Centi

Szeretek mindent előre megtervezni. Rövid és középtávra. (Mellesleg Borka is ismer, mennyi cetlit, cédulát, "félcédulát" irkálok 😉) Hogy mit főzzek, mit kell ahhoz beszerezni, mikor, mit sütök, hogy szervezem össze a házimunkákat, mi várható a jövő héten, milyen eseményekre készüljek a következő hónapban, vagy mit hozhat a közelgő évszak, stb.

De a hosszútávra tervezés, az nem az én műfajom. Pedig a nyugdíjas éveket nagyon-nagyon vártam. Mert tudtam, ha egészséges maradok, életem egyik szívet-lelket gazdagító időszaka lesz. Főleg a szabadság miatt. Mert a szabadság majdnem a legfontosabb nekem. (jó, igen, szabadság, szerelem, egyetértek Petőfivel, de mindennek megvan a maga ideje, fontossági sorrendje.)
Fiatalon lázadoztam és követeltem magamnak a szabadságot, gondolkodásban, tettekben, életmódban. Felnőttem, és a család, a munkahely, a sors, az életem nem mindig hagytak szabadon. Nem volt ez teher, hiány, hiszen a belső szabadságomat őriztem töretlenül, a külső kötöttségeket meg természetesnek tartottam és jól bírtam a gyűrődést.  De negyvenhárom év után már kezdett elegem lenni, hogy hajnalban kelek, és megyek szorgoskodni. Mert hát bizony szorgalmasan dolgoztam, álszerénység nélkül merem leírni, néha túlságosan is sokat, a lehetőség szerint jól, gyorsan és pontosan, sosem a feletteseim elismerésére várva, hanem magam miatt, közvetlen kollégáimmal szorosan összetartva. Sajnos az utolsó években egyre nehezebbé vált minden körülöttünk, legidősebbként lassan magam maradtam a régi csapatból, kedves fiatalok vettek ugyan körül, de már számoltam a hónapokat, napokat, és alig vártam, hogy végre vége legyen. Hogy ne hazaérjek, hanem itthon lehessek.

A nyugdíjas évektől leginkább azt vártam, hogy bizonyos korlátokat végre elfelejthessek. Hogy láthassam az ablakon besütő napfényt délelőtt is, meg kora délután. Hogy kiülhessek a kertbe olvasni. Hogyha körülnézek, akár a lakásban, akár kint, ne azt lássam, mivel vagyok elmaradva. És lőn!
Igaz, nem a legoptimálisabb volt a kezdet. 2019. novembere. Az előző év alkartörés-hozománya állandósult vállizületi gyulladás lett, amit csak hosszú hónapok után tudtam végre kezeltetni, szerencsére sikeresen. Kezdtem belejönni, hogy tényleg nem szabin vagyok itthon, hanem már "örökre", és jött a pandémia. S vele az aggódás. A londoniakért, az itthoni kis családért, a fiamért, akit az első hullám alatt rettenetesen féltettem, (amikor a hírekben meghallottam, hogy rengeteg olasz orvos húnyt el, sírógörcsöt kaptam), a férjemért, mert ő is sok emberrel, sok helyszínen találkozott. Jó, hogy a rosszat hamar elfelejti az ember, hisz túl vagyunk rajta. 

Most eszembe jutott, mivel is akartam kezdeni ezt a bejegyzést. Ideszúrom, jó egy kicsit vidámabban folytatni. Szóval, 22 éves voltam, mikor elkezdtem dolgozni, egy sugárveszélyes helyen, ahonnan 48 évesen már nyugdíjba lehetett menni. Ezt mára már megváltoztatták, nincs igazán korkedvezmény (talán csak bizonyos szolgálati idő függvényében - nekem az a pár év nem jött számításba) A nőknél 55 év,  aztán ha jól emlékszem 60 lett, ha a két gyerek után 1-1 évet beszámítottak volna. Ahogy az évek, évtizedek múltak, számolgattam, persze csak elméletben, még mennyi is van a nyugdíjig.
Nem csökkent, inkább egyre nőtt. 😃. Azért csak elfogyott, szerencsére a 40 évvel picit lefaraghattam a 65-ből. 48 helyett 63 évesen lettem nyugger.

A legcsodálatosabb ezekben az években, eddig, és nagyon remélem, még egy jó darabig így is marad, hogy sokat láthatom unokáinkat. Ha szükség van ránk, és akkor is, ha hiányoznak (mindig!).
Ezerszer könnyebben tervezhetünk, a nyári szünetet is, hogy mikor jönnek hozzánk, és mi mikor utazunk. Londonba is egyszerűbb elindulni, mióta állandóan szabin vagyunk.

Szeretek itthon lenni. Nem vágyom el, ritkán mozdulunk ki. Elintéznivalók, bevásárlás, posta, könyvtár, egy kis séta, biciklizés, nyáron a Balaton, sok sok úszással. Másra nincs is szükségem.
Sokat olvasok, végre. Szinte az első dolgom volt beiratkozni a könyvtárba. Amíg dolgoztam, este jutott csak idő arra, hogy könyvet vegyek a kezembe. Most már bőven van időm, meg kedvem is. Kicsit visszafiatalít, emlékeztet gimnazista koromra, amikor késő éjjelig olvastam (apukám sokszor jött hogy aludjak, mert másnap suli és mindjárt kelni kell). Most akkor oltom el az lámpát, amikor akarom, hiszen már nem szól az óra 5.25-kor😋. Ebben is szabadságra leltem.

Ideteszek pár fotót, emlékezve kicsit 2019-re.
Centit írtam címnek. Mert csináltam egyet magamnak, és minden reggel letéptem egy napot. Le is fotóztam, (a narancssárga csík már a végét mutatja:)

meg hazaérkezéskor a táskámból elővett kis emlékeket. A képeket, kis cetliket, amik a benti gépemnél, meg a falon voltak, a bögrémet, a kolléganőm kis vicces feliratait, amivel az utolsó napon várt, az irodánk előtt szedett levendulacsokrot, amit búcsúzóul hoztam magamnak. A szépséges bokrétát pedig a lányom küldte virágpostával, az első nyugdíjas reggelemen.