Egyfelé vagy sokfelé

A figyelem – pontosabban a mi figyelmünk gyerekkorunkban, mire és mennyire tudtunk koncentrálni, hogyan változott ez később (ha változott). Csak azért idézem fel így még a szöveg megfogalmazása előtt a feladatot, hogy el ne felejtsem, mi is a kiírás, mert az engem is köt, még akkor is, ha saját magam tűztem ki magunk elé. Ki tartsa magát hozzá, ha már én sem, ugyebár?

Amikor kisiskolás voltam, még nem kellett a figyelmemet sokfelé megosztani. A legeslegelején voltak a sorminták, a kedvenceim! Manapság az óvodásoknak adnak fejlesztő feladatokként sorminta rajzolást, amivel egyre szebb alkotásokat tudnak létrehozni a kicsik. Hol voltak ehhez képest a mi sormintáink! Nekünk az első osztályban a legprimitívebb formákat kellett sorminta gyanánt rajzolnunk, de nem öncélú játszadozás volt ez sem, hanem ezek az egyszerű alakzatok alapozták meg a betűírást. Félkörív lentről, félkörív fentről, vonal balra dőlve, vonal jobbra dőlve, és így tovább, csupa olyan forma, melyekből majd a nyomtatott betűk jobban kialakíthatók lesznek, ha már begyakoroltuk a betűk részeinek alakját. Nagyon élveztem a sormintákat, ma is látom lelki szemeim előtt azokat a színes sormintákat és fel tudom idézni azoknak a meleg szeptemberi délutánoknak a hangulatát, amikor a teraszon ültem és rajzoltam a vonalakat, sűrűn váltogatva a piros, kék, zöld ceruzát, hogy minél mutatósabb legyen az a sor. Ilyenkor csak arra figyeltem, nem érdekelt semmi más, és legszívesebben a füzet egész oldalát telerajzoltam volna sormintával.

Amikor aztán megtanultunk írni, a házi feladat elkészítéséhez nagyon kellett figyelni, de a tartalmán kívül a külalakjára is. Eleinte csak ceruzával írtunk, és volt valami tilalom a radírozásról is, bár nem hiszem, hogy a ceruzás írást nem lett volna szabad radírozással javítani. Viszont hamarosan már töltőtollal írtunk (tintásüveg, tollszár, tollhegy, törlő, mai fülnek ismeretlen és elképzelhetetlen...), azt aztán tényleg nem volt szabad radírozni. De az esetleg totálisan vállalhatatlan kinézetű füzetlapot se volt szabad kitépni, jaj, az főbenjáró vétek lett volna! Hogy is éltük túl, szinte hihetetlen, nem? :)) Szóval, a külalak volt a nagy mumus, mert nem elég, hogy a betűalakításra nagyon kellett figyelnem, de még a kinézetre is, hogy az egész mű megfeleljen Gizi néni vagy Lici néni elvárásainak. Ebből az lett, hogy első-másodikban (=Gizi néni) általában ötös volt a külalakja a házi feladataimnak, harmadik-negyedikben (=Lici néni) általában négyes.

Később egyre több mindenfélére kellett figyelni az iskolában ahhoz, hogy megértsem és meg is jegyezzem, amit magyaráz a tanár, meg persze arra is, hogy mit ad fel házi feladatnak. Ahogy teltek az évek, egyre több lett a tanulnivaló otthon is, bizonyos tárgyakból nehezebben ment a tanulás, legalábbis lassabban sikerült végezni a holnapra feladott leckével. Anyu mindig arra próbált rávenni, hogy hangosan olvassam a leckét, szerinte úgy jobban tudok figyelni arra, amit olvasok, de nekem ez nem vált be, bár többször is megpróbáltam. Ha hangosan olvastam a szöveget, akkor még kevésbé tudtam odafigyelni, valószínűleg a saját hangom vonta el a figyelmemet.

Ha nem tanulás céljából, hanem saját érdeklődésemtől vezetve olvastam, akkor bezzeg semmi sem vonta el a figyelmemet. Valóban ott voltam a Dnyeper jegén a farkasok elől menekülőkkel, a bondavölgyi szénbányában, a Mississippin úszó tutajon, néztem a szikla tetejéről a vonuló török hadat a kerengő dervisekkel, ott ültem Matula bácsi kunyhója előtt, láttam magam körül az észak-franciaországi bányászvároska szürkeségét, egyszóval, minden olvasmányom helyszínén teljes figyelmemmel voltam jelen és részese voltam a cselekménynek. És ezek a helyszínek, valamint a többi olvasott regény hangulata is ugyanúgy jelenik meg a fejemben ma is, ahogy akkoriban átéltem olvasás közben.

