Amikor megláttam az új témát, arra gondoltam, ezt mondandó híján most kihagyom. (amúgy meg sűrű-unokás hetek vannak mögöttünk, sőt lesznek is még, ha lenne is miről beszámolnom, se lenne rá idő.)
Azért ide-idenéztem, olvasni, Mick hátha megírta már a saját bejegyzését. 😉
Meg közben elgondolkodtam...Mert a mostani önmagam úgy véli, tulajdonképpen semmi érdemlegesre nem vágytam az életem során. Tárgyakra, dolgokra, a kézzel foghatókra, nagyjából igaz is:
De mikor kisgyerek voltam? Vagy kamasz?
Próbálom magam visszarepíteni az időben. Bizony, mennyire, de mennyire szerettem volna egy testvért. (tulajdonképpen igazából egy bátyra vágytam, de hamar rájöttem, már nem lehetséges🤭) Szóval egy öcsit kértem. Ahogy abban a régi dalban - "én egy kis öcsit kérek szülinapra, ha jó leszek, apu meg is adja".
Az emberben milyen mélyen és kitörölhetetlenül maradnak meg pillanatok! Emlékszem, 4-5 éves lehettem, s mint annyiszor, mentem kézenfogva Apával, őt beteghez hívták, én meg annyira szerettem vele menni. A téma a testvérke volt. Apa elmagyarázta, hogy miért ne várjak rá. Mert nagyon-nagyon kockázatos lenne anyukámnak, és az a fontos hogy ő legyen jól, ne kerüljön veszélybe (Jóval később tudtam meg, hogy az én életem, az én megszületésem is majdnem az ő életébe került....). A szavakat pontosan nem tudom felidézni, csak a helyzetet, s hogy Apa okos magyarázata nyomán örökre megértettem, mi a különbség szív és ész, vágy és valóság között, mi az, ami egy fontos, lényeges kérdést eldönthet. Többé sosem gondoltam arra, milyen jó lenne, ha nekem is lenne testvérem. A "többé sose", ez persze addig igaz, míg 40 évesen árván maradtam. Akkor nagyon hiányzott egy öcsi.
Az én drága kis Mikim, az unokatestvérem azért pótolta az édestestvért, sajnos oly rövid ideig. 21 évesen vitte el a kór...
Ide kapcsolódik kicsit az a szörnyű emlékem, mikor meglestem a karácsonyi ajándékot. Egy fiú babát kértem, meg is találtam a cserépkályha mögé rejtve, egy égszinkék dobozban. A fa alatt aztán úgy kellett tennem, mintha nagyon megörülnék neki. Pedig egy életre megtanultam, mennyire rossz a leskelődés, az effajta kíváncsiság.
Iskolás koromból nem jut eszembe semmi komolyabb, amire vágytam volna. Elszakítva a szüleimtől, őket nélkülözve, rájuk várva más nem számított, csak hogy végre hazajöjjenek és újra együtt legyünk.
Gimis koromban szerettem volna egyszer Görögországba utazni, meg Chilét látni, de ez utóbbi az akkori lehetőségeimhez képest elérhetetlennek tűnt. Mostanra már tudom, Neruda meg a dél-amerikai népzene imádat miatt gondoltam epedve Chilére. (Nyilván Allende, meg az akkori események is közrejátszottak, éppen nagyon forrófejű, lázadozó és "világmegváltó" voltam, ahogy egy 16-17 éveshez illik. 😉)
Aztán jött a felnőtt kor, a nagy örömök és szépséges szép érzések ideje. Vágyakoznom nem is kellett igazán, boldogság, anyaság, családi örömök között teltek az évek.
A szüleimmel azért mindig, újra és újra visszaemlékeztünk, visszavágytunk Algériába, a tengerhez főleg. Ez örökre megmaradt bennem, de mára már le is írhatom, ez sohase fog teljesülni.
Viszont a tengert újra láthattam Algéria óta, hála sorsnak, nem is egyszer, hanem sokszor. Igaz 68 és 97 között csak ábrándoztam a Földközi tengerről, hallani véltem álmaimban a zúgását, éreztem a bőrömön a sós cseppeket, gondolatban újra meg újra beleúsztam a skikdai strandon a hatalmas hullámokba....
A gyerekekkel aztán végre igaziból eljutottunk a spanyol partokra, később Korfu szigetét is bebarangoltuk, láttam a tengert Törökországban, Franciaországban, a tunéziai utazás meg külön élmény volt mert kicsit azért algériai hangulatot adott, és egy csodálatos úton pedig végighajóztuk az én kedves Földközimet.
Hogy mostanság mire vágyom? Egészségre. Mindünkére.
Ha az van, még ha a kornak megfelelően kicsit ingatag, viszonylagos is, akkor minden jól van.
(Utóirat: * A címet az újra szó miatt választottam. Újra látni Algériát, a tengert....
