Többnyire csak gyalog jártam

 A Magyar értelmező szótár meghatározása szerint a vágy a hiányérzet kielégítésére való erős lelki törekvés. Kicsit többre vágytam, mint ez a megfogalmazás. De végül is korrekt.

Ilyenformán kétféle vágyunk lehet. Anyagiakra vonatkozó és lelkiekre való vágyás.
A nincstelen talán mindenre vágyik, hisz semmije sincs. A gyerek arra, hogy felnőtté váljon, a felnőtt arra, hogy megfussa személyre szóló karrierjét, a nyugdíjas egészségben eltöltött hosszú évekre vágyik, lehetőleg szerettei társaságában.
Már kisgyerekként vágytam arra, hogy ha felnövök, rendőr lehessek vagy postás, mert az biciklizhet. Vagy kalauz, mert az villamosozhat.
Karácsony előtt vágytam egy dianézőre, hogy filmeket nézhessek vele. (Megkaptam, és mind az öt filmet megnéztem, hogy aztán feledjem az egészet.)
Testvérekre azért nem vágytam, mert adódtak. Már engem megelőzött egy fiú tesó, majd még egy következett utánam és négy lány is.
Vágytam biciklizni. Sikerült is tizenéves koromra kapni egyet nagyapám jóvoltából.
Amikor nősülésre gondoltam, szőkét álmodtam, s megadá az ég.
A rendszer szempontjából „idealista” lévén nem számolhattam hatalmas karrierrel. Személyi anyagomban vastagon szerepelt, hogy a kegyesrendieknél érettségizett. Beértem volna vegyészmérnökséggel, de elkaszálták kérelmemet. A kereskedelmi főiskolát végeztem el.
Munkahelyemen nekem szegezte a KISZ-titkár a kérdést: Miklós, te nem akarsz hemzsegni? Visszakérdeztem: mit ért a hemzsegésen? Mire ő: KISZ, párt. Mire én: nem.
Vágytam volna zavartalan politikai körülményekre, de a világpolitika nem az én szájízem szerint történt és történik. Lassan az össznépi őrület felé tendál, s arra nem vágyom.
Kicsit Arany János öregkori lírájára hajaz sorsom a beteljesült és be nem teljesült vágyakat illetően.    
Az életet már megjártam.
Többnyire csak gyalog jártam,
Gyalog bizon’...
Legfölebb ha omnibuszon.
…
Hiszen az útfélen itt-ott
Egy kis virág nekem nyitott:
Azt leszedve,
Megvolt szívem minden kedve.
…
Az életet, ím, megjártam;
Nem azt adott, amit vártam:
Néha többet,
Kérve, kellve, kevesebbet.
Én nemcsak omnibuszon jártam, hanem másoktól levetett személyutókon is. Az útfélen itt-ott ritka kivételektől eltekintve nem szedtem le a virágokat, csak lefotóztam őket. Így az egyébként efemer virágok életét meghosszabbítottam.
Inkább egyszerűségre törekedtem mindig. Ez megóvott a boldogtalanságtól. Bár humorként sűrűn bedobtam az üres postaszekrényünket látva, hogy „késik a Nobel-díjam”. Valójában nem vágytam rá.
Vágytam rá, hogy gyerekeink szülessenek. Utóbb meg, hogy unokáink. A gyerekeink (4) megszülettek, unokáink is mind a tizenegyen. Reméltem, hogy egészségesek lesznek. Örülök létüknek, és vágyok rá, hogy sűrűn találkozzunk.
Ami evilági jövőnket illeti, vágyom rá, hogy ne haljunk meg. Nem fog teljesülni.
Vágyom rá, hogy meghosszabbítsák a jogosítványomat még két évvel, aztán még két évvel aztán még…
Egyik kedves ismerősünk is erre várt. Majd elég gyorsan távozott az élők sorából. Megszűnt a jogsihosszabbításra szóló vágya.
Egy tüdőrákos nő, beletörődve sorsába, azzal vigasztalta magát, hogy immár a másvilágon élnek csaknem az összes barátnői. Ha levedli evilági bőrét, csupa örömben lesz része. Ezirányú vágya elég hamar teljesült. Egyik barátom haldokolva úgy nyilatkozott, hogy nem fél meghalni, de izgatja, hogy ugyan milyen lesz odaát.
Én se tudom, hogy milyen a szem nem látta, emberi ész fel nem foghatta valóság, amire reményünk szól, de hogy nem lesz vérvétel, nem kell egy nagy halom gyógyszert beszedni, nem kell a klímaváltozástól, sem a civilizációnk rosszabbra fordulásától tartani, hanem az áldott béke világába fogunk csöppenni, azt remélem és vágyok rá.     
Arannyal zárom tehát: „egy reményem van, a végső”. Hát persze. Reménye(m) alapos.