Szegeden az egyetemi évek alatt aztán már rengeteg figyelemelterelő tényezőt kellett leküzdeni az előadásokon és kollégiumban is. Nagyon sokat számított, ki mellé, vagy kinek a közelébe ül le az ember egy előadóteremben – már persze ha volt a csoportban egy mókamester. Hát... a miénkben volt ilyen, Miki, aki bármikor, bármit képes volt viccre fordítani. Az ő közelébe kerülni egy évfolyamelőadáson az Auditórium Maximumban egyenlő volt a teljes széteséssel, mert előbb-utóbb mondott valamit. Súgva, de mondott. És mint tudjuk, nevetést visszafojtani rettentően nehéz, illetve a szűk környezetre is azonnal átterjed még a visszafojtott kuncogás is. Ilyen körülmények között figyelni reménytelen próbálkozás. De nem kellett ahhoz Miki sem, hogy például egy teljesen elvarázsolt tanárnak a követhetetlen fejtegetéseire figyelni tudtam volna, ilyenkor születtek a vékony átütőpapírra rajzolt karikatúráim. Nagy megpróbáltatás volt figyelni, ha nem is értettem, meg hát igazából nem is érdekelt.

A kollégiumban összesen nyolcan laktunk egy két helyiségre osztott szobában, tehát négyen voltunk szorosabban egy légtérben. Ott hasalva / heverve / fetrengve az ágyon, vagy ülve a tanulóhelyiségben nagyon erősen kellett összpontosítanom a tanulandóra vagy olvasandóra, amikor körülöttem az egyik lány lelkizik a másikkal, a harmadik zörgő medicin-rollerrel gurigázza magát a padlón hasizomfejlesztés céljából, ketten meg a szomszéd szobában kiabálnak, és a tanulóban is hallgatnak valami lemezről egy éppen divatos slágert, merhogy valami okból a mi szobánknak ítélték oda abban a tanévben az emelet egyetlen lemezjátszóját. Ilyen körülmények között persze megtanultam figyelni bármilyen olvasmányra, olyanra is, amit nem kedvtelésből vettem a kezembe – márpedig mindkét szakomból kifolyólag sok-sokezer oldalnyi volt a kötelezően elolvasandó szépirodalom is egy tanévre, és akkor még a tananyagot és a szakirodalmat nem is említettem. Később a munkahelyen is hasznát vettem ennek a szerzett képességnek, hiszen tudjuk, hogy a munkahely sem feltétlenül a csend világa, ahol mindig zavartalanul lehet egy dologra figyelni. Persze ez a többi ott dolgozótól és főleg a közvetlen szobatársaktól függött, de én általában ki tudtam zárni a külvilágot, ha valamire nagyon kellett figyelnem.

Mostanra egészen furcsa helyzet állt elő. A Z-generáció tagjairól mondják, hogy egyszerre többféle tevékenységet tudnak űzni és egy időben többfelé képesek figyelni. Nos, én koromnál fogva csak boomer lehetek, ennek ellenére az utóbbi években azt a Z-generációs jellemzőt figyelem meg magamon, hogy egyszerre tudok legalább háromféle irányban is figyelni. Telefonon beszélek, közben megy valami a tévében – felületesen odafigyelek, fel is fogom a cselekményt –, és mindezekkel egy időben a képernyőn nézek, keresek, megtalálok, olvasok, értelmezek valamit, és meg is jegyzem. Mindenesetre a figyelmem nem úgy szóródik szét sokfelé, hogy egyik irányban sem ér semmit, hanem tulajdonképpen minden irányban működik. Hogy ez jó-e az agyamnak, fogalmam sincs, de az tény, hogy amikor aztán valami okból csak egyfelé kell figyelnem, tehát már minden mást kikapcsoltam és elkezdek nézni egy tévéműsort, akkor egy ideig kifejezett hiányérzetem van és szinte szenvedek tőle, mire megszokom az egyetlen irányba figyelést.