Hová lett az az utca?

Abban az utcában éltem le életem első ötven évét. Hosszú utca, bár úgy a közepe táján megváltozik a neve, aminek bizonyos korábbi közigazgatási határ az oka, de attól függetlenül nekem végig ugyanazt az utcát jelenti. Rajta jártam iskolába, nagyjából két kilométer távolságra, persze végig gyalog, más lehetőség nem lévén. Összesen két enyhe kanyarulata van, azok közt pedig hosszan belátható az egész, és ha valahol messze egy bóklászó kutyát véltem felfedezni, megijedtem, mivel a hosszú szakaszt nem törte meg egyetlen keresztutca sem, tehát kitérésre, menekülésre nem volt mód. De nem emlékszem, hogy bármilyen incidens ért volna bármelyik négylábútól.

A mi házunk sarkon állt, mégpedig úgy, hogy egy rövid keresztutca T-alakban torkollott bele a mi utcánkba, tehát mi pontosan a T betű egyik hónaljában laktunk. Ennek megfelelően nekünk két szemközti szomszédunk is volt, az egyik az utcánk, a másik pedig a keresztutca másik sarkán. Az utcában rengeteg fa volt, akácok, vadgesztenyék, és még gyümölcsfák is, előttünk például háromféle cseresznyefa is volt, tavasztól nyár elejéig folyamatosan termett a korai, a germersdorfi és a fekete cseresznye. Amikor virágzott az akác, eszegettük a virágát, a közepének édes mézíze volt.

Ősszel az iskolából hazafelé már gyönyörű friss, fényes, barna gesztenyéket lehetett fölszedegetni a földről, félrelökve a tüskés zöld burkokat, később pedig szebbnél szebb sárguló, vöröslő leveleket gyűjtöttem. És jött a tél, amolyan rendes, nagy hóval, amibe bokáig-lábszárközépig süppedtünk, tapostuk keményen, jó kis munka volt ilyen reggeleken elérni az iskoláig. Amikor már meg bírtam küzdeni a hólapáttal, toltam én is a havat a nagy csendben, szerettem nagyon, pedig elég hosszú távon kellett takarítani a saroktelek kerítése mentén.

Persze nem volt aszfalt sem az úttesten, sem a járdán. Földes utca volt a miénk, ahogy a környéken kivétel nélkül minden utca. Gyerekkoromban több üres telek is volt a közelben, bekerítetlen, elgazosodott parcellák, izgalmas, remek élőhelyei kidobott porcelán- és cserépdarabkáknak, melyeket előszeretettel gyűjtögettünk az ugróiskolához dobófigurának. Ki talál szebb, színesebb mintázatú porcelántöredéket, ez rendszeres versengés tárgya volt köztünk, utcabeli gyerekek közt, mert talán mondanom sem kell, gyakran játszottunk az utcán összeverődve. Ugróiskoláztunk, labdáztunk, fogócskáztunk, kitelepedtünk a kocsiút menti fűbe, tehettünk nyugodtan bármit, mivel autó gyakorlatilag soha nem járt arra.

Illetve ez nem egészen igaz, mert néha, nagyjából havonta egyszer jött egy autó. Fekete, régi volt, a hátsó ülésen egy ember ült. A sofőr kiszállt és becsöngetett a velünk szemközti házba, beengedték és a házigazdával együtt eltűntek a ház mögött, ott volt ugyanis a pinceajtó. Amikor kijöttek, a sofőrnél demizson volt, a házigazda B. bácsi pedig odament a kocsi hátsó ablakához és pár barátságos szót váltott a bent ülővel. Tudtuk, hogy a kocsi egy híres, akkor már idős színészé, ő ült a hátsó ülésen és rendszeresen B. bácsiéktól szerezte be a szabadszállási szőlőből származó bort.

Az egyik osztálytárs-barátnőmék a sarkon laktak, hazafelé jövet gyakran bementünk hozzájuk, mielőtt elváltunk volna. De az utca közeli szakaszán több iskolatárs is lakott, szinte sose mentem az iskolába egyedül, valaki mindig csatlakozott, vagy osztálytárs, vagy 1-2 évvel fölöttem járó lány. Hazafelé mindig együtt jöttem valamelyik osztálytársammal, így aztán általában elég lassan haladtunk, ez volt a jellemző.

A szemközti saroktelken J. bácsi lakott, eleinte a családjával, később válása után már egyedül. Egy időben ideiglenesen beköltözött a városba pár évre, és ezalatt kiadta a házat egy házaspárnak, akiknek volt televíziójuk! Az ötvenes évek végén televízió! Egyszer-kétszer áthívtak minket tévét nézni, ott láttam életemben először tévéadást, élő, egyenes közvetítést. A következő sarok utáni házban egy néni lakott, aki mindig úgy köszönt vissza az én csókolomomra, hogy „pá, édes!“ Tőlünk két teleknyire állt egy ház, amelyben három lakás volt, az egyik a tulajdonosé, a másik kettőben pedig bérlők laktak, mindegyiküket jól ismertük, sőt családilag barátságban is voltunk velük. De a tulajdonos néninek a neve már évek óta nem jut eszembe, mint ahogy a legtöbb utcabeli család neve is a feledés homályába vész.

A kilencvenes évek végén költöztünk el onnan, ezután kilenc év múlva látogattam vissza először a környékre. Mentem az utcánkon és csodálkoztam: minden megváltozott, főleg a házak kerítései. Erődítmények lettek a kerítések, átláthatatlan falak kaputelefonokkal, sőt videótelefonokkal, a házak jóformán nem is látszanak, a kertek még annyira sem. Persze betonozott az úttest, de járda csak az egyik oldalon van, a másik oldal füves, így akár tetszik, akár nem, menj azon a bizonyos egyik oldalon. Hol van már az az idő, amikor a ház előtt elhaladó beköszönt és odaszólt az udvaron tevékenykedőnek, vagy amikor egyik télen kiszólt nagyapám a legnagyobb hidegben is rövid lemberdzsekben járó doktor bácsinak: „hol hagyta a bőrkesztyűjét, doktor úr?“ – mire P. doktor döcögő nevetéssel szólt vissza: „azt majd nyáron veszem föl!“ Ma már sem ki-, sem beszólni, sem ki-, sem belátni nem lehet, minden tökéletes. Csak az az utca veszett el, ami régen volt – még az elfelejtett neveket sem kérdezhetem már meg senkitől. És a nevekkel együtt tulajdonképpen az utca is elmúlt. 

Mégis, ki tudja miért, de gyakran előfordul, hogy ha  valami hivatalos rubrikába a címemet kell beírnom, elsőre még mindig az a régi irányítószám jut eszembe.