Annyi minden kimaradt volna

Valamikor a 80-as évek végén a munkahelyemen kaptunk négy cd-t, amelyek tartalmazták a washingtoni Kongresszusi Könyvtár teljes akkori könyvállományának bibliográfiai adatait. Ha betettük a gépbe, a legkülönfélébb szempontok szerint kereshettünk benne, ami akkoriban óriási segítség volt, hiszen a Library of Congress a világ legnagyobb könyvtára. Tudom, ez még nem az internettel való találkozásnak számít, de mégis, először láthattunk bele pillanatok alatt egy hatalmas dokumentumgyűjteménybe anélkül, hogy a keresgéléshez több helyről leemelt mindenféle köteteket kellett volna lapozgatnunk.

Aztán eltelt néhány év, és a katalógusteremben elhelyeztek egyetlenegy számítógépet, amelyen lett internetcsatlakozás is, és amikor ott először tudtam belépni a szentpétervári Akadémia könyvtárának online katalógusába, az már igazi felfedezés-érzés volt, máig emlékszem arra a pillanatra. Amikor pedig 1999 júniusában a saját asztalomon lévő gép is kapott internetet, na az volt nekem az új időszámítás, ettől kezdve lett az internet az életemnek igen fontos része.

Maga a számítógép is nagyon érdekelt már kezdettől fogva, de az interneten való barangolás semmihez sem hasonlítható élményt jelentett. Így két évtized elmúltával néha komolyan elgondolkodom, hogy azelőtt (értsd: amikor még nem volt internet) hogyan derítettünk ki bármiféle adatot, tényt, összefüggéseket? Hogyan szereztünk valamiről információt, hogyan  állítottunk össze egy dolgozatot, cikket, bármilyen tematikus írást? Lexikonokat, könyveket emeltünk le polcokról,– mely polcok gyakran nem a saját szobánkban, hanem más és más könyvtárakban voltak – folyóiratokat lapozgattunk, azokból cikkeket kerestünk ki fáradságos munkával, és úgy általában minden ilyen kutatómunka igen sok fáradozással járt, de akkoriban ez volt a természetes. Most egy ilyen esetben néhány kattintás és máris a bőség zavarával küzdünk, mert ugye ami nincs a neten, az nem is létezik – amely állítás csak nagyon ritkán vitatható, és az is lehet, hogy olyankor csak mi  fogalmaztuk meg rosszul a kereső kifejezést. :)

És persze az internet a kapcsolatot jelenti a világgal. A világgal, ahol az információk tömegéhez férhetek hozzá, információkhoz, amelyeket mások, emberek és intézmények hihetetlen mennyiségben feltöltenek és mindezek, szerencsés esetben, talán az idők végezetéig megmaradnak a világhálón. De számomra mindennél érdekesebb és értékesebb a valós idejű, a jelenben történő és a hálón észlelhető valóság, így kerültek érdeklődésem élvonalába úgy húsz évvel ezelőtt a webkamerák. Ha jól emlékszem, a kanadai Prince Edward szigeten lévő Charlottetown kamerája volt az első, amit véletlenül felfedeztem, addig azt se tudtam, hogy ilyesmi létezik. Hogy mindaz, amit ott látok, éppen akkor, ugyanabban a percben történik,  – még ha az óra ott mást is mutat – amikor én itt a világ másik felén nézem, ez volt az értéke az egésznek. Mint ahogy ma is az a legjobb nekem egy webkamerás élő közvetítés látványában, hogy azok az emberek ott a képernyőn épp most mennek az utcán, az a medve az erdélyi tisztáson éppen most ropogtatja a kukoricaszemeket, az a hajó a norvég fjordban épp most áll be a kikötőbe, azok az amishok ott a Missouri állambeli állomáson épp most várakoznak a Chicago felől érkező vonatra, vagy hogy a taiwani parkban az idősek épp most végzik kora reggeli tornagyakorlataikat. Épp most fúj a szél, most szakad a hó, most tündököl az északi fény, most hullámzik a tenger, minden épp most történik és én látom innen.

Lehet az internetet veszélyesnek tartani, és ha már veszély, akkor muszáj megemlítenem a Facebook-ot, mert sokak számára ez az egyik leginkább elutasítandó tényező a neten. Velem gyakran előfordul, hogy felhozok valami említésre méltó cikket, írást, eseményt, kultúrtényezőt, bármit, amit a beszélgetőpartnerem érdekesnek is talál mindaddig, míg fel nem teszi a kérdést: „... te ezt honnan tudod?” Mondom, a Facebook-on találtam – és ekkor egy másodpercnyi döbbent csend után jön az a jellegzetes, kottázható „igeeen?”, ami bővebben kb. ezt jelenti: „Ja, a Facebook-on? Az más, eddig érdekelt, de ha a FB-ról van, az rossz, a FB veszélyes, azt utálom és ha te onnan szedsz össze infókat, akkor rólad is megvan a véleményem, ezt nem hittem volna, csalódtam benned.” Ezt mind kódolva tartalmazza az az egyetlen, éneklő hanglejtésű igeen. Mert sokak szemében a Facebook maga a közellenség, egyenesen az ördög műve, pedig csak meg kéne tanulni jól használni és nem zsigerből elutasítani. De rendben van, utasítsa el bárki, ne használja, ez szíve joga, viszont ha nem ismeri – merthogy nem használja, ugyebár... – akkor ne ítélkezzen és ne ítélje el azt, aki használja. Épp a napokban próbáltam elmagyarázni valakinek, hogy ha én mindazokat a kulturális, tudományos, közművelődési intézmények által közzétett információkat, amelyekhez az elmúlt év folyamán a Facebook-on hozzájutottam, mind egytől egyig folyóiratokból, vagy egyenként az illető intézmények honlapjáról próbáltam volna naponta megszerezni, kibogarászni... hát biztos, hogy nem sikerül. Így viszont virtuális kiállításoktól kezdve előadásokon át értékes cikkekig és régészeti feltárások élő közvetítéséig rengeteg emlékezetes élményem volt, amit veszteség lett volna kihagyni. Ezekről pedig egytől-egyig úgy szereztem tudomást, hogy egyszer valamikor a Facebook-on lájkoltam (óh, ez a szó, maga a borzalom, brrr!) az illető intézmény FB-oldalát, – merthogy komoly múzeumok, könyvtárak, színházak sem átallanak ott saját oldalt nyitni –  ettől kezdve pedig nálam is megjelenik minden bejegyzésük, és máris megvan folyamatosan a friss infó.

De visszatérve magához az internethez: azt szoktam mondani a korombeli ismerőseimnek, régi osztálytársaimnak, kollégáimnak, akiknek többsége, sajnos, még mindig, ennyi év elteltével sem, vagy csak alig-alig hajlandó használni a netet, hogy fogalmuk sincs, mit hagynak ki az életükből. És ez valóban szilárd meggyőződésem, mert én tényleg tudom, mi minden maradt volna ki az életemből az internet nélkül.