Szüleinktől örököltük...

Milyen könnyű is lenne elintézni természetünk, egyéniségünk jó és rossz tulajdonságait a fenti megállapítással: szüleinktől örököltük. Sajnos a helyzet egyáltalán nem ilyen egyszerű. Bizonyára nagyon sokan vagyunk, akik úgy érzik, hogy szinte alig-alig találnak közös, öröklött tulajdonságot a szüleikkel. Lassan már hajlamos volnék elhinni, hogy a „leszületendő" gyermek választja ki a szüleit. Ha ez így lenne, akkor én nagyon elégedett lennék a választott szülőpárommal.

Harmincéves voltam, amikor az édesapám, és ötvenegyedik, amikor az édesanyám meghalt. Talán nem haragudna meg rám az apukám, ha leírom, hogy sokkal jobban kötődtem az édesanyámhoz, már csak az együtt eltöltött időnk okán is.

Amikor önvizsgálatot tartok, az teljesen egyértelmű, hogy csakis az édesanyámhoz próbálom hasonlít(gat)ni magam. Pedig egész gyermekkoromban azt hallottam, hogy a természetem tisztára az apukámé, a kinézetem meg az anyukámé. Legjobban persze azt szeretném, ha minden embert kizárólag önmagához mérten vizsgálnánk. Ahogy a gyermekből fiatal felnőtt lesz, és a fiatal felnőtt kifejleszti önmagában az érett embert, és nem hasonlítgatnák őt egyik szülőjéhez sem. Lehet, azért érzem így, mert hiányolom magamból a bennük dicséretet érdemlő aktivitást, tudatosságot, tervezőképességet, és még sorolhatnám a sok jót, amit felfedezhettem bennük. Mintha minden jó dolgukat én csakazértsem abban a formában szeretném követni, vagy ha akarnám se tudnám olyan jól csinálni.

Édesanyám rendkívül jó alkalmazkodóképességgel rendelkező asszony volt, így hosszú évek távolából sem csodálkozom azon, hogy kettejük kapcsolata igazán kiegyensúlyozottnak, már-már harmonikusnak volt mondható. Nagy egyetértésben szervezték-tervezték az életüket. Nálam ez is ellentétes, én szeretem rábízni magam az élet véletlenszerűségére. Hogy érthetőbb legyek, jöjjenek a példák.

Három éves koromtól 16 éves koromig egy udvaros házban éltünk, ahol a 8 család közül, akik szoba-konyhás lakásban éltek, csak nekünk volt két nagy szobánk, fürdőszobánk, hozzá előszobánk, konyhánk és spájzunk, benne falépcső az egész lakáson végigfutó padlásra feljáráshoz. Ott voltak beverve a nagy szögek, amelyeken disznóvágás után lógtak a hosszúra hagyott páros, finoman fűszerezett hosszú Kelemen-kolbászok. Apukám az életén végighúzódó textiles szakmája előtt hentes tanuló volt, így minden évben disznót vágott nálunk egy híresen jó hentes, majd a halála után megmaradt ebből a kolbásztöltés, ami még disznóvágás nélkül is legalább 10 évig folytatódott. Ebből felnőtt életemben csak annyi maradt meg nálam, hogy a férjemmel - talán 10 évig - vettünk egy fél disznót, és feldarabolva/kicsomagolva fagyasztóba tettük. A kolbásztöltést már nem vállaltuk be.

Édesapám férfimunkája nagyjából ki is merült a henteskedésben, és a hétvégi főzés apróbb besegítő munkáiban. Felépített viszont egy kétszintes nyaralót nagyon sok egyéni munkával, ahol a szakmunkát szakemberekre bízta, de a segédmunkát szinte egyedül ő végezte úgy, hogy közben a ruhagyári kereskedelmi osztályvezetői munkájával rengeteget utazott az országban.

Édesanyám mindeközben szinte egyedül végezte a napi élet rutinját két gyermekkel. Ő tanult velünk, takarított „fütyörészve” angyali türelemmel, hordta haza két szatyorral a család napi élelmét, és sütött-főzött-befőzött ugyancsak nagy kedvvel.

