A múlt és én

Amikor tavalyelőtt abbahagytam itt az írást – mint utóbb kiderült, csak átmenetileg – , annak fő oka az volt, hogy már nem akartam a múlttal annyit foglalkozni. Ahogy annak idején írtam: „...már nem akarok a múltról írni, legalábbis olyan részletességgel és olyan mélyen belemerülve nem, amennyire itt egy-egy tematikus bejegyzéshez szükséges volt”. Talán úgy tudom legvilágosabban kifejezni: azt éreztem, nem tesz jót, sőt árt is nekem a folytonos múltba merülés, a régi idők újbóli átélése. De bármennyire is akartam, rá kellett jönnöm, hogy nem tudom kikerülni, nem tudom távoltartani magam a múltidézéstől, bloggal vagy anélkül, de sehogy se lehet. Legfeljebb este nem kezdek már bele múltról szóló bejegyzés fogalmazásába, mint régen, mert akkor sokáig nem tudok elaludni sem. És az olyan múltidézés is megterhelő, amikor éppen csupa szép emlékről van szó, az is túlságosan felkavar – tehát úgy védekezem, ahogy tudok: a múltról csak napközben írok. 😀

Viszont magáról „a” múltról, nevezzük történelmi múltnak, amibe egy adott ponttól kezdve a saját életem is belefoglaltatik, szóval arról a nagy, általános múltról nekem eléggé sajátságos elképzelésem van. Mindig is „láttam” a múltat, a fejemben vizuálisan jelent meg nekem a történelem, annak szakaszai és rövidebb-hosszabb korszakai, a tudomány által utólag elnevezett korok, századok, évtizedek, meg az egyes évek is. Minden ott sorakozik egy egészen távolról kezdődő és egyre közelebb látszó „csőben”, a cső pedig bizonyos helyeken, általában a valami okból kulcsfontosságú pontokon elhajlik vagy megtörik és más irányban megy tovább.

Tehát vegyük kezdetnek a honfoglalás környékét, a 800-as, 900-as éveket, onnan indul a magyar történelem, jönnek a századok sorban, államalapítás, középkor, tatárjárás, török uralom és minden, ami az alatt a 7-8 évszázad alatt történt. Aztán jön a XIX. század, amiről már sokkal több elképzelésem van, a reformkor, nyelvújítás, az Akadémia, 1848, és ott elfordul a események sora, látszik a kiegyezés, majd 1873 az új nevű fővárossal, és elérkezik 1900, indul a XX. század. Már élnek a nagyszüleim, majd pedig megszületnek a szüleim is, egy háború, meg még egy háború, szüleim életútja összetalálkozik, és egyszer csak megszületek én. Onnan kezdve már egyenként is megjelennek az évek, bennük a számomra fontos, emlékezetes eseményekkel. A kettessel kezdődő új évszázad évei ugyanígy sorakoznak, de ahogy közelítenek, egyre homályosabban látom őket, nem is foglalkozom velük. Ja, hát persze, tizennyolcadik század, meg reformkor, az bezzeg éles, de ez a vonal a végén... a vége felé, az már nagyon nem tetszik.

Hát, valahogy így vagyok én a múlttal.