Sokasodó emlékeim

 Gyerek vagyok, kicsi, a rádió a kiskonyhában (értsd egy különálló épületben egy konyha, belőle nyíló  kisebb kamrával, mellette külön bejárattal egy komoly, mindent is tároló valódi kamrával) a felnőttek fejmagassága fölött egy kis polcon, sötét bakelit doboz, vaj színű vászon első résszel a kereső gombok és skála fölött, Minden vasárnap délben, amikor a déli harangszó kezdetekor az aranyszínű húsleves az asztalon gőzölgött és hatan üljük körbe a négyzet alakú asztalt, a kanapét a nagyapám és apám osztja meg, a lócát a nővérem és anyám, nagyanyámnak külön egy egész oldal áll rendelkezésére, közvetlenül a kemence búbja lőtt, nekem is egy egész külön asztal szél jut, mert én kicsi vagyok és nekem a széket sokkal közelebb kell húzni, mint a többieknek. Szóval a déli harangszó után  minden vasárnap Jó ebédhez szólt a nóta és a mi vasárnapi ebédünk örökös kísérője volt.

Minden hétköznap este hét  körül, még az esti mese előtt, Szabó család, Icuval, Bandival, Angélával Szabó bácsival, Kárpáthy Zoltánnal, aki újságíró volt és a különleges, elvtársi időkben is csak Péteri úrnak nevezett tudálékos főokossal. (mondjuk ez már csak nekem a kilencvenes évek után tudatosult, hogy őt mindig urazták).

 Aztán persze az esti mese, a szignáljával, kedves hangú mesemondóival majd az elkerülhetetlen lefekvéssel.  Az is beugrik még, hogy valami kideríthetetlen okból sokáig fájt a térdem, annyira, hogy menni se voltam hajlandó és volt, hogy  esti mese után a nővérem a hátára vett és úgy vitt fel a nagy házba aludni, gyakran még napsütésben, mert nyáron este nyolckor még sütött a nap.

Aztán nagyanyám anekdotája arról, amikor nagyapám - a volt vörös katona, az ízig vérig kommunista- éjfélig fennmaradt, mert a rádió közvetítette élőben a pápát - gondolom ez szilveszterkor lehetett az éjféli áldásosztás- hogy meghallgassa. Aztán amikor elhangzott a pápai áldás, nagyapán nagyon csalódott volt - mert egy szót se értett belőle, mert természetesen a pápa nem magyarul mondta.

Hirtelen ennyi jutott eszembe a legkorábbi rádiós emlékeimről.

És most annyira jó volt emlékezni a családtagjaimra,  rájuk gondolni, behunyt szemmel látni őket. 

Belesajdul a szívem, mert már csak a nővérem és én vagyunk életben...