni rá. Kaló doktor úr a maga mázsás termetével, meleg barna szemeivel ugyan nagyon hasonlított az apámra, azért mégis volt bennem, a bátor gyermekben egy kis félsz. Nagy bőrkötényt viselt, kézenfogott és bevezetett egy látszólag minden sterilitást nélkülöző, műtőre semmiképp nem emlékeztető kicsiny helyiségbe, ahol két kis székre ültünk egymással szemben. Semmi asszisztencia, csak mi ketten. (???) A „tátsd ki a szád” után kaptam jobbról-balról egy-egy érzéstelenítő szurit, ami után a jobb mandulámat egy pillanat után lecsippentette, de a bal oldalival, mintha hosszasan ráncigálva sem tudott volna megbirkózni. Már erősen fogyott a türelmem, ömlött a vérem, és úgy éreztem magam, mint valami mészárszékben. (12 éves lehettem ekkor.) Egy nap után kaptam egy csésze üres húslevest. Életem legfinomabbja volt. Rá három napra újra találkoztunk, mert bevérzett a mandulám helye. A jelenet majdnem megismétlődött, csak most valami „szerszámmal” elégette a bevérzés helyét. A szag olyan volt, mint malacperzselésnél.

Két év ugrás az időben.

A számomra első, Hajdú Táncegyüttessel történő turném a régi jugoszláviai Skopjében 1968 nyarán történt. Öt évvel voltak a 63-as nagy földrengés után, a város még sok helyen őrizte a 6,1-es rengés ijesztő nyomait. Nemzetközi fesztiválon vettünk részt több ország részvételével, ahol egymást követően léptek fel a táncegyüttesek a nagy színházban. (Első teljes népitáncos évvel és tudással, 44 kilósan, elballagva a 8. osztályból, életem első külföldi útján.) Előttünk egy török együttes táncolt egy ízben, ahol egy - érzésem szerint - huszonéveiben járó fiú török harci díszben, fején turbánnal jött le a színpadról, ahol mi a takarásban már vártuk a sorunkat. Az a fiú úgy nézett rám mellettem elvonulva, hogy szinte megijedtem tőle, ahogy az azt követő napokban is, amikor véletlenszerűen újabb fellépéseknél ugyanazzal az izzó szempárral akadt össze a tekintetem.  Egy szabadprogramos napunkon én egyedül nézelődtem az óvárosban, amikor messziről megláttam ezt a fiút egy táncos társával. Gyorsan sarkon fordultam, és minden megfontolás nélkül a Vardar folyó hídja felé vettem az irányt, közben finoman vissza-visszanézve, hogy jönnek-e utánam? Jöttek. Már szinte futottam, a híd hosszúnak tűnt, és amikor már majdnem a túloldalon jártam és visszanéztem, csak az üres hidat láttam – emberek nélkül. Ki elől és mi elől futottam? Mitől féltem – de nagyon? Persze, így hetvenen felül már tudom a választ, de ott akkor honnan tudhattam volna? Aztán a nagy zárófogadáson, ahol a török táncegyüttes tagjai is részt vettek, készült rólunk közös kép, a fiún öltöny, rajtam strasszos pasztel zöld ruha, és címcsere után jöttek levelek is – sok-sok rajzolt szívecskével - a címemre Bursából. Mindezen megnyugtató történések ellenére sem tudott kiveszni az elmémből a félelemmel teli katarzisszerű érzés. A képet és leveleket persze őrzöm. (És sokszor jut eszembe a „reinkarnáció” eshetősége.)

Aztán jöttek még fesztiválok, táncosfiúk, levelek, újabb katarzisszerű érzések, majd a népitáncnak is vége lett egyszer pár év múlva.

Aztán jött egy 77-es esküvő, ahol úgy kellett visszafognom a könnyeimet, de a végén sikerült leküzdeni az érzést. Hát az is egy kis katarzis volt, mint ahogy a 79-es és 84-es szülésélmények is, amikből azért szívesen elengedném a fájdalomfaktort.

Innentől már csak úgy lazán sorolnám a pozitív és negatív előjelű katarzisélményeimet.

A Győri Balettnek fergeteges előadása volt úgy 30 éve Ravel Boleró című zenéjére a Debreceni Csokonai Színházban (standing ovation). Később ugyanott Verdi Don Carlosa, Bartók Kék szakállúja, később a Hajdú Táncegyüttes 60. majd 65. jubileumi nagyműsora és még jónéhány felejthetetlen előadás, ahol a zene, az énekhang és tánc okozott ma is visszaidézhető katartikus pillanatokat.

2004 karácsony táján édesanyám halála előtt három héttel fél lábbal már átkelt a másik dimenzióba, de valami vagy valaki visszahúzta. Szívfájdító volt mindkettőnknek az a pár mondata, ami akkor elhangzott tőle.

2015-ben a kaputelefon csöngése után egy férfihang szólt bele a kagylóba. „Helyszínelő rendőrség, szeretnénk felmenni.” A felérkezésük utáni pár perc felért nekem egy lórúgással.

2017-ben a vastagbél daganatot diagnosztizáló leletem a tükrözést végző orvostól személyesen kaptam kézbe. Azonnal közölte, hogy ebből meg kell gyógyulnom. Elhittem neki, mégis megdöbbentő hatást tett rám a pozitív szó elolvasása a leletből. Ezt csak az tudja átérezni, aki velem hasonlóan ugyanígy olvasta a saját leletét. Kívánnám, hogy ne kelljen senkinek ilyet olvasnia.

Igen, ahogy írtam fentebb, lesznek elhallgatott katarzisaim, amiktől ma is erősebben ver a szívem. Igyekszem ezekre minél kevesebbet gondolni. Az élet azonban egy nagy-nagy hullámvasút mindenkinek.

A végére hagytam egy igazán gyönyörű emlékképemet, hogy pozitív katarzissal zárjam a sort.

2019-ben általános iskolás barátnőm kedves meghívására Kanadába utaztunk - amszterdami átszállással. Mivel szeretek mindig ablaknál ülni a repülőn, most is oda szólt a jegyem. Már javában a felhők fölött repültünk, épp belemélyedtem egy kellemes mozifilm nézésébe, amikor a hátam mögötti ülésről jött a figyelmeztetés: Grönland fölött repülünk! Kinézve az ablakon egy csodavilág tárult elém. Én aki nagyon nem szeretem a telet, a hideget, a jeget, hosszú percekig megbabonázva néztem az alattunk feltáruló jégvilágra, a jéghegyek közötti apróbb gleccserekre. A szikrázó napfény csak fokozta a látványt.

Idén szeptemberben aztán újra megtapasztalhattam a repülés számomra katartikus élményét. Csak most – egy röpke pillanatra – átfutott a gondolataimon a múlékonyság halvány kételye: vajon lesz-e még egyszer hasonló érzésem? Ki tudja? Jobb, ha nem fürkésszük a jövőt.