Szerelmeim (első és utolsó)

Éjszakai órán nem szabadna erről a témáról írnom, mert a csend, a nyugalom a nappali írásnál nagyobb őszinteségre készteti az embert. A kitárulkozás pedig nekem még mindig nagyon nehéz.

Soha nem olvastam még, hogy mit ír a Wikipédia a „szerelem” szóról. Sikerült kicsit elidőznöm az oldalon, olvassátok el, hátha érdekesnek találjátok ti is. Én most az „elsőm és utolsóm” fogom röviden megosztani Veletek.

Későn érő kislány voltam és meglehetősen zárkózott is. Az első, szívemnek nagyon kedves és vonzó fiút, akivel ráadásul egy udvarban laktam, még mielőtt kiderülhetett volna számára, hogy nekem mennyire tetszik, máris elhalászta előlem a szintén velünk egy udvarban lakó osztálytársnőm. Ügyesebb volt nálam, állapítottam meg több évtized távolából. Mivel akkor nem sejtettem, hogy bármilyen közelebbi kapcsolatba kerülhettek egymással, így nem is fájt annyira a saját plátói vonzalmam sikertelensége. Így Béluska, akit a nagymamája nevelt, nem is számíthatott „elsőnek”. Még két évnek kellett eltelnie, hogy boldog középiskolásként megérkezzen a valóban elsőnek nevezhető fiú az életembe. A város egyik híres gimnáziumában zenés táncestet tartottak, ahova más iskolák tanulóit is beengedték némi belépődíj ellenében. Itt kért fel táncolni – mint később kiderült - egy nálam három évvel idősebb fiú. Arra már nem emlékszem, hogy miről beszélgethettünk, csak arra, hogy még meleg szeptemberi idő lehetett, mert kabát sem volt nálunk. Én a pamutjersey (akkor divatos) sötétkék ruhámban az alig 46 kilómmal és 14 évemmel még igencsak gyermeknek számítottam. A fiú a maga 18. évével, szép hullámos hajával, kék szemével, nem is értem, miért engem kért fel táncolni. Aztán jól nevelten haza is kísért este 10 óra tájban, megbeszéltük, hogy újra találkozunk majd. Egy alig csóknak nevezhető pusziféle is elcsattant, amitől én annyira meglepődve mentem be a lakásunkba, hogy percekig nem tudtam felocsúdni. Szerencsére a szüleim és bátyám már aludtak, senki nem zökkentett ki nagy-nagy meglepettségemből. A következő randevúra hiába mentem el, mert a fiú örökre elillant, még egyszer láttam csak a Fő utcán egy lány mellett haladva. A nevét is csak véletlenül tudtam meg és jegyeztem meg máig: Sz. P. Akkortájt jelentek meg a tablók a város kirakataiban, és én ott fedeztem fel őt a Vegyipari Technikum végzős diákjai között. A lánnyal együtt a város egyik kollégiumába mentek be, ebből gondolom, hogy nem Debrecenben lakhatott. Soha többé nem láttam, de a csalódottság fájdalmát, amit a megbeszélt találkozó hiánya okozott, soha nem tudom feledni. Így maradt az elsőm fájdalmasan szomorú, de mégis szép emlékem.

Aztán jöttek új szerelmek, mindenfélék, szépek is meg időnként fájdalmasak is, de utólag az évek helyretették valamennyit.

(Amiről 65 évesen is nehéz nekem – önkritikát is gyakorolva – beszélni, hogy férjemmel a 42. házassági évfordulónkat ünnepelhetnénk a nyáron, ha meg tudtuk volna óvni magunkat egymásnak. Ez nekünk nem sikerült, noha egymást segítő módon élünk ma is, nem túl messze egymástól, de külön háztartásban. Nem váltunk el a mai napig sem, bár mindkettőnknek hosszú élettársi kapcsolatban volt szerencsénk élni, miután nyilvánvalóvá vált, hogy együtt nem tudunk szépen és jól élni. Ha már együtt nem, legalább mással, más mellett kiteljesedhettünk felnőtt életünkben.)

Szomorú volt látnom, hogy az édesanyám mennyire bánatos miattam. Nagyon nehezen viselte, hogy egy nem működő házasságban lásson engem az élet összes terhével. Még én vigasztaltam mindig Őt egy sokat elmondott mondatommal: „...lesz még nekem jó tíz évem!” Ez a tíz évem az édesanyám halála után fél évvel kezdődött, és mint egy isteni ítélet, 10 évig tartott, még két héttel megtoldva az általam emlegetett időt.

Ötvenegy évesen éltem meg egy olyan párkapcsolatot, amire mindaddig, amíg bele nem csöppentem, alkalmatlannak tartottam magam. Soha nem gondoltam volna, hogy képes leszek a kezdeti lángolás után évekig kitartóan szeretve/imádva/tisztelve élni egy ember mellett, akiből nem hogy kiszeretnék, hanem egyre mélyebben szeret(t)em. Lassan négy éve lesz, hogy autóbalesetben elvesztettem Őt. Mégis boldognak érzem magam, ha nem is egy teljes életet, de boldog tíz évet megérhettem Vele/Mellette.

Az őszinte megnyilatkozáshoz hozzá tartozik, hogy a fentiek az én érzéseim. A felnőtt gondolkodó ember tisztában van azzal, hogy két ember közül az egyik mindig jobban szeret. Kettőnk közül ez a jobban szerető fél én voltam, én lehettem.

A Wikipédia szerint: „A szerelem mély és erős társas kiértékelő érzelem, amely által szorosan kötődik az ember valakihez.” Nos, mi ketten nem nagyon értékelgettük kettőnk kapcsolatát, mivel a kettőnk között lévő korkülönbség páromat már érett bölcsességgel áldotta meg. Sokszor elmondta, hogy szerelem nincs, csak kölcsönös szeretet, tisztelet és megbecsülés. Én tiszteletben tartottam véleménykülönbözőségeinket, és megéltem a magam boldogságát.

Szerencsére 51 évesen már túl voltam azon az életkoron, amikor elég volt látnom a ragaszkodás jeleit, és nem akartam naponta szóbeli megerősítést kipréselni magamnak. Egy igazi szoros egymáshoz tartozás talán nem is igényli, hogy folyamatosan mondogassuk egymásnak a megerősítő mondatainkat.

Ma már érzelmi stabilitásban el tudom fogadni a tényt, hogy talán életem hátralévő éveiben egyedül fogok élni. Jó látni viszont az ellenpéldát is. Fahidi Éva 90 éven felül most írja legújabb könyvét, melyet az idős éveiben már nem remélt új párkapcsolata tisztelete jeléül ír a nála fiatalabbaknak, sugallva azt, hogy a szerelem Mindenkié, akire rátalál.