Egy nem egyszerű év

 

Január első napjaiban barátnőm aki általam „követi” a ”Hogy is volt?” blogot, megkérdezte, mit fogok írni az évértékelőmbe. Mondtam neki, hogy talán semmit, hiszen szinte semmi nem történt egész évben velem. Álljon meg a menet! - dörrent bele a telefonba. Az semmi, hogy kiürítettetek egy egész lakást és pincét, majd következett egy külső-belső felújítás? És valóban, ez mintha nem is lett volna, teljesen kiesett az emlékezetemből. De mintha az idegrendszeremet kímélendő, a feledés homályába küldtem volna a 2022-es év elejét is, amikor az újévet azzal kezdtem, hogy intéztem a férjem halála utáni teendőket, majd egyedül intéztem a temetés összes hivatalos papírmunkáit. Magam sem gondoltam, hogy a protokoll erre már úgy ki van találva, hogy bárki meg tudja oldani segítség nélkül is.

A tavasz és koranyár valóban azzal telt, hogy megpróbáltam férjem teljes ruhatárát a lakásához viszonylag közeli hajléktalanszálló lakóinak továbbadni. Ez valamelyest sikerült is. A bútorok egy részétől - neten hirdetve - sikerült nyomott áron megszabadulni, a maradék meg konténerben végezte magas költségű elszállítással. Gyermekeim is jócskán kivették részüket a munkából, fiam pedig megkímélt a szakemberekkel (festő, víz-gáz szerelő) való kapcsolattartástól.

A nyár rekkenő meleg napjait a lakásom védelmében töltöttem többnyire. Fiamék nyaralási ideje alatt a kutyájuk felügyelete rám maradt, a kertes ház összes egyéb teendőivel.  A 2022-es nyár és ősz megint utazás nélkül telt, még a fürdőbe sem tudott kicsalni barátnőm. Egyre nehezebben viselem a 30 fok fölötti meleget. Ősszel utazhattam volna, de mintha az „utazó üzemmód” kikopott volna a kívánság listámból. Ennek persze az is az oka, hogy az általam nagyon kedvelt utazásszervező pedagógus hölgy ismerősöm már 2021-ben visszaadta a vállalkozását. Vele hosszú évekig több külföldi úton is részt vettem, az utastársakkal már régi ismerősként üdvözöltük egymást egy-egy újabb nyaraláson vagy kiránduláson. Az utazási irodák által szervezett utakon csupa ismeretlen ember között új barátságok kialakításához meg már sem türelmem, sem igényem, sem alkalmazkodóképességem nincs. Így a jövőben, ha utazni szeretnék, azt saját magamnak kell kitalálnom, megszerveznem. Majd meglátjuk, mire megyek magammal?

A nyaram fénypontja egyértelműen az a bő hét volt, amikor mind az öt unokám együtt lehetett, és a programokat megpróbáltuk úgy szervezni, hogy a legkisebb 5 éves Liv unokám próbáljon meg magyarul (is) beszélni. Mindent ért, hisz a lányom sokat beszél a gyerekekkel magyarul, de azért még vannak hiányosságok a kicsi belső szorongásainak leküzdésében. Bízom benne, hogy eljön egyszer az az idő, amikor csak hirtelen folyamatos magyar beszéddel kápráztat el bennünket.

A nyári nagy hőség ellenére a szomszédaim úgy érzékelhették, hogy én állandó mozgásban vagyok. Szinte nincs nap, hogy ne ülnék kerékpárra. Nyáron persze ez maradt az esti órákra, ami kialakította bennem azt a rossz ritmust, hogy télen sem napközben megyek a levegőre, hanem többnyire épp sötétedéskor, vagy utána. Ez csak azokra a napokra vonatkozik, amikor nincs nagymamai teendőm. A 8 éves unokámat második éve én kísérem a zeneiskolai órájára heti két alkalommal, és a család felé önként vállalt főzős napjaim előtt is nappal megyek bevásárolni. Van ritmusa az életemnek, aminek egyébként igazán örülök. Enélkül hajlamos lennék teljesen ellustulni, a normálisnál jóval több időt tölteni laptopozással, vagy más számára nem értékelendő egyéb időfecsérléssel.

Az elmúlt években aktívan eljártam kiállításmegnyitókra, egyéb kulturális rendezvényekre, könyvtár által szervezett író-olvasó találkozókra. Ez a fajta tevékenységem sajnos minimálisra csökkent az elmúlt évben. Nyilván az is hozzájárul ehhez, hogy tudat alatt is próbálom kerülni a nagyobb csoportosulásokat, ahol bármiféle fertőzés veszélye előfordulhat. Így nem is voltam beteg egész évben, bár a tavaszi-nyári időszakban hosszan elnyúló fülgyulladással küzdöttem. A szakorvos már-már feltette a kezét, és azt mondta, ha az utolsó antibiotikum sem használ, akkor mehetek műtétre. Eddig azt még megúsztam, és jelenleg akkut tünetem sincs.

Zárszóként csak azt fogalmazhatom meg magamnak, hogy minden gond és baj ellenére évvégére sikerült egy olyan nyugodt és kiegyensúlyozott állapotba kerülnöm, ami az előző kicsit zaklatottabb éveim után szinte már az „idill” határát súrolja.

Hozzá kell tennem, hogy ezt azért úgy érem el, hogy a televízió hírműsoraival nem bombázom magam napi szinten.

2023-ra két pici fogadalmat tettem. Megpróbálok még többet mozogni, a kerékpárról leszállva többet sétálni a két lábamon, és egy picit „kevesebbet” enni. Mert arra soha nem vagyok lusta, hogy megéhezve főzőcskézzek magamnak.

A blog íróinak nagyon jó egészséget szeretnék kívánni, de legalább azt, hogy a jelenleginél ne romoljon tovább az egészségi állapototok. Gyermekeink „boldoguljanak”, unokáink okosodjanak, és minden baj kerülje el őket. Legyen így, lehessen így!