Teljesíthetetlen vágyam

…amiről kár is szót ejteni. De kezdem az elején.

Nem tudom, hogy vele születik-e az emberrel a vágyakozás (amiből jó sokféle van). Kemény dió nekem ez a téma, de nem szeretnék kimaradni belőle, hátha írás közben jöhetnek még elő rejtett gondolataim.

Felmenőim anyai-apai ágon meglehetősen szegények voltak. Ez talán nyomós indok lehetett volna arra, hogy épp emiatt belőlem egy sok minden után vágyakozó gyermek, majd felnőtt váljék.

Az ötvenes évek gyermekei igazán szerencsések voltak abból a szempontból, hogy az ország a háborús évek után még épp csak abban a fejlődési szakaszban volt, hogy az árubőségnek – a maihoz viszonyítva – nyoma sem volt. A gyerekeket nem vitték a szülők magukkal bevásárolni, legfeljebb a hétvégi piacozást kellett édesanyánkkal végigtalpalni. A kosárba, cekkerbe többnyire a hétvégi ebédhez szükséges dolgok kerültek. Nem emlékszem egyetlen gyümölcsre sem, ami miatt hevesebben dobogott volna a szívem, vagy bármi, amiért nyaggathattam volna anyukámat, hogy ezt vagy azt feltétlenül vegye meg nekem.

Később, az édességipar fejlődésével sajnos jött haza a cekkerben minden nap egy-egy zacskó málnás savanyú cukorka, később méhecskét formázó mézzel töltött cukor, és mindenféle apró csokoládék is, amit visszamenőleg is nagyon károsnak ítélek meg. Bátyám is szerette az édességet, mindent testvériesen elosztottunk: egy ide, egy oda, aztán ki-ki úgy tartalékolt, ahogy tudott.

Az iskolában hamar, már az alsó tagozatban elkezdtük a csereberét, kinek mije volt csábító a másik számára, azt ajánlotta fel cserére. Természetesen csak apró dolgokról volt szó, ceruzáról, radírról, apró noteszekről, anyukánk bizsujai is becsúszhattak néha. De talán már itt felfedezhettük egymás holmijai között, amire vágyakozhatnánk. A mai gyerekek már biztosan a ruháikat is minden gond nélkül csereberélik, mi erre nem is gondolhattunk a hatvanas évek közepén. Mindenki abban járt, amit a szülei megvettek, esetleg megvarrattak nekik.

Az első ruhadarab, amit a szomszéd lányokon kissé irigykedve felfedeztem, az a nejlon harisnyanadrág volt. Na, lett nekem is hamarosan. A nyári SZOT-beutalós nyaralásokra minden évben megkaptam az új blúzokat, szoknyákat, annak mértékében, hogy nőttem ki az előző évben vásároltakat. Nem emlékszem viszont egyetlen esetre sem, hogy én kezdeményeztem volna anyukámnál, hogy menjünk vásárolni. Mindent úgy fogadtam el, ahogy azt a szüleim eldöntötték. Soha eszembe nem jutott apukám döntését megkérdőjelezni, vagy bármiben vitatkozni vele. A későbbi, mindenben a realitások talaján álló énem talán csak úgy tizenhat éves korom táján kezdett kibontakozni. Addig egy igazán szófogadó gyermek voltam, még ha az arcom esetleg mást is mutatott néha.

A fentiek ismeretében aztán nem is csoda, hogy az első, igazi nagy-nagy vágyamról szólni sem mertem a szüleimnek. Bátyám egy évvel járt felettem az általános iskolában, így egy évvel korábban is kezdett el zongorázni, mint ahogy én harmonikázni. Szerencsétlenségemre olyan helyre járt a szomszéd utcába gyakorolni, ahol a háziasszony az egy órás gyakorlást ágyban fekve hallgatta végig egy szobában a bátyámmal, ami őt rendkívül feszélyezte. Arról bizonyára szó sem lehetett volna, hogy saját zongorát vásároljanak a szüleim. A bátyám inkább abbahagyta a zongorázást, nekem meg egyszerűbb volt venni egy tangóharmonikát. Gondolom, hogy engem már nem is szerettek volna hasonló helyzetbe hozni valószínűleg, így fel sem merült, hogy én is zongorázni tanulhassak. Mindebben persze számomra az volt a legszomorúbb, hogy meg sem kérdezték, hogy én mit szerettem volna. Vágyam egy zongora után soha nem múlt el, de nagyjából 25 évnek kellett eltelnie, mire a lányomnak megvettük a zongoráját, ami ma is a nappalimban áll.

Ki tudja milyen zenei pályát futhattam volna be, ha én tanulok zongorázni? Ezen utólag is kár gondolkozni.

Barátnőm minden héten legalább egyszer elmondja reggeli telefonálgatásaink alkalmával: „Szegény ember az, aki már vágyakozni sem tud!” – amire én csak legyintek, és sorolom: volt férjem, házam, autóm, kutyám, élményeim…, ne is soroljam tovább, és ma ebből már semmi sincs, csak az emlékeim, de őszintén mondom, hogy van helyette ezer más, ami azért legalább akkora boldogsággal és elégedettséggel tölt el, mint azok a hiányok, amiket újravarázsolni már nem lehet.

Az egyetlen nagy vágyam, amit még szeretnék magamnak, az a tudomány mai állása szerint kivitelezhetetlen. Annak az egy kezemen megszámolható, általam legjobban szeretett öt embernek az időgépen való visszavarázslása, akikkel olyan jó lenne külön-külön legalább egy-egy napot újra eltölteni kettesben, megbeszélve azt, amiről amíg lehetett volna, soha nem esett szó.

Hát ennyit a vágyakról!!!