A mindig-gyermek

Először azt gondoltam, hogy na, ehhez a témához én nem tudok mit írni! Aztán kiderült, hogy a legjobb időszak van hozzá, magától kínálja a rátalálást arra a bennem megbúvó gyermekre: Én még most is várom a Mikulást! Igen, várom, az örömet, a meglepetést, a titkot. És ahogy visszagondolok a számos eltelt évre, azt hiszem, hogy nem is hagyott cserben sose. Vagy úgy, hogy én kaptam ajándékot, vagy pedig én csempészhettem azt oda valakinek az ő nevében. Mindkét esetben az a gyermek ujjongott bennem.

Nem volt ez másképp idén sem. Két hete, pénteken délután, Mikulás napján, mentem a szokásos, minden heti irodai szolgálatra. Az íróasztal közepén az ugyancsak szokásos papír az aktuális tudnivalókkal, teendőkkel, és a papírra téve ott mosolyog rám egy kicsi csokimikulás! Tavaly még nem volt, tavalyelőtt sem, most valahogy idetalált. És a gyermek feléledt! Megmelegedett a szíve, és a világért sem rontotta volna el a játékot... (a belül lévő, bölcs gyermekek már csak ilyenek)
A válasz-papíron az elintézettek felsorolása alatt csak ennyi állt: És én se maradtam Mikulás nélkül! :)

A gyermek pedig, ott bent, most már a karácsonyt várja, a varázst. A nemisszámítottamrá-telefont vagy emailt, Messenger-üzenetet... De a meglepetés most egészen hagyományos formában érkezett: tegnap: egy karácsonyi képeslapot kaptam! Amikor kivettem a levélszekrényből, azt hittem először, valami reklám, hiszen ilyent már évek óta nem láttam. Aztán nagyon törni kellett a fejemet az aláírt két keresztnéven, de csak sikerült rájönni, kik ők. Ma este majd fölhívom őket, mert a válasz postán már nem érne oda. 

És a gyermek tudja, hogy neki nem szabad fölnőnie, mert még most is helye és feladata van, legalábbis ilyen tájban biztosan.

(Ui. Úgy harminc évvel ezelőtt egy professzor asszonytól azt tanultam, hogy csak a porban játszó kölykeket hívjuk gyerekeknek, minden más kontextusban gyermeknek nevezzük. Hát, ezért voltam ilyen választékos.)