Kitől mit kaptunk?

   Igaza van Micknek: a "kire ütött?" izgalmas kérdés.
   Észrevettem, hogy öregedve egyre gyakrabban keresem magamban is elődeim fizikai és belső vonásait. Fiamban, unokáimban pedig az enyémeket. Mintha a felfedezés még közelebb hozna bennünket egymáshoz.

   A legtöbb emberben a keveredés eredménye látszódik leginkább. Szerencsére, mondanám, hiszen ha két partner közös gyerekre vágyik, örülnek génjeik keveredésének. Amíg a szerelem, a szeretet tart, boldogan fedezik fel a gyerekben párjuk vagy felmenői vonásait. Ha viszont az érzelmek keserűségbe, esetleg gyűlöletbe mennek át, előfordul, hogy szegény gyerek fizeti meg ártatlanul az érzelmek pálfordulását. Hányszor hallottuk, hogy "meg se állhat" (esetleg ennél is rosszabb) anyja vagy apja előtt, mert a meggyűlölt másikat juttatja eszükbe...

   Az idő múltával egyre jobban apámra hasonlítok, nemcsak vonásaimban, hanem egyes tulajdonságaimban is. Szemöldök, arccsont, hajszín viszont anyám öröksége, sőt még a hangom is, melyet a szintén tőle kapott pajzsmirigy bántalmaim tesznek néha rekedten elfojtottá. Ezt egészíti ki az apámtól és apai nagyanyámtól kapott szemszín, kisméretű kezem-lábam, sőt az alakom is anyáménak teljes ellentéte.

   Belső tulajdonságaim? Apámtól örököltem optimista temperamentumomat, s azt is, hogy a külszín ragyogása, a magas rang vagy felszínes híresség, a érdemrendek és egyebek semmi különös hatással nem bírtak egyikünkre sem. Közös bennünk az ambíció bizonyos (azaz magas) fokú hiánya, a törtetésnél többre becsültük a nyugalmat, még ha modernségből le is maradtunk. (Hányszor vetette Gilbert a szememre az ambíció hiányát, mondván, hogy "az én különböző tehetségeimmel" már rég meg kellett volna hódítanom a világot... S ha mindenki annyi ambícióval lenne megáldva, mint én, még mindig a kőkorszakban élnénk! Nem vagyok rá különösen büszke, néha még próbáltam is úgy tenni, mintha lenne belőle, de többnyire kilátszott a lóláb!...) Tény, hogy mindig anyám világrengető akarata vitte előre az életünket: ő mindig szebbet, többet akart (meg is dolgozott érte), többnyire el is érte hosszantartó és szívós harcok árán...

   Még egy fontos tulajdonságban hasonlítok apámra: míg anyám, ha haragudott, tüntetően a csendbe vonult, s hagyta, hogy apa boldogtalan szóáradattal próbálja engesztelni, többnyire eredménytelenül. Nehezen viselte a konfliktust, kész volt a kompromisszumra, akárcsak én. S mit ad isten, mindketten vonzottuk az ellenkező temperamentumú partnert.

   Rajzkészségemet is apámtól örököltem. A mesélési kedvemhez azonban egyformán szolgáltatták a hajlamot: mindkettő szenvedélyes és tehetséges mesélő volt. Szinte benne éltek a felidézett történetben és belevarázsolták a hallgatót is, hogy érezze a bőrén még a levegő hőmérsékletét is... Éveken keresztül szívtam magamba ezt a hangulatot!

   S mi a helyzet a következő generációval? Fiam külsőre kettőnk keveréke, de inkább apjára hasonlít. Tulajdonságait tekintve fele-fele. Szerencsére apja ambíciója teljesen belészorult, sőt, még talán nála is több kockázatvállalásra képes. Hogy mit kapott tőlem örökül? Talán azt, hogy az érzelmeit könnyebben, szabadabban kifejezi (náluk ő az "engesztelő"). Szíve néha hamarabb lágyul meg lányai irányában (akár az enyém), mint az anyjuké, aki következetesebb a követelésben. 
   Hát, talán megfeleltem a témának, ami persze messze nincs kimerítve. Kíváncsian várom a többiek "vizsgálódásainak" eredményét.