"Elsők"...

   "Elsők" az életünkben... Azonnal úgy értettem, hogy az "első alkalmak", tapasztalatok, amelyekkel ilyen vagy olyan területen találkoztunk, s amelyek emléke maradandó lesz, még akkor is, ha később felülmúlja más élmény.

   Összegezni őket már sokkal bonyolultabb lesz. Biztos vagyok benne pl. hogy az intimebb területek "első" élményei, akármilyen felejthetetlenek, meghatározóak voltak is, senki nem fogja az olvasók elé tárni ebben a blogban, de talán máshol sem. Különösen a mi generációnk, amely még meglehetős zárkózottsággal viseltetik a téma iránt: nem tartozik a nyilvánosságra! Tény, hogy sokkal könnyebb az első könyvélményről, de még az első cigarettáról is nyilatkozni...

    * Az első könyvemre nem emlékszem... Arra sem, hogy mikor és kitől kaptam, pedig kielégíthetetlen olvasó lettem, mihelyt a szótagokat szavakká tudtam összeolvasni. Arra viszont világosan emlékszem, hogy 10 éves koromtól beíratkozhattam a könyvtárba, s az első, büszke meghatottsággal hazavitt könyvem címe "A három pillangó" volt...

     * 7-8 éves lehettem, amikor mindenáron segíteni akartam kapálni. Apa csinált is nekem egy jól kiélezett kiskapát méretre, és levitt biciklin a Tisza-partra, ahol volt egy darab szőlőnk veteményessel. Az első kapavágást a jobb lábam nagyujjába eszközöltem, ráadásul mezítláb a homokos talajon... Apa ilyen esetben sohasem esett pánikba (máskor sem): az ivóvíz-készletünkből leöblítette a vérző lábujjamat, zsebkendőjéből jó nagy kötést rögtönzött rá és nyugodtan befejeztük életem első kapálását.

   * Amikor első alkalommal kigyulladt nálunk a villany, úgy 4-5 éves lehettem, mert még a régi házban laktunk, s nagyon is elevenen él bennem a petróleumlámpa emléke. Öcsém akkor kezdett beszélni, s közöttünk nem egészen 2 év volt a különbség. Nagyon kis teljesitményű volt a villanykörte, de mégis varázslatos módon eltűntette a lámpavilágítás szülte baljós árnyakat a szoba sarkaiból, s vele eltűnt a félelem is.
   * Az első iskolatáskára is emlékszem, már meg is írtam ezen a blogon az 1954-es címszó alatt: apa, tartalékos hadnagy a hadseregben, akit aknát szedni hívtak be a jugoszláv határra, mert Tito, a "láncos kutya" iránt megenyhült időben fel kellett szedni az előzőleg a odatelepített aknákat, egyenruhában hazaérkezett pár napra, pont az évnyitóra, s "hozott egy szép kis hátitáskát, színes bőrdarabkákból összevarott kis téglalapokból állt: emlékszem a bőr új-szagára, mennyit símogattam, álmodoztam a sokszínű, mégis harmonikus egyveleget képező árnyalatok felett, s úgy sajnáltam, amikor évek múlva másik táska kellett, mert kinőttem..." 
   * Kamaszkorom első bálja is elevenen megmaradt bennem: dunántúli nagyszüleimnél nyaraltam, úgy 15 éves lehettem. Nagynéném és a rokonság női tagjai úgy döntöttek, elvisznek a kultúrházban tartott bálba, mely a búcsú idejét lezárta. A legalább öt nagynéni, tekintélyt parancsoló "falvédőként" letelepedett a termet körülvevő székekre, hogy mindent szemmel tarthassanak és semmi bajom ne történhessen. Zenekar játszott és egy nálam jó 3-4 évvel idősebb fiú nagyon tetszett nekem. Persze, mindent megtettem, hogy ne tudjon róla: a kezdeményezésnek tőle kellett kiindulnia. Egy másik, akinek viszont én tetszettem, állandóan felkért és én haragudtam rá, amiért így "monopolizált"! Egyszercsak egy slow kellős közepén, mint a filmekben, kellemes és mézédes fátyolos derengésben közeledik az ellenállhatatlanul szép fiú és elkér kissé elkámpicsorodott lovagomtól! Mondanom se kell, hogy karjaiba omlottam... S még 2 perc se telt el, leállt a zenekar, s az álom szertefoszlott...
   A többi "első" is megér egy misét, mint Párizs IV. Henriknek, de itt abbahagyom...

* a mellékelt fénykép ebből az időből való... Kicsit megviselt állapotban került vissza hozzám: még akkoriban ott Dunántúlon elcsente tőlem egy fiú, nem is vettem észre... Évekig őrizte, majd visszaadta nagynénémnek és tőle kaptam vissza én...