Eredetileg ez egy dal refrénje, a 70-es évek fiatal dalosainak találkozójáról. Dinnyés Jóska azóta már fentről énekli: "Újra meg újra, együtt hajolva, átölelve, felemelve jutunk előre, újra." - úgy legyen, még sokáig. A családban, meg itt a közös blogban. Ez is egy vágy, ugye?!🤗
5 megjegyzés:
Rhumel, milyen jó vágyakra találtál rá! Én is oda, a tengerhez, Korfura és Várna, ott is jó lenne újra. Hatvan éve vagyunk együtt a férjemmel, mostanában szedegetjük elő, mit lenne jó újra látni.
Szépen leírtad, hitelesen, mindannyiunk vágyait.
Pár napja, álmatlan óráimban elgondolkodtam, miről is írhatnék az új témához. Tele voltam "írhatnékkal", de egyetlen emlék se jött elő a "vágyak" címszó alatt...
Amint elolvastam a te bejegyzésed, kicsit megnyugodtam, mert kb. én is ugyanezt írhattam volna! Nemcsak én vagyok hát ezzel így, hogy elégedett, boldog gyerek- és kamaszkorra emlékezem vissza, anélkül, hogy lettek volna vágyaim... Most már cak azt kell kiderítenem, vajon miért...
Kedves by zenjebil: úgy látszik ez az elmúlt pár nap Algériáról, az algériai emlékekről szólt. A *Fb-on van egy csoport, ott is a napokban "találkoztam" valakivel, aki az ősszel készül visszatérni. 1969-től Quelmában, Biskrában dolgozott az édesapja. Anyukája emlékezett az én apámra. Ő is kiment másodszorra is, mint az én szüleim. Néha viccesen beigazolódik a mondás, hogy kicsi a világ. Rózsával is talán Constantine kapcsán ismerkedtünk meg, sok évvel ezelőtt. Az *"Algériában voltunk gyerekek"-ben pedig kiderült egyik tagról, hogy kedves gimis barátnőmmel járt általánosba.
Egyébként a nicke-neved ismerem,😉 Tamkónál szoktalak "látni", de nem tudtam eddig, hogy Algériában születtél.
A spanyol emléked nagyon hasonlóan velem is megtörtént. Harminc évvel azután, hogy utoljára láttam Algériát, egy autós úton Spanyolország felé megálltunk (még Dél-Franciaországban, nagyon közel a tengerparthoz) éjszakára. A parkolóban, az autóból kiszállva leírhatatlan érzések árasztottak el. Újra éreztem azt a komplex valamit, a növények illatát, a fojtott, száraz és mégis fullasztó koraesti levegőt, a tenger közelségét, a varázslatos, lilás-rózsaszínes esti fényeket,...összeszorult a torkom, a szíven kalapált össze-vissza. Csodálatos, de mélyen szomorú pillanat volt, még csak 40 éves múltam, s akkor döbbentem rá, milyen hihetetlen tud lenni az emlékezés. Váratlanul tör ránk, egyy illat, egy apró részlet nyomán. Velünk szinte egyszerre egy másik család is épp a motelbe tartott. TUDTAM, éreztem, mit fogok hallani. Az anya még odaszólt a gyerekének az autójukhoz, franciául, azzal a soha el nem felejthető kiejtéssel. Alig tudtam elfojtani a sírást,a gyerekeknek még nagyon nehéz lett volna megmagyaráznom hogy épp időutazáson vagyok "fejben"😊.
Elnézést a hosszúságért, nem tudtam magamban tartani.Ha esetleg reagálnál, de nem itt a freemail-en ugyanígy rhumel vagyok.
Érdekes dolog az ember "tengerimádata". Most, hogy megint újraolvastam a soraidat, döbbentem rá, hogy a Földközi tengert négy oldaláról is megismerhettem. Tunéziánál, Olaszországnál, Spanyolországnál és Görögországnál. Úsztam a Fekete tengerben is, és bokáig az Északi tengerbe is bemerészkedtem. Mégis a víz selymességét a legjobban a Balatonban éreztem és szerettem.
Az egyke gyermek testvér utáni vágyakozásáról sokszor hallottam az iskolában, de hozzászólni - megértés híján - soha nem szóltam. Megérteni is talán középkorú felnőttként kezdtem az érzést, amikor a gyermekeim már nem voltak a közelemben, és én időnként épp egyedül éltem. Azt az érdekes magányféleséget tudom elképzelni az egykék magányérzetéhez hasonlatosnak.
Éva, igazad van, a Balaton, a mi magYar tengerünk, utánozhatatlanul selymes. Holnap újra meggyőződöm majd róla :)
A magányról, hát azt hiszem, hála a sorsomnak, nem voltak magányos életszakaszaim. /Ide kívánkozik Iván válasza a magányosság kérdésére, ez biztos érdekel Téged. Mikor visszaköltözött Pestre a P.utcai kis lakásába, kérdeztem meg, hogy nem magányos-e? Azt felelte: sokat vagyok egyedül, de nem vagyok magányos./
Kisgyerekként mindig sok pajtásom volt (Anya mesélte, 2-3 éves koromban 15-20-an játszottuk a körjátékokat az udvarunkon), iskolásként is barátok vettek körül. Mára a családom a vidámító, örömszerző "csapatom".
rhumel
Megjegyzés küldése