Volt egy „Tőke bácsink”, aki menetrendszerűen három évente megjelent a festőlétrájával, vödreivel, hengereivel és egy segédmunkásával. Amikor beköszönt hozzánk cigarettával a szájában, már tudtam, hogy kezdődik a nagy összepakolás, fonott nagy kosárba kerülnek a nippek, és ki kell bírni pár napig az összehúzott bútorok okozta kényelmetlenséget. Aztán összes utálatom ellenére be kellett segítenem – koromnak megfelelően – a visszarendezkedésben. Mai napig utálom a festés gondolatát is. Ráadásul a mai lakásokban az 50-60-as évekhez viszonyítva már nem annyi a pakolnivaló sem, a könyvek „százairól” már ne is beszéljünk.

Ahogy a festés 3 évenként, úgy a nagytakarítás minden hétvégén rendszeres volt az életünkben. A déli ebéd után anyukám bekapcsolta a lemezjátszót, felpasztázta a két 5x5-ös szoba padlóját, majd a padlókefélő géppel a magyarnóta gyűjteménye kedvenc darabjait feltéve a számokat füttyszóval „kísérve”, nagy vidáman fényesre kefélte a padlót. A konyhai kőmosásban már a bátyámmal együtt én is részt vettem. Nyári szünetekben elvárás volt, hogy mosatlant nem hagyhattunk magunk után, és bármilyen, szomszédokból, iskolai barátokból verbuválódott gyermeksereg járt is napközben a lakásunkban, lábnyomok nem maradhattak a padlón. Négytől fél ötig dolgoztunk is serényen, mosogattunk, port töröltünk, padlót fényesítettünk, nehogy letiltsák a barátokat-barátnőket óvatlan lábnyomok miatt.

Felnőtt életem nagy kedvence volt Polcz Alaine Rend és rendetlenség című könyve. Próbáltam magamra húzni a könyvben olvasott sémákból valamelyiket. Ha ilyen tiszta és rendszerető volt az anyám, hogy történhet meg velem, hogy a gyermekeim által tökéletesre elpakolt (felnőtt)spájzomban egy hét alatt fel tudtam borítani a rendet? Ma már nem is hadakozom magammal, megállapítom, hogy másnak a rendrakáshoz, nekem meg a rendetlenséghez van nagy tehetségem. A tisztaságot viszont igyekszem mindenütt megtartani. A felsoroláshoz tartozik: nem szeretek sütni-főzni, befőzni kifejezetten utálok. De! Hasonlóan mint édesanyám az unokáinak anno, én is heti rendszerességgel két napi étkezésébe besegítek a fiaméknak, hogy a három gyermekükre több idejük maradjon. Én is zenét vagy egyéb hanganyagot hallgatok főzés közben háttérként. Ugyanolyan aprólékosan szeletelek hagymát, zöldséget-gyümölcsöt, mint ahogy anyukámnál tapasztaltam. Hozzá hasonlóan soha nem lehet látni engem egy-két-három szatyor nélkül, és anyukám új, és már kevésbé új műanyag szatyrok iránti mániáját is örököltem. Még őrzök az ő gyűjteményéből is jó pár darabot, de az összes ÖKO-igyekezetem és -szemléletem ellenére sem tudok könnyedén kidobni még használható nejlonzacskót és tárolásra még alkalmas műanyag szatyrot. Szerette a frissen mosott és kivasalt ágyneműt a portól szatyorba téve megvédeni. A mozdulat bennem is ott van, én is zacskózok.

De elég csak a kezeimre néznem, hogy egyből anyukám jusson eszembe. Nemcsak az írásom, a mozdulataim, lassan az idő előrehaladtával még a kezem-lábam körmei is megszólalásig hasonlítanak az övéire.

Egy szó mint száz, esetemben is elmondható, hogy nem esett messze alma a fájától. Legalábbis pár dologban. Kis beszámolóm végére hagytam az unokáimat. Három fiú és két lány unokámból a legkisebb kislány unokám az, akiről minden rokonom egyértelműen azt állítja, hogy én is ugyanígy néztem ki két évesen. Nagyobbik kislány unokám bár kinézetre egyáltalán nem hasonlít rám, már most imádja a fiókjaimat nézegetni, a benne található „kincseket” hazavinni, őrizgetni szalagokat, fonalakat, mindenféle apró különleges csecsebecséket gyűjtögetni. Én meg csak mosolygok magamban, amikor az anyukája a minimalista szemléletével ezt elég nehezen viseli. Hja, a gének...