Gyerekkoromból egy nagy büszkeségemre emlékszem élénken. 1956-ban nyolcéves voltam. A forradalom idején és az azt követő hetekben hiánycikk lett a kenyér, aztán hamarosan a liszt is. Így tehát amikor újra megjelent a boltokban a liszt, rövid ideig korlátozták a mennyiséget, azaz egy vevő maximum öt kilót vásárolhatott. A hozzánk közeli kis boltba engem is elküldtek, beálltam a vevők közé a sorba, aztán az ismerős közértes asszony belerakta a nagy necchálós szatyromba az öt kiló lisztet. Máig emlékszem az érzésre, ahogy baktattam az utcákon hazafelé, kezemben az ötkilós teherrel, és nagyon-nagyon büszke voltam: öt kilót viszek, micsoda teljesítmény! Sőt, ha a saját fizikai és teherbíró képességemre gondoltam, egy darabig még ez volt számomra az etalon, tudtam, hogy annyira erős vagyok, hogy elbírok öt kilót! 😊
Felnőttként nem jellemző rám a büszkeség, legalábbis az olyanfajta elégedettség, amit már lehetne büszkeségnek nevezni. És hogy nehezítésül társítsunk egymáshoz fogalmakat: a büszkeséggel, elégedettséggel összefügg a dicséret is, vagyis az ellenkező irányból kapott visszajelzés az esetlegesen büszkeségre okot adó teljesítményre. Ha még tudjátok követni, akkor megjegyzem, hogy korábban a dicséret témánál már leírtam, mennyire fura viszonyban vagyok én a kapott dicsérettel, nevezetesen, nem szeretem hallani. Valószínűleg ezért nem tudok említeni nagyobb büszkeséget későbbi életemből. Viszont ha már felnőttkor, akkor elmondom: büszke vagyok arra, hogy ahhoz képest, mennyire későn kezdtem el önállóan főzni és sütni, tulajdonképpen pikk-pakk gyorsan belejöttem. Negyvenes éveim vége felé állt elő a helyzet, hogy kénytelen voltam elkezdeni rendszeresen főzni, addig is tudtam persze elkészíteni bizonyos ételeket, palacsintát például sütöttem bármikor bármennyit már tizenéves korom óta, valamint savanyú tojást is percek alatt megfőztem, ha nem volt ebéd, amikor hazaértem a gimiből. De például berántani egy főzeléket, azt addig még soha nem próbáltam. És akkor egyik napról a másikra saját elhatározásból elkezdtem főzni, és sikerült. Egyedül a selejtes tejbegrízre emlékszem, aminek betonszerű állaga lett és úgy ment a kukába, ahogy volt, mert fogalmam sem volt az arányokról. Minden egyéb jól sikerült mindig, olyannyira, hogy Anyu, akinek eleinte erős kétségei voltak a vállalkozás sikerét illetően, mindig úgy értékelte az étel minőségét, hogy „nagyon finom, komolyan mondom, én se tudtam volna jobban megcsinálni!” Így bizony azóta is előfordul, hogy igenis elégedett vagyok, ha jól sikerül az étel, és ezt nevezhetjük akár büszkeségnek is. 😊
5 megjegyzés:
A darakása (tejbegríz) tényleg fura arányokkal van megáldva. 1 l tejhez csak 10 deka dara kell.
Nagyon ügyes és erős voltál, hogy elbírtad az öt kilót. Nekem is pont öt kilót kellett hozni a hentestől, hogy elég kiegészítés legyen a készülő kolbászhoz. Hát, én sírva-ríva, öt percenként letettem a tápai szatyrot az aszfaltra. Alig bírtam el vele. Te büszke lehetsz magadra az biztos!
Ági, kicsit "lelőtted" a mondanivalómat (büszkeség, dícséret, elbújás egy egérlyukba...), de úgy kell nekem, miért vártam vele? Igy most már igyekeznem kell, hogy más látószöget keressek, hogy ne "kopírozzalak", ahogy annak idején mondtuk az iskolában, s ahogy franciául most is mondják (copier - másolni)!
Amire pedig tényleg büszke lehetsz - a főzésen kívül - az a barkácsoló, szabó-varró tehetséged, nem feledkezve meg az írásról, a stílusérzékről és nem utolsó sorban humorérzékedről, amit én közelebbről is élvezhettem!
Köszönöm, Rózsa, bár amit felsorolsz, az mind örökség, adottság, nem az én érdemem.
Kopírozz csak bátran, ugyanabból a szemszögből is másképp írjuk ugyanazt.
És tényleg, kopíroz, így mondtuk a másolást! Azóta se nagyon hallottam ezt a szót.
Főzni élmény, ha sikerül és el is fogy az étel, tényleges a visszajelzés. :) Nekem is elégtétel, megértelek.
(off: szeretnék írni a témában, de pici időre van még szükségem, idejutok a napokban, amikor már nem csapnak össze a fejem fökött a hullámok /pedig szeretk úszni 😂/ )
rhumel
Megjegyzés küldése