A hegyem és a hegyeim

Krúdy így kezdi egyik novelláját: Selmecbányán vagy hegynek fölfele megy az ember, vagy lefelé jön, tertia non datur. (harmadik lehetőség nem adatik.)

Az én Hegyvidékemen is így van ez, még a mi rövidke utcánk is emelkedik, amíg kiér a főútra. És, hogy miért a nagybetű? Mert az egész kerületnek ez a hivatalos neve: Hegyvidék. Többet akkor talán magyaráznom se kell... :)

Ha nagyon pontos akarok lenni, azt éppen nem mondhatom, hogy itt születtem, mert az a Rókus kórházban, a nyóckerben történt, de aztán...! És azóta.... Hát, ezért az én hegyem. Egyszerűen csak itt érzem otthon magamat. Megszoktam, hogy rácsodálkozhatok arra, ahogyan a város felől kel fel a Nap, és mintha elérhetném, látom a naplementét a hegy mögött. Minden zöld, minden madárcsivit és csak percek kérdése, hogy igazi erdőben vagy igazi hegyen legyek, ha a kedvem és az időm úgy hozza. Ha pedig az élet más tennivalókat kínál, akkor itt van egy külön város, fönn a hegyen. Mióta már nem dolgozom, hetek telnek el, hogy be kelljen valamiért mennem a nagyvárosba, nem is hiányzik. Hogy tényleg mindig csak föl vagy le? Természetes. Kicsit strapás, de természetes. Ma már ugyan a föl-t - ha egy megállónál többről van szó - gyakrabban váltom ki busszal vagy villamossal, de lefelé aztán vígan megy a trappolás.
A hegy zárt világ. Nehezen fogad be és nehezen is enged el. Még mindig kicsit, mint egy faluban (elegánsabb szóval kertvárosban) úgy élünk. És sok az őslakos is. A hegy őrzi a titkait és őrzi a lakóit is.
Nyári estéken, ha a városból jövünk haza, érezhető, hogy mennyivel frissebb itt a levegő, és pár fokkal mindig hűvösebb van. Szeretem a hegyemet, ami nem is egy, hanem kisebb-nagyobb hegyek vonulata, ezért is Hegyvidék a neve.
Azt gondolom, jó helyre születtem, nekemvalóra. Vagy csak hozzá alakultam?

A Hegyvidék a Várból, jobbra a magasabbik a János-hegy

 Életemben két meghatározó hegynek van még helye és féltve őrzött emléke.

Az egyik az Alpok. Biztos van külön neve, hogy melyik része, de annak nem jártam utána. A rendszerváltozás lelkes hajnalán, 1992-ben elnyertem a bajor állam ösztöndíját köztisztviselők kéthónapos nyelvi képzésére. Murnauba, a Goethe Intézetbe kerültem. Ez a kisváros Münchentől kb. egy órányira van, az Alpok lábánál. Olyannyira a hegy lábánál, hogy a főutca szinte a hegynek szalad neki. Olyan jó volt mindig a hegyet látni! Biztonságos, megnyugtató, otthon-ízű. Kirándultunk is szép utakon (túrának nem nevezném), de talán éppen ezért jó emléket hagytak. És fiatal, boldog, örömteli idő volt a hatalmas hegy tövében élni :)

A másik hegy messzebb van és másfajta élményt adott: ez pedig a Tábor-hegy. Igen, az evangéliumokból ismert Tábor-hegy, Jézus színeváltozásának helye. 2014-ben voltam egy szentföldi úton, akkor jutottam el oda. Akkori élményemet mondja el egy, a hazajövetel után írt blogbejegyzés részlete:

"A Tábor-hegyet először este pillantottuk meg, amikor a repülőtérről Tiberiásba buszoztunk. Furcsa volt sötét tömbjét látni annak a hegynek, ahol minden a fényről és ragyogásról szólt. A tetején, fönn a magasban, egy kivilágított templom áll.
Aztán eljött annak az ideje is, hogy nappal induljunk el a Názáret közelében fekvő hegyre. Egybefüggő, tagolatlan tömbként emelkedik ki a síkságból, magassága a Jordán szintjéhez viszonyítva 774 méter. Mint a környék kiemelkedő pontja és szent helye évezredeken át említést nyert. A zsoltárok szépségét magasztalják.
Az Úr színeváltozásának helye fölé Konstantinus császár édesanyja, Szent Ilona építtetett először templomot. A zarándokok 4340 lépcsőn (!) mentek föl a csúcsra (ezzel riogattak minket is kezdet óta), a hegy oldalában tölgyek, szentjánoskenyérfák és terebintusok nőttek.
De volt egy izgalmas kérdés: hogy jutunk oda?

Jó, az kiderült, hogy a lépcsőket már rég eltemette az idők (és az időjárás) vihara. A hegynek körülbelül a közepéig lehet menni a turistabusszal, onnan már csak 10-12 személyes mikrobuszok visznek-hoznak vad hegyi vezetőkkel. Ha a halálfélelem nem is, de a frász rendesen kerülgetett, amíg a képeslapon látható úton fölszáguldottunk. Lefelé nézni nem volt éppen szívderítő látvány, de előre se, mert ott meg az ellenjárat jött hasonló tempóban, mit nekik kanyar! Ehhez képest mindenki derűsen (mit tesz a csapatszellem! :) és jó állapotban vészelte át a bő negyedórás utat.
A csoport vállalkozó kedvűbb fele (és be kell valljam, ez a nagyobbik fele volt, és nem is csak a fiatalok) úgy döntött, hogy márpedig ők gyalog jönnek föl a hegyre! Igazi kalandtúra volt, sziklára kapaszkodtak, falon kellett átmászniuk, kutyákkal találkoztak, és az éjszakai eső sarat is dagasztott nekik.
Mi meg ott fönn majd' megfagytunk, amíg vártunk rájuk, mert bizony, éles, friss volt a levegő, nem számítottunk rá. De valódi hősökként ünnepeltük őket, ahogy sorban befutottak. Azt is elárulták (mert ott se volt rossz a hangulat :), rájöttek, miért hívták Jézust Jézusnak. Mert, amikor ment fölfele a kiválasztott apostolokkal, egyikük rémülten fölkiáltott: Jézusom! Ilyen magasra kell menni!?
Mind fönn voltunk, körbecsodáltuk a párás időben is szép kilátást, lefényképeztünk mindent, amit akartunk, és lassan-lassan lélekben is kezdtünk megérkezni. Megérkezni az Úr hegyére.
Innentől kevés a szó. Kevés elmondani, ahogyan megérintett, ahogy ragyogásba vonta a lelkünket a szentmise, amit jelentett, hogy fönt vagyunk a Tábor-hegyen. Igen, kellett hozzá a följutás kalandja, a várakozás aggódó feszültsége. Kellenek a hegyek, hogy ne készen és rögtön kapjunk meg mindent."

Hogy mit hoztam el onnan magammal?
A ragyogást, amely ott talán örök.