Nyuggerek (elöljáró kis trakta)

A szótárak nem ismerik, legfeljebb a szlengszótárak. A kaller (kalauz) mintájára nyugger a nyugdíjas.
Akkor, amikor én nyugdíjba mentem, mindenki mehetett, aki betöltötte a hatvanat. A dolog nem volt nagydobra verve. Amint értesültem róla, azonnal beadtam nyugállományba vételem iránti kérelmemet. Annál is inkább, mivel a törvények szerint nyugdíj mellett tovább folytathattam szerkesztői munkámat teljes fizetéssel. Emlékezetem szerint 140 e ft-ban állapították meg kezdő nyugdíjamat, húszegynéhány oldalon részletezve a szorzószámokat. Nem érdekelt. Ma sem érdekel. A nyugdíj a gazdaság állapotának kitett valami. Érzékenyen reagál a nyomorra vagy éppen a prosperálásra – no meg a politikai döntésekre. Azóta több mint duplája lett a pénz.
Megjegyzem, francia vejemnek sehogy se fért a fejébe, hogy kétféle fizetésem van. Náluk vagy a nyugdíj jár, vagy a munkabér.
Hatvanévesen kutya bajom se volt. Csupán három újabb év elteltével kerültem kórházba hipertóniával. Éppen 50 évvel azután, hogy 13 évesen megszabadítottak a manduláimtól. A köztes időszakban legfeljebb látogatni mentem kórházba. Nyugíjaztatásom után még évekig dolgoztam. Utóbb felezték fizetésemet, tán megirigyelve, hogy nyugdíjat is kapok. Akkori főnököm azt szerette volna, ha a héten ötször jelenek meg négy órai munkára. Én meg azt, hogy két és fél műszak alatt letudjam ugyanazt a munkát. Valahogy megegyeztünk. Az azóta eltelt jó másfél évtized alatt testem kopásokat jelzett. Ezeket hol kórházban reparálták, hol nem. Számuk csak nő, s várhatóan egyszer leterítenek. Ez persze jól van, akkor is, ha az ember mást szeretne. A kopásokhoz való mostani hozzáállásom kétféle. Ameddig gyenge jelzések, addig nem veszek róluk tudomást. Mit nekem egy kis szédülés! A melegfront okozza. Visszagondolok tizenéves koromra, s abba beleélve magamat többnyire sikerül felülemelkedni a gondon. De eljön néha az a pillanat, amikor átbillen a komoly fenyegetettség állapotába. Ilyenkor nem használ a régi szép időket felidéző aspektus. Muszáj az orvoslás lehetőségeihez nyúlni.
A nyugdíjas időszakot legjellemzőbben az egykori színigazgató fejtette ki így panaszkodván: „Régen lett volna mivel ennem, de nem volt mit. Most volna mit ennem, de nincs mivel. A tendencia igaz és pesszimista.
Annak kell örülni, aminek még lehet. A jelenben élni. Megragadni az adódó lehetőségeket. Megtalálni a kapaszkodókat ahhoz, hogy derűs lélekkel tekintsünk napjainkra. Ennek egyik titka, a másokért való élet. Ez attól izgalmas, hogy teli van szolgálatra kész várakozással. Gyerekek, unokák, találkozások. Árnyalja a képet egy mondás, miszerint az idős ember bölcs dolgokat tudna átadni, de senkit sem érdekel. Másfelől az is igaz, hogy Jancsi bácsi pontosan emlékezik arra, hogy mi volt 1950. augusztus 19-én délután háromkor, csak arra nem emlékezik, hogy negyedórával korábban mér elmesélte.
Az én szerencsém, hogy idősebb kollégák között munkálkodván sokszerű valóságképet, modellt ismertem meg. Nem érnek készületlenül a hanyatlás tünetei.
Már így is túl hosszú ez a gondolatsor, s százszor ennyit volnék képes elmesélni erről az időszakról, de nem teszem. Inkább csak egy magas labdát dobnék fel.
Mivel a nyugdíjasnak sok szabad ideje támad a korábbiakhoz képest, a többiek számára a leghasználhatóbb információja az lehet, hogy mivel teszi mindennapjait érdekessé, másképp fogalmazva: mivel tölti el ébrenléte idejét?  Olvas? Fotózik? Társaságba jár? … stb.