Változott-e valami?...

    Régóta szerettem volna írni a témáról. Ági egyik legutóbbi bejegyzése utalt rá épp akkoriban, ezért javasoltam neki, hogy esetleg legyen belőle közös téma, hogy megtudhassuk, mi túlélők, ki milyen tanulságot vonna le belőle. Voltak, akik azonnal elzárkóztak az ötlettől, mondván, hogy kár visszatérni rá, túl fájdalmas időszak volt, még álmukban se jöjjön vissza! Már-már azt hittem, hogy nem lesz belőle közös fejezet, pedig az mindig jó alkalom az emlékezésre, az  elgondolkodásra. Mick, szokás szerint kimozdított bennünket a kezdés körülményes pontjáról.

   A járvány felbukkanását eleinte  -  még Kínában  -  szinte kíváncsian kísértük, el se képzelve, hogy olyan gyorsan elárasztja majd az egész világot és annyi áldozatot követel. Mindenkit készületlenül ért. A hivatalos szervek, hogy tanácstalanságukat leplezzék és megmutassák, hogy a helyzet magaslatán vannak, mindenféle bizottságot neveztek ki, a sok szakértő eleinte néha egymás lábát tiporta (persze, biztosat senki sem tudhatott!). Itt, Franciaországban 2020. januárja körül derült ki, hogy nincs elegendő maszk raktáron (ami volt, már elavultnak (?) nyilváníttatott, mert évtizedek óta porosodott raktáron... Leváltották az egészségügy minisztert, megrohamozták a kínai maszk-gyártókat (ők reagáltak leggyorsabban), a kórházaknak se volt elég belőle, házilag készíthető szabásminták árasztották el a Netet (legcélszerűbbnek melltartó és férfigatya ügyes és gyors átszabása bizonyult!...) Divat lett sajátkezűleg készült csinos, mosható maszkot ajándékozni (én is kaptam párat : itt és most bevallhatom, egyet se hordtam).

   A gyors visszatekintésre jó segítséget jelentenek blogjaim bejegyzései. Az első riasztó jel február végén ért : a szobám egyik redőnye óriási zajjal leszakadt. Mintha csak az életemre húztam volna le, két évig kellett várnia a javításra. Március közepétől megismerkedtünk a karanténnal. Az első majd 2 hónapig tartott. Nehéz volt megszokni a korlátozásokat  -  ne feledjük, hogy akkoriban a vakcina gondolatban sem volt jelen!  -  és főleg a perspektíva hiányát. Nem tudtuk, meddig fog tartani. Itt május közepe táján kezdték nagyon fokozatosan feloldani. Kinyíltak a boltok, vendéglők. Esténként a párizsiak a Szajna partján táncoltak.

   A  nyár viszonylag gondtalanul telt el, augusztusban M.o-on jártunk. Október végén újra támadott a Covid, ismét karantén következett. Kezdtünk a Karácsony és a Szilveszter miatt aggódni : láthatjuk-e egymást az év végén? Végül mégis sikerült és bevallom, nem tudtam magam megtartóztatni, hogy ne szorítsam magamhoz a gyerekeket, ahányszor csak tehettem!

   Egyes üzletek nagy megszorításokkal kinyíltak november végén. Az emberekben tetőzni kezdett a tűréshatár. Egyesek lázadoztak, mások letargiába süllyednek : főleg az egyedül élő öregek és fiatalok szenvedték meg az elszigeteltséget.

   2020. decemberében, 2021. januárjában óriási elővigyázatossággal elkezdődtek az oltások. Először a legveszélyeztettebbeket, az öregeket az otthonokban, közülük is az önkénteseket, miután a vagy 60 oldalas kísérő szabályzaton átrágta magát az otthon vezetője. Emlékszem, nagyon lassan érkeztek a titkos helyen tárolt szállítmányok, eleinte rendőrjárőr kíséretében! Korosztályonként, egészségi állapot szerint csurrant-cseppent belőle.

   A közvélemény nagy nyomására ki kellett nyitni a könyvesboltokat, színház, mozi, éttermek egyelőre zárva maradtak. Még azok is reklamálták, akik egy könyvnek se jutottak a végére 1 év alatt... A karantént felváltotta lassanként (körzetenként) a kijárási tilalom 18 órától. Olyan bonyolultan szervezték meg, hogy végül senki sem értette, mit tehet, mit nem. Márciusban végre megkaptam az első oltást, májusban pedig először mehettünk el egy vendéglőbe és moziba! 

   A 2022-es év elhozta végre a szabadulást. Évente azért egyszer-kétszer felveszem az oltást (mindig is ingyenes volt és beadják a gyógyszertárban is), tekintettel mindenféle nyavalyámra. Hogy bezárult-e a két év zárójele és visszatértünk-e maradandó változások nélkül a járvány előtti bőrünkbe, ez a kérdés már menet közben is érdekelt.

   Már az elején felvetették egyesek a nagy megrázkódtatások sodrában : lehetetlen, hogy az emberek ne tanuljanak ebből az egyedi, nagy próbára tevő tapasztalatból! Itt a soha vissza nem térő alkalom, hogy megszülessen az új, humánusabb, tudatosabb, jobban megszervezett társadalom, ahol nagyobb szerepet kap a szolidaritás és még a természetvédelem is... Nem voltak kevesen, akik a természet, esetleg egy isten haragjának, büntetésének tulajdonították a világméretű eseményt, hiszen az ember nagyon messzire elment az egyéni szabadság korlátainak feszegetésében. Ideje lenni visszamenni egy kis alázathoz! Mihelyt túl leszünk rajta, ez lesz az első gondunk!

   Azóta nagyjából eltelt 3 év, és minden visszatér lassan a régi kerékvágásba. Azaz, számomra nem egészen. Embertelenül nehéz volt megszoknom a mozgáskorlátozást. Még ha nem is jártam el túl gyakran hazulról, annak tudata, hogy nem mehetek, elviselhetetlenül nehéz volt! Aztán beletör(őd)tem. Most meg már az a baj, hogy alig lehet elcsábítani odúmból a szabad levegőre...

   Ami pedig a puszilkodást, ölelkezést, kézfogást illeti, minden a régi! Egyesek megpróbálták fenntartani a kézfogás helyett öklük, esetleg könyökük számomra elfogadhatatlan, végtelenül groteszk és nevetséges összeérintését, de akkor inkább a semmi! Puszilkodáshoz némelyek engedélyt kérnek.