Valamiből valamit – alkotás és megoldás

Rájöttem, hogy nem igazán megfelelő ez az egyetlen szó, amivel a jelenlegi penzumot illettem, jobb lett volna kettő: kreatív, kreativitás.

Valamiből létrehozni valamit, valamit átalakítani valahogyan, hogy más, de legalábbis másmilyen legyen – szerintem ez a kreatív tevékenység, de mindezekhez szükséges egy megelőző gondolat és képesség a megvalósításra, az pedig a kreativitás. Hogy mit neveztünk volna régen kreativitásnak, ha használtuk volna ezt a szót? Például ha mindazt, amit az alsó tagozatban kézimunkaórákon tanítottak nekünk, meg tudtuk csinálni: vékony falécből cserepes virághoz virágtámaszt farigcsáltunk, kis terítőt hímeztünk, miután megtanultuk az alapvető öltésfajtákat, láncöltést, keresztöltést, pelenkaöltést, fényes felületű színes papírcsíkokból egymásbafűzött mintákat szőttünk, meg még ki tudja mit is kézimunkáztunk akkoriban. Emlékszem, az ötvenes években rövid ideig dívott az újságpapírból készített nyaklánc, amihez szükség volt csíkokra vágott, lehetőleg színes (volt színes újság?)  papírra és vízüvegre. Ez utóbbiról én később csak akkor hallottam, sőt használtuk is, amikor a kályhában a megrepedt samottot kellett kijavítani. Azóta se tudom, miből állították elő a vízüveget, de az biztos, hogy áttetsző és nagyon ragadós folyadék volt. Az apró papírcsikokat összesodortuk kicsi hosszúkás, lehetőleg egyforma nagyságú "gyöngyökké", majd pedig ecsettel rájuk kentük a vízüveget, ami elég gyorsan megszáradt és a gyöngyszemként szolgáló papírgyöngyök fényesek lettek tőle. Aztán ezeket erős cérnával egymáshoz fűztük és gyönyörködtünk a látványban, bár arra egyáltalán nem emlékszem, viseltük-e az ilyen láncot.

Aztán akinek még tovább is terjedt a kreatív afffinitása, az babaruhát eszkábált a babáinak – ilyen voltam például én. 😄 Minden rokontól és szomszéd nénitől maradék textildarabokat kértem és boldogan szortíroztam őket, megterveztem az egyszerű ruhadarabokat, kiszabtam a részeket, ahogy kigondoltam és kézzel összevarrtam őket. Ez volt számomra az igazi alkotás. Amikor gimnáziumba kerültem és tudomásomra jutott, hogy léteznek középiskolák, ahol a gyakorlati foglalkozás tantárgy keretében a lányok varrni tanulnak, nagyon sajnáltam, hogy nálunk ilyen nincs, ehelyett mi a szabályos nevén zöldségtermelő és -hajtató szakirányt nyűttük, amitől ugyan megtanultam snidlinget pikírozni és mindenfélét dugványozni, valamint gombát szedni a téesz üvegházában és novemberben fagyott paprikákat leszedni a téesz földjén, de mindez tőlem teljesen idegen volt. Sokkal jobban szerettem volna ehelyett megtanulni varrni.

Úgyhogy érettségi után azonnal beiratkoztam három másik lánnyal együtt a Hazafias Népfront négyhónapos szabás-varrás tanfolyamára, és végre megtanultam szabályosan megszerkeszteni az alapvető női ruhadarabok szabásmintáit és a ruhák legszükségesebb  részleteinek (gallér, zseb, mandzsetta, övpánt, stb.) elkészítését. Nagyon élveztem, és bár ezeket arányosan kis méretű darabokon, amolyan makettféléket gyártva kellett megtanulnunk és kézzel összevarrnunk, de szinte azonnal elkezdtem rendes méretben magamnak is elkészíteni a legegyszerűbb dolgokat. Addigra már Apu megtanított a Singer varrógépen varrni, tehát az öltözékeket igazából megvarrhattam  használható formában. Nagyjából negyven évig szinte mindent én varrtam magamnak is, Anyunak is, egészen addig, míg le nem szoktam róla. Már nincs kedvem hozzá, eleget varrtam életemben. De valóban a varrás volt sok-sok évig az a tevékenység, melyben igazán átéltem az alkotás valódi örömét. 

Kötni nagyon későn tanultam meg, pedig Anyu is, Nagymama is próbálkozott a tanításommal, de talán mert a kötőtűról könnyen lecsúszott a szem, nem igazán állt rá a kezem, sőt általában már elkezdeni se tudtam magát a munkafolyamatot segítség nélkül. Valamikor 30 éves korom táján sikerült végre felfognom, hogy egyszerűen egy hurokkal kezdhetem a kötést, és akkor pár évig elég sok mindent kötöttem, de soha nem lett elég egyenletes, szép a kötésem. Horgolni viszont már gyerekkoromtól kezdve nagyon szerettem és felnőttként rengeteget horgoltam is. Gyűjtöttem a Fürge Ujjak folyóiratot, meg annak évkönyvét is megvettem évente, egyéb kötős-horgolós kiadványokról nem is beszélve. Harmincas éveimben egész komolyan úgy terveztem, hogy majd nyugdíjasként, amikor időmilliomos leszek, végre rengeteget fogok horgolni, ezért csak gyűltek, szaporodtak ezek az újságok és könyvek mindaddig, míg aztán az első költözéskor fel nem számoltam az egész gyűjteményt.

És akkor még egy szó sem esett a rajzolásról, szerelésről, barkácsolásról. A kreativitás számtalan tevékenységhez kapcsolható, de bennem mint afféle földhözragadt realistában mindig felmerül a miért/mi célból kérdése – kell, hogy legyen valami haszna, vagy legalább szépsége  az alkotásnak, számomra csak és kizárólag úgy van értelme. Ezért nem rajzolok már másfél év óta, mert értelmetlennek érzem. Ezzel nyilvánvalóan lehet vitatkozni, de már semmi kedvem létrehozni a papíron valami ábrázolást, amit erővel kigondolok, hogy megoldjam, aztán pedig becsúsztassam a többi közé a mappába. Hogy ez valaha megváltozik-e, arról pillanatnyilag fogalmam sincs, terápiának meg nem akarom lealacsonyítani a rajzolást, de nálam ez nem is válna be. Élvezzem és legyen értelme, ennyi, amit egy kreatív tevékenységtől várok, talán nem túl nagy követelmény. Vagy ki tudja...