Akartam vagy nem akartam?

Kezdjük azzal, hogy mi is az a megfelelés? Az értelmező szótár azt mondja: 

megfelelés főnév
Általában a megfelel igével kifejezett cselekvés, megnyilatkozás, ill. jelenség, állapot.
- az a tény, hogy valaki, valami megfelel valakinek, valaminek, valamely kívánalomnak, követelménynek;
- valaminek, valamire való alkalmasság;
- valaminek a teljesítése, végrehajtása. 

Mindig meg kellett felelni valakinek és valaminek. Akkor is, amikor az ember még annyira gyerek volt, hogy ezt észre se vette, csak igyekezett úgy teljesíteni a kötelességét, hogy elégedettek legyenek vele. Mert a megfelelés és az elégedettség együtt járt – kétoldali, egymással összefüggő fogalom: ha teljesítem valaki követelményét, ő elégedett lesz. Eleinte még az iskolai értékelések közt is voltak olyan szöveges "osztályzatok", hogy megfelelt, jól megfelelt, stb.  Követelmények voltak, a vonalat így kanyarítsd, szótagolva olvass, háromnegyed nyolcra érj be, ne sutyorogj a padtársaddal, és még sok más is, aminek meg kellett felelni, ez nem volt kérdés. Ééés... ekkor még csak elsősök voltunk! 😊

Ami engem illet, nem emlékszem, előfordult-e, hogy szántszándékkal fellázadtam és megkötöttem volna magamat, hogy márpedig én ezt nem csinálom, nem teljesítem. Később is inkább a képesség hiánya okozta a nem-megfelelésemet. Például hogy tornaórán csak a kötélmászásra voltam képes, a rúdra egyszerűen nem tudtam felmászni. Magdi néni csak legyintett és pár reménytelen próbálkozás(om) után belement, hogy csak a kötélen teljesítsem a gyengécske osztályzathoz elegendőt.

Az egyetemi órák némelyikére még ennyi idő múltán is hidegrázósan emlékszem vissza, például a politikai gazdaságtan szemináriumra, ahol muszáj volt minden alkalommal valamit hozzászólni. A tanár (aki nem is tanár volt, hanem egy gyár vezérigazgatója) elvárta az "aktivitást", képes volt megbuktatni aztán vizsgán a passzív hallgatót. Sose felejtem el azt a kínlódást, ahogyan óra alatt  rettenetes fejtöréssel próbáltam valamit, bármit kigondolni,  kiizzadni, amivel megnyilvánulhatnék, csak azért, hogy végre már mondjak én is valamit, miközben az anyag lényegéről se volt sok fogalmam. Mert ahhoz, hogy a szemesztert elvégezzem, meg kellett felelni a tanár heppjének, hát mire mentem volna az öntudatos keménykedéssel? Akkor is kénytelen voltam megfelelni, ha világosan tudtam, hogy nekem a két humán szakommal a jószagú életben nem lesz semmi szükségem se a kapitalizmus, se a szocializmus politikai gazdaságtanára (ez volt a két félév anyaga).

Aztán telt-múlt az idő, elmúlt az ifjúság, és abban a bizonyos nagybetűs életben is folyton meg kellett felelni valakinek és valaminek, akár akartam, akár nem.  És ez így megy az idők végezetéig, akár bevalljuk, akár nem.