Mielőtt lejárna az ideje, igyekszem leírni pár gondolatot Ági legújabb témájával kapcsolatban.
A téma amúgy szinte azonnal inspirálónak tűnt : hogyne tűnt volna, hiszen annyiszor kapom a többé-kevésbé kritikus megjegyzést, miszerint egyre inkább a múlt felé fordul a figyelmem. S még csak le sem tagadhatom! Tudom, hogy a megjegyzések szerzője attól fél, hogy egyszer csak elszakadok a jelentől, de méginkább a jövőtől és befészkelődök az emlékeimbe! A még aktív korosztály szemszögéből ez már egyenesen a végleges eltűnés előszobája...
Valljuk be, nincs is olyan messze az igazságtól. Talán az utóbbi másfél év is hozzájárult, hogy jelenünk beszűkült, akár a Pilinszky által említett börtönfolyosó. Nem beszélve arról, hogy kevesen tudják feledni, kitörölni tudatuk hátteréből az ördögi sebességgel száguldó időt, az egyre csökkenő fizikai és szellemi frisseséget, a fiatalkori gondtalanságunkból fakadó számlákat, amit életünk mostanában kezd apránként benyújtani, mint valami perverz uzsorás, aki eddig úgy tett, mintha nem is léteznének...
Még ezelőtt 10-12 évvel is úgy éreztem, hogy a múltban kalandozással csupán holmi nosztalgia-divatnak hódolok. Mostanában néha szükségként élem meg. A jelen különféle problémái, az egyedüllét néhanapján felülkerekedő súlya, a mindennapi stressz elől menekülés terel az emlékek felé, hiszen közöttük legalább lehet válogatni, felülni az emlékek időgépére és érintetlenül átélni az ifjúság illanékony, részegítő ízét. Hiszen a valóságban sohasem fog már visszatérni.
Van, aki azzal próbál vígasztal(ód)ni, hogy a szaporodó évekkel bizonyos érett bölcsességre teszünk szert, mely kárpótlásul szolgál az elveszett hamvas bőrért, feszes izmokért, a fáradtságot nem ismerő energiáért. Ne nyavalyogj, intem magam, nem jobb-e a jelen sima víztükre a fiatalság elmúlt viharainál, az állandó kétségeknél : megtaláljuk-e az igazit (mert töretlenül hittük, hogy létezik), s ha igen, hű marad-e hozzánk, vagy esetleg enged a szirének csábításának? Mennyit érünk munkánkban, csáberőnkben, anyai szerepünkben, vajon messze vagyunk-e a tökéletesség ábrándjától?... Megfelelünk-e az állandó kihívásoknak?
Neuropszichiáterek szerint emlékeink nem várnak ránk az általunk egyszer s mindenkorra elraktározott fiókokban, melyeket elég csak kihúzni, s máris árad felénk a múlt. Mindannyiszor újra kell őket teremtenünk az emóciók segítségével. Ebből fakad, hogy egyik szellemidézéstől a másikig néha bizonyos átváltozásokon mennek keresztül, esetleg két személy együtt átélt emlékei is különbözhetnek.
Egyszer én is múlt leszek csupán. Mit nem adnék, ha kihallgathatnám, hogyan idéznek meg, akik ismertek?...
6 megjegyzés:
"Egyszer én is múlt leszek csupán."- írod. S bizony, egyre inkább érzem/tudom ezt én is. Talán ezért is fáj a jelen minden olyan pillanata, amikor nyomot hagyhatnék és nem tehetem szabadon...?! Sokat vagyok a múltban is, az én múltamból már alig élnek a jelenemben. De jövő a gyerekeimé, az unokáimé. mikor ki így, ki úgy fog emlékezni rám. Most alapozom meg hogyan idéznek majd meg.:)
rhumel
Az enyémek olyan aranyosan adják tudtomra, hogy szeretik a múltidéző emlékezéseimet, velem vannak ott is, úgy kérdeznek és véleményeznek, mintha társak lennénk ott és akkor. Ravasz társaság, de nekem így is jó. "Mamó, te mindig Mamó voltál, azóta se változtál meg."
@rhumel: ez a mondatod különösen talányos nekem: "Talán ezért is fáj a jelen minden olyan pillanata, amikor nyomot hagyhatnék és nem tehetem szabadon...?! " Kifejtenéd, kedves E., ha nem túl magánjellegű?
Amikor múltunk tanúinak, résztvevőinek többsége már nem él, reményeinket gyerekeinkbe, uokáinkba vetjük. De hol is van a MI jelenünk?...
@Klári: Szerencsés vagy, Klári, hogy a tieid szeretik hallgatni visszaemlékezéseidet... Az én fiam (apja is így gondolkodott) szinte azonnal megállít, mert attól fél, hogy egyszer csak a múltban rekedek és elfelejtek a jelen és a jövő iránt érdeklődni... Veszélyt érez, nem is teljesen alaptalanul...
Bocsánat, nem szándékosan lett talányos... Csak mostanában sokszor szorul össze a szívem, és sokat kell a könnyeimmel küszködnöm. Az engem körülvevő szeretet, 3 unokámmal töltött boldog, csupa öröm nyaram ellenére. Mert a negyedik kisfiúcskát ki tudja, mikor láthatom. Erre utaltam, az utazás szabadsága, ami nincs meg. És a lányom már annyira, de annyira hiányzik...
@rhumel: Ne haragudj, kedves E. hogy forgatom így a kést a sebeidben... Nagyon együtt érzek veled és talán nincs is már olyan messze az utazások lehetősége!
Megjegyzés